Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-13 / 242. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 19C6. október 13. Jókai esete a méhekkel Az idei szüret korábban kezdődött. Megérett a szőlő. Észrevették ezt a darazsak is és hívatlanul lakmároztak az érett bogyókon. Nyomukban megjelentek a méhek is. Ök nemcsak élvezték az édes nedvet, hanem meg is töltekeztek belőle és sietve hazaszállították, hogy otthonukban szőlőmézet készítsenek belőle, ami nem minden évben fordul elő. De én most nem ezt akarom elmondani, hanem azt, hogyan járta meg Jókai a méhekkel, éppen szőlőérés i-'->jén. Amikor írt, elszabadította fantáziáját, képzelete ilyenkor századokat ugrott át, formálta az eseményeket, színezte, rajzolta a tájakat, méretezte regényében a szereplők cselekedeteit, gyúrta jövőjüket, alakította sorsukat. Amikor 1894-ben országos ünnepet rendeztek ötvenéves írói jubileumára, jelentősebb írásait alig tudták száz kötetbe beleszorítani. Ahogy korosodott, termékenysége nem csökkent. Bizony sokat írt. összes művei 350 kötetet tesznek ki. Ennek a megírásához sok idő kellett. Mégis maradt ideje kedves foglalkozására, a kertészkedésre is. Jókai nemcsak regényeket írt, hanem kertészkedett is. Sok szép virágot palántáit. Dicsekvően írja is a Pesti Hírlapban: — Nekem annyi a virágom, hogy a méhek nem győzik elhord ani belőle a méznekvalót! De híres volt, mint gyümölcs- termelő és szőlősgazda is. A Svábhegyen — a mai Szabadság- hegy — egy telket vásárolt. Nem volt rajta más, csak sűrű bozót. De aztán fejszét, fűrészt fogott, kiirtotta a bozótot és helyére olyan gyümölcsöst varázsolt, hogy még! Ígértek is most már a telkéért hússzoros árat. De Jókai semmi pénzért nem vált volna meg tőle. — Egymillióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jő' kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem! A Pesti Hírlap oldalain sté$T hasábos cikkekben meg is írta, mások okulására, hogyan gondozta, ápolta gyümölcsfáit, hogyan telepítette szőlőtőkéit. Mindkét szomszédjának volt méhese. El-el nézegette azokat. Károly bátyjának is volt Ekelen szép, szalmakasos méhese. Bátyja maga is szenvedélyes és hozzáértő méhész volt. De Jókaiinak sem méhese nem volt, sem ő maga nem méhészkedett. Mindamellett sokat hallott és sokat olvasott a méhek életéről. írásaiban is sokat szerepelnek a méhek.. Szerette elnézegetni a méhek munkáját is Többször megfigyelte valamelyik méhes eljött, amint a méhecskék a kasokból sebesen kirepülnek és nehéz terhükkel fáradtan visszaszállnak. Kerti sétája közben is meg- megállt és elnézegette a virágokon szorgoskodó méheket. — Ejnye — villan meg hirtelen gondolkodásában —, micsoda rajongói ezek a kis bogarak a virágoknak! — Vajon mi lehetett akkor, amikor még nem voltak virágok, a rétek tarka színű ékességei, az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol sem. — Minthogy virág nem volt, tehát méh sem volt, sem pillangó, sem az ezernyi dongó bogár, amely a virágokat körülrajongja most. Mindezt sebesen átgondolja Jókai merészröptű fantáziája és megálmodja a Föld évmilliókba vesző őskorát a nagy növényóriásaival, szörnyűséges vadállataival. Megálmodja a tegnap világát és megírja a holnap regényének, a Fekete gyémántoknak a geológiai múltból a részvényes szénbányáig ívelő utópisztikus meséjét. Ennek a regénynek az elején írta meg Jókai azt a világot, amikor még nem voltak méhek. Hanem bizony egyszer meggyűlt Jókainak a baja a méhekkel is, még a méhészekkel is. A Pesti Hírlap egyik számában jókedvűen írta, hogy milyen gyönyörűség az, ha augusztus végén mi magunk vagdalhatjuk le a korán érő saszla és oportó szőlő édes fürtjeit és micsoda élvezet, ha szüret után nyelvcsettintve kóstolgatjuk az édes, de mér keseredő murcit! — f>e míg eljut az ember odáig, de sok veszedelmet kell leküz- denie, de sok ellenséget kell távoltartania a szőlőtől! — Mikor már szerencsésen eljutottunk odáig, hogy szőlőnk díszük, a fürtök duzzadnak, pir- kadnak, bámulnák, zsendülnek: közeledik az érés ideje. Most azután a boldog szőlősgazdának nem kell egyebet tennie, mint két kezét zsebébe dugni, s várni a szüret kezdetét. — Dehogynem kell, dehogynem kell! — Most jön még csak az igazi ellenség: a darazsak és a dongók cudar népe! Amint a szőlő érni kezd, ott van nyomban a kis darázs, meg a nagy darázs tolvaj bandája. Ezek ellepik az érni kezdő szőlőfürtöket, s úgy ledibézolják, hogy a szőlőfürtöknek nem marad itt, csak a csutkája, meg a héja. Meist mit csináljon a szőlősgazda? Ha nem védekezik, csúffá- teszik a bitang darazsak. Jókai többféleképpen próbálkozott ellenük védekezni, de vagy nagyon költséges volt a mód, vagy pedig nem ért semmit. Végül is a légyfogó mintájára a darázsfogó tempót találta ki. — A nagy üvegraktárban találni úgynevezett „légyfogó” harangokat, amik igen egyszerű stratégaiéval összefogdossák a legyeket. Az ember egy darab, mézzel bekent papirost tói az üvegharang alá, arra a pákosz állatok ráröpülnek, többet ki nem találnak belőle, a harang faláról belepotyognak a szappanvizes vályúba. — En ezzel a stratégmával egy szüret évadban húszezer darazsat és dongót öltem rakásra. No hiszen lett erre nagy felzúdulás a méhészek körében. — Hogyne, mézespapirossal fogni a darazsakat! Ki látott ilyet! Hát Jókai, aki hazánknak rajongásig szeretett éis tisztelt büszkesége, a költőkirály s jeles szőlőmívelő, a méhek nagy barátja, ő nem tudja, hogy a mézre mint csalétekre a hasznos méhek is rámennek és mind odavesznek!? — Hogyne tudnám — válaszolta Jókai — de nincs rá eset, hogy húszezer tolvaj darázs és dongó között, aki ily módon kivégeztetik, nincs egy odatévedt méhe. — A méhecskének van becsületérzése: ő nem jár lopni; tisztességesen szedi a mézet a virágok kelyhéből s bár a szomszédomban két méhes létezik, a méhek sohasem jönnek oda a darázsfogóba. De a méhészek csak nem tágítottak. Váltig erősítették, hogy Jókai helytelenül jár el, amikor mézzel fogdossa a darazsakat. Hisz minden méhész tudja, hogy a fő mézelés szüntével a világért sem szabad mézet bárhol a szabadban hagyni, mert a méh rögtön ott terem. Hátha még szándékosan tesszük ki a mézet! Másképp kell védekezni a darazsak ellen! Az egyik méhész fogta magát és írt egy hosszú levelet magának Jókainak. A levélben leírta hogyan védekezzen a darazsak ellen a méhek pusztítása nélkül. Jókai e levelére a Kert című lapban válaszolt. Válasza akaratlanul is a legszebb leírása lett a méhélet egy mozzanatának. Gyönyörűen, színesen leírta a méhek serénykedő munkájának egy részletét. Olyan lett ez az írás, mint egy befejezetlen regényrészlet. Már-már úgy látszott, hogy Jókai ezentúl nemcsak a regényeiben szerepelteti a méheket, hanem az ő remek fantáziájával megírja színesen, vonzóan a méhek életét is. De nem úgy történt. A méhészek csak nem nyugodtak bele Jókai darázsfogásába. Viszont Jókai sem hagyta margát. Nem hagyta, hogy őt a méhek nagy barátját úgy tüntessék fel, mint aki irtja a hasznos méheket — Nem, a méh nem fanyalodik a mézes csalétekre! — mondogatta Jókai. Ezt hiába erősítgetik a méhészek. Nincs igazuk! Hanem egyszer a szőlőérés idején az egyik darázsfogó harang előtt megállt Jókainak a bátyja. — Móric, gyere csak ide! Nézz csak ide! A te harangod ugyancsak fogja a méhecskéket! Jókai odamegy a bátyjához, kételkedve megáll a harang előtt, kíváncsian alája néz. Hát bizony ott vergődtek alatta a fogóba esett méhecskék. — Ugye most már elismered, hogy a mézes darázsfogód megfogja a méheket is? Jókai nem szólt semmit. Lúd- tollat fogott, kikotorta vele a harang alól a még élő méheket, itatóspapírra rakta őket, egyidejűleg egy piros anilinfoltot ecsetelt a szárnyukra és hagyta őket tovarepülni. Másnap megkérdezte a szomszédja méhészét: nem vett-e észre méhei között piros számyúa- kat? — De igen — feleié — dögölve a kasdeszkán! Jókai megcsóválta a fejét; hümmögött valamit. Majd legyintett egyet — Azok tehát tdvajméhek voltak, akikre a becsületes munkás- méhek ráismertek, megölték és kidobták őket. Azzal sarkon fordult, hazament. Bement a szobájába, odaült az íróasztalához dolgozni. Az eset nagyon bántotta. De többet nem válaszolt a méhészeknek. Többet nem írt színes leírásokat a méhek életéről. (Or. Koppán József) (iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ■ iiiiim inni min mi in iiiiiiii i Iliim Iliim hí ■iimiiiitf A KÉM REPÜLŐ | írta: Pintér István s ~'lllllllllllllllillllMtlllllllllllllllllllllllillnllllllllllllllllilllllllllilllllllllllllllllltlllllllIllllltIIIIIHUlftlt<lltlll1IIIIIHlUUI — 151 — A feladat végrehajtása sikerült Egy hónap múlva, hogy Rowers kezelése megkezdődött, a CIA közölte, hogy az orvosok talpra állították Francis Rowerst, Rowers fogadta az újságírókat. Most tudta csak meg, milyen összegeket kaphatott annak idején Mrs. Rowers és az apja a nyilatkozataiért. A visszatartott 25 000 dollárt is kifizették neki. Kényelmes beosztást kapott, oktatónak osztották be a San Femandó-i légitámaszponton. A fizetése még emelkedett is. Minden újra a régi kerékvágásba zökkent, hála Miss Claudia Edwards Flowny szakértelmének és lekiismeretességének. A pszichológusnő csak egyet nem tudott elérni, hogy Rowers bármilyen csekély érdeklődést is mutasson felesége és szülei iránt. Igaz, a pszichológusnő nem is nagyon erőltette a dolgot. Azért a pilóta végül még egyszer találkozott a feleségével. Ez a válóperes bíróság előtt történt, de nem okozott különösebb megrázkódtatásokat. Rosa hajlandó volt válni, annál is inkább, mert előzőleg már ügyvéd útján pontosan elszámolt a férjével. — 152 — A válóperi tárgyalás után megtartották Francis Rowers és Claudia Edwards Flowny esküvőjét. Mindenki úgy tudta, hogy a sok megpróbáltatáson átment Francis Rowers mindent elfelejtett, s zavartalanul boldog. Csak egy valaki van, aki tudja, hogy a férfi soha nem fogja elfelejteni azt a pillantot, amikor elő kellett volna vennie a mérgezett tűt. Ez a valaki Claudia, a feleség és pszichológusnő. Ez azonban Francis Rowers, valamint a nyilvánosság és a CIA kapcsolatában vajmi keveset jelent. Hiszen Claudia révén Rowerszék kétszemélyes családi ágyának és Rowers lelkének titkai egyaránt a CIA berkein belül maradnak. Vége. 05 folytatásos regényünk címe: A kegyetlen család Igaz történet a műit század Amerikájából, amely naa sem veszítette el aktualitását. Holnapi számunkban megkezdjük A KEGYETLEN CSALÁD című folytatásos regényünk közlését.
