Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-06 / 236. szám
4 TÖtffA MEGYEI MIPŰJSAG 1966. október 8, Jóssi bácsi Józsi bácsi 67 éves és életének majdnem felét közfunkcióban töltötte. Most öreg napjaiban is sokat tevékenykedik a közért. Hétköznapjai a legváltozatosabbak: hol az istállóban gondozza a háztáji jószágot, hol értekezleten vesz részt, valahol a tizedik helységben, hol pedig a hivatalokban kilincsel valakinek az ügyes-bajos dolgában. Teljes neve Probszt József. A két világháború közt ő is o középparasztok életét élte. Dolgozott, verejtékezett, hogy a föld többet teremjen. Sokszor megizzadt a tereli dombokon, a falu határa mindenütt meredek lejtő, s persze minden szem gabonáért kétszer jobban meg kellett izzadni, mint másutt. De ő nemcsak verejtékezett. Fiatal korában rájött, hogy a parasztembernek nemcsak az eke szarvát kell ismernie, meg azt, hogy melyik a búza és melyik a rozs. Tanulással, tudással messzebbre lehet jutni, aki nem sajnálja a fáradtságot a betűre, annak a kezében még az eke is simábban hasítja a földet. Probszt József nem is volt rest szakkönyvet venni a kezébe. Fiatal korában bekapcsolódott egy mezőgazdasági érdekképviseleti szervezkedésbe. Dániába ment tapasztalatot gyűjteni, abba az országba, ahol már akkor is belterjes mezőgazdálkodás folyt. Nőtt a tekintélye az egész falu előtt, de nem, a nevére telekkönyvezett földterület nagysága arányában. Tudása, szakismerete miatt. No, meg természetesen embersége miatt. Nem restellt sosem közügyben, embertársaiért fáradozni. Tevelen, a 30-as soha nem volt példa, őszült nagypapának talembernek számító, néhányan: ,,Ki látott ben. Hiszen ez még öcsém, meg fiam.., években megtörtént, amire talán még Bíróválasztáskor nem valamelyik meg- szavazták bizalmat, hanem a még fia- , 37 éves Probszt Józsefnek. Mondták is még ilyen fiatal embert a bírói szék- a falu felének sem mondhatja, hogy Hogy lesz ennek tekintélye?” Persze, őt ültették a bírói székbe, őt választották a következő bíróválasztáskor is. Elismerés volt ez Probszt József tudásának, emberségének. Tevel akkoriban német nemzetiségű község lévén, egy csatározások színhelye volt. rA foka nagy része azonban éppen a bíró vezetésével, ellene szegült a fasiszta terjeszkedésnek, sorra szervezték a faluban a Hit- ler-ellenes megmozdulásokat. Ezek után természetes, hogy a falu bizalmából a felszabadulás után is ö volt a bíró, a tanácsok megalakulásakor pedig beválasztották őt is tanácstagnak, s azóta állandóan tanácstag. Jelenleg a megyei tanács tagja, immár második ciklusban. — Az ötvenes évek elején — mondja — termelőszövetkezeti csoportot alakítottunk, a faluban. Később termelőszövetkezetbe léptünk. Ez azonban 56-ban feloszlott. Nemsokára kezdtük élőről. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Nem lehetne pontosan lemérni, hogy Probszt József mit is tett a falu érdekében, hiszen sem 6, sem más nem jegyezte az értekezleteken, fontos megbeszéléseken, vagy éppen a panaszügyek intézésével eltöltött időt. De azt sem, hányszor szólalt fel, tett javaslatot, mondott véleményt. — Az a szokásom, ha ott vagyok valahol, beszélek isi Hogy mennyire így van, azok tanúsíthatják leginkább, akik ismerik az értekezletekről. Hol a megyei mezőgazdasági állandó bizottság ülésén szólal fel, hol a megyei tanács ülésén interpellál. Felsorolni is nehéz lenne, milyen értekezleteken vett részt a tanácsok megalakulása óta, de ahol ott volt, sosem csak a létszámot szaporította. Sok ember közös erőfeszítésétől Probszt József munkáját többnyire nem is lehetne külön választani. BODA FERENC tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHuiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiinuiiHiiiiiiii „ A KÉM REPÜLŐ \ Magyar diákok — Moszkvában A diákklubban találkoztunk a „Ki mit tud?” döntője idején. A színpadon moszkvai főiskolák diákcsapatai mérték össze kardjukat a szellemesség, a leleményesség pástján. Magunk elé képzelhetjük a nézőtér feszült izgalmát — csupa diák, zsúfolásig megtöltik a nézőteret —, mindegyik természetesen a saját csapatáért szurkol. A döntő kezdete előtt ismerkedtünk meg. — Márkus Zsuzsanna vagyok — mutatkozik be kissé hivatalosan, — az építészeti egyetem negyedéves hallgatója. — ók pedig a barátaim, másodévesek. Dianovics Katalin, a vegyészeti főiskola másodéves hallgatója, Mátyus Sándor, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében ugyancsak második évfolyamos. Uj ismerőseimtől szerettem volna megtudni, hogyan töltik szabad idejüket, vannak-e nehézségeik a tanulásban, egyszóval, hogyan élnek Moszkvában honfitársaim? — Bizony kevés a szabad időnk. Én például kilenc óra előtt ritkán kerülök haza esténként, — kezdte a beszélgetést Márkus Zsuzsa. — Nemsokára négy vizsgám lesz. Ezért feltétlenül el kell mennem az előadásokra és a konzultációkra. Ezenkívül hetenként kétszer laboratóriumi munkám van. Mégis találok egy kis időt a pihenésre. Enélkül az ember — besavanyodik. — Általában csak szombaton és vasárnap pihenek és szórakozom, — mondja. — Hétköznaponként esténként inkább olvasok. Az első szótól az utolsóig elolvasom a Kortárs és az Uj írás legfrissebb számait. Egyébként is nagyon szeretem a zenét, különösképpen a klasszikus dzsesszt és a modern szimfonikus muzsikát. Márkus Zsuzsa szobájában Foto: N. Szemjonow. Dianovics Kati vette át a szót: — Megbíztak; hogy tartsam a _ Nekünk, másodéveseknek kapcsolatot a KISZ moszkvai szerk issé több szabad időnk van, mint vezete és a Szovjet—Magyar Ba- Zsuzsának. Szerdán és csütörtökön . ráti Társaság között. Ez a társaegyáltalán nincs előadás. Ezt az időt a lehető legjoban igyekszünk kihasználni. Én is szeretem a muzsikát, különösképpen a balettet. Nemrég néztem meg a Báhcsisze- ráji szökőkutat, a Romeo és Júliát, mégpedig a kremli Kongresz- szusi Palotában. Amíg Kati beszél, Mátyus Sándor, mint igazi és jövendő diplomata, nyugodtan ül, nem szól közbe, bár tekintetéből látom, hogy szívesen mondana ő is néhány szót. — Beszélj arról a munkáról, amit a Szovjet—Magyar Baráti Társaságban végzel, — szólal meg végül a jövendő diplomata. Írta : Pintér István Magyar diákok zenekara szereplés közben Foto: M. Túr. dalmi munka elég sok időt igénybe vesz, de én nem panaszkodom. Szívesen dolgozom, mert érdekes munka. Különféle kirándulásokat rendezünk. Tavaly például elmentünk Jasznaja Poljanára, ahol Lev Tolsztoj élt. Részt vettem magyar nyelvtanfolyamok szervezésében is, a tanfolyamokon a legkülönbözőbb életkorú .és foglalkozású moszkvaiak vesznek részt; érdekli őket a magyar nyelv. Ezenkívül elég gyakran rendezünk közös műsoros esteket, amelyeken szovjet és magyar diákok szerepelnek. Nemrég például Leningrádból jöttek hozzánk magyar egyetemi ■hallgatók. Mátyus Sándor a Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolájának angol —japán szakán tanul. Órarendje szerint munkanapja hét, hét és féü órát tölt ki. — Gyakran azonban ottmaradok a főiskolán előadások után is. Szabad időmet összekötöm a tanulással, — magyarázza, s mosolyog hozzá. — A dolog lényege ugyanis az, hogy szinte naponta bemutatnak nálunk külföldi filmeket, ismert diplomaták jönnek el hozzánk, hogy elmondják külföldi tapasztalataikat. Nemrég nagyon érdekes előadást tartott nálunk Vinogradov, aki 12 évig volt a Szovjetunió nagykövete Párizsban. A büfé nyitott ajtaján beszűrődik hozzánk a dzsessz-zenekar hangja. Sanyi, Kati és a többiek táncolni szeretnének. Elbúcsúzom tőlük. A kellemes szórakozás és pihenés is hozzátartozik a magyar diákok moszkvai hétköznapjaihoz. SZENDRÖI TÓTH LÁSZLÓ MillWUHIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIilllllllllllllllllllllllllllllllliillllllllllllll — 133 — — Jobban szeretek szállodában aludni — mondta Rowers félig tréfásan, félig komolyan. — Akkor magának is foglalok szállodai szobát Bodőben — mondta az ezredes. — Magam ugyancsak odarepülök, de egy másik gépen, s a szokásos útvonalon. Azon, amelyen már maga is járt. A mi szövetséges országaink felett. Tárt karokkal várom Bodőben, remélem, fizet majd egy whiskyt... — Akár egy hordóval is, ezredes úr! — És nekem adja majd emlékül ezt a kendőt — vett ki egy vékony selyemkendőt az ezredes a zsebéből és kiterítette az asztalon. XXV. Valószínűtlenül vékony selyemkendő volt, valóságos remekmű. A selyemkendőre hatalmas amerikai zászlót nyomtattak. Alatta — mint Rowers hamarjában megszámolta — tizennégy uyel- ven állt valamiféle szöveg. Rowers kereste az angol nyelvű szöveget, de nem találta. — Majd én elmondom, mi van ideírva — mondta az ezredes — angolul nem kellett, hiszen így maga is tud. Más nyelven viszont nem. Éppen azért csináltuk ezt a selyemkendőt, hogyha bárhol bajba jut, meg tudja magát értetni. Várjon, mindjárt mondom a szöveget... Az ezredes egy papírlapról olvasta: — „Én amerikai vagyok. Az amerikai nép barátja” — és itt mindig azt a népet írtuk be, amelynek nyelvén szól a szöveg. „Én nem be— 134 — szélek az önök nyelvén, de nem bántom magukat, és nem kívánok rosszat senkinek. Kérem, adjanak nekem ennivalót, lakást és védelmet. Ha segítesz rajtam, jutalmat kapsz!” Remélem, kitűnőnek találja a szöveget?!... — Persze, persze — válaszolt Rowers. — Feltétlenül ... — Egyébként is mindegy, hogy mi van ezen a selyemdarabon. Nem kell majd használnia. Aztán elteheti emlékbe!. .*. Az ezredes kezet nyújtott: — Hát akkor, sok sikert, Francis! Nem búcsúzom, mert holnap ilyenkor már együtt iszogatunk! A startnál még találkozunk... Menjen, készüljön elő.,. Rowers megszorította az ezredes kezét, aztán távozott. Amint a légzőkészüléket ráerősítették és elkezdte a légzési gyakorlatokat, úgy érezte, mintha a mennyországba indulna. Frissnek és bátornak érezte magát. És ekkor jött az ezredes, átadta a mérgezett tűt. S Rcfwersből hirtelen elpárolgott a bátorság és mintha elfújták volna a jókedvét. De nem maradt ideje a töprengésre. Megkapta a parancsot az indulásra. A gép a levegőbe emelkedett. Az első percekben a motorokat figyelte. Kifogástalanul működtek. Ellenőrizte a műszereket is. Azokban sem talált hibát. Nyugodtan vizsgálta a térképet, a berajzolt útvonalhoz tartotta magát. Lefelé nézett — kristálytiszta idő volt, s húszezer méter magasságból is jól látszott a föld. — 135 — Átrepülte Pakisztán és Afganisztán határát. Újra ellenőrizte a műszereket és a njotorok működését. Biztonságban érezte magát. Mintha csak oktatórepülőgépet vezetne valahol az Egyesült Államok felett. Pedig néhány perc múlva a Szovjetunió fölé ér. A feleségére gondolt, noha Rose egyre ritkábban jutott az eszébe. Mit csinálhat most? Alszik, persze, alszik, hiszen még hajnal van. Átrepülte a Szovjetunió határát. Balra hátul még jól látszott a hatalmas Pamir hegység — az még Afganisztán. De ami alatta és előtte van, az mór Szovjetunió. A titokzatos föld, amelynek titkait ki kell kémlelnie. Magasság húszezer méter, sebesség 900 kilométer óránként. A térképen piros jel figyelmeztette, hogy fényképeznie kell. Megnyomta a különleges készülék gombját. Elkészítette az első felvételt. Gondolkozás nélkül, gépiesen dolgozott. A jól begyakorolt mozdulatokat nem vétette'el. Az órájára nézett. Meglepődött. Még csak tíz perce repült szovjet terület felett. Úgy érezte, már jóval több idő telt el. Hiába, ilyen körülmények között gyakran cserbenhagyja az embert az időérzéke. Gyors fejszámolást végzett. Az egész út kilenc óra hosszat tart, tíz perc alatt megtette az ötvenhatod részét. V i
