Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-30 / 257. szám

„A FORRADALOMNAK ILLÉS BÉLA felgyógyult már betegségéből, úgy volt, hogy el is búcsúzhat a legújabb könyvével híressé tett 339-es szobától. Még­sem engedték haza orvosai, mert meghűlt, s mert úgy gondolják, hogy a lábadozó író nyugalmát egyelőre még biztosabban őrzi a kórház intézményes csendje és házirendje. A Kútvölgyi úti Álla­mi Kórház portáján nem is kell végigmondani, mi járatban va­gyunk. Elég a név, máris útba­igazítanak: harmadik emelet há- romszázharminckilenc. — Sokan jönnek látogatóba? — Félig tré­fás, félik komoly a válasz: — Érdemes lett volna felírni a ne­4 veketj hogy később, az utókornak bizonyítani lehessen, volt olyan kollégájuk, akit már a kilencszáz- hatvanas évek második felében egyformán szerettek a magyar írók. * Látogatásunk céljának nagyon megörül, de nyomban figyelmez­tet a nehézségekre: — Tulajdon­képpen ötven év történetét kel­lene elmondanom, személyes éle­temre és élményeimre vetítve. Elszállt az idő, és sajnos — azért • sajnos, mert megöregedtem — idestova fél évszázad történelme köt össze a nagy forradalommal és következményeivel, Október eredményeivel. A közeledő évfor­duló, a negyvenkilencedik, termé­szetesen elémhozza az emlékeket, ifjúságom és a későbbi esztendők sok-sok élményét. Úgy vonulnak elém és előttem, mint a film to­luló képei. De ezek igazi képek; a montázs, ami belőlük itt a 339- es szobában összeáll, maga a tör­ténelem, a szocializmus első álla­mát, majd világrendszerét meg­teremtő, megszilárdító és naggyá tevő valóság. S persze benne az én életem és írói pályám. — Amikor az orosz forradalom győzött, frontkatona voltam. Hoz­zánk is eljutott az események hí­re, ennek ellenére nem nagyon értettük, mi történt Pétervárott és Moszkvában. Én legalábbis nem értettem. Annyit azért sej­tettem, hogy a történtek megrö­vidíthetik a háborút, amit gyű­löltem. A forradalom ellenségei segítettek jobban megérteni, mi­ről is van szó, mi történt» a sok , ezer kilométernyi távolban, ami közvetlenebbül befolyásolja sor­sunk alakulását, mint a szemünk előtt zajló események. A tisztek és a törleszkedő, csillagokat áhító altisztek ugyanis vadul szitkozód­tak. Annyi borzalomról, kegyetle­nül véres rémtettről szónokoltak, olyan gyűlölettel piszkolták a for­radalmi munkásokat és paraszto­kat, hogy ebből megtudtuk — én , is megértettem: — a háborús kor­mányt elkergető tömegek ugyan­azt akarhatják, amit mi, a Mo­narchia katonái is szeretnénk. A további hírek, a békéről és ß földről kiadott dekrétumról hoz­zánk is eljutó értesülések meg­erősítették azt a feltevésünket és vele az októberi orosz proletár­forradalom iránti rökonszenvün- ket. — EGY ESZTENDŐVEL KÉ­SŐBB. 1918-ban már mi, magya­rok is forradalmi hullámban vol- tünk. összeomlott az Osztrák— Magyar Monarchia, s a kommu­nisták, a forradalmi szocialisták már a polgári kormány megdön­téséért dolgoztak. Akkor jelent meg a szerveződő párt irodalmi folyóirata, az Internacionálé, s benne igen elismerő kritika az én akkoriban megjelent brossúríiim- ról. Számomra ez azért is emlé­kezetes, mert a cikk szerzője: Lengyel József. Negyvennyolc év­vel ezelőtt Lengyel cikke sokat segített, hogy a forradalmi év­fordulón magamat is hasznos te­vékenységű forradalmárnak érez­hettem. Recenzens és szerző egyébként nem ismerte egymást. Személyes találkozásra közöttük jóval később, már a Tanácsköz­. társaság bukása után, Bécsben » került «sor. Itt, igen nehéz körül­mények között, de forradalmi hi­tüket megőrizve, közösen ünne­peltek a magyar emigránsok. Né­mi kassai kitérő után, én is itt > ettem 1919. és 1923. között. — Azután a Szovjetunióba ke­hasznos tettekre van szüksége” rültem. Az első ünnepi felvonu­lást a Vörös téren Anatolij Va- sziljevics Lunacsarszkij társasá­gában nézhettem végig. Erre ugyanúgy emlékszem, mint a kö­vetkező évtizedek valamennyi ha­sonló ünnepségére, a lelkesen vi­harzó novemberi és májusi fel­vonulásokra, a nagyszerű tömeg­demonstrációkra. S emlékezem mindazokra, akikkel együtt vo­nultam, vagy tapsoltam a moszk­vaiak forradalmi tüntetéseit. Írók, színészek, pártmunkások, diplo­maták, állami vezetők, magyarok és oroszok, németek, olaszok, franciák és sok más nép fiai, egyhitű, egyreményű harcosok népesítik be a szobám, ha a mö­göttem maradt november hetedi­kékre gondolok. Kun Bélát 1936. november hetedikén, a Vörös té­ren láttam utoljára. Otthagyta a vezetők csoportját, közénk jött, írókkal akart beszélgetni. Élmény volt őt hallgatni. Senki sem gon­dolt az elkövetkezőkre. — • A forradalmi évfordulókon üzembe helyezett gyárak egyre nagyobbak lettek. Eltűnték a rongyos emberek, akikkel 1923- ban találkoztam. 1940-ben, az utolsó háború előtti november he­tedikén, a megszépült Moszkvá­ban, jólö)tözött, bizakodó embe­rek sétáltak. Aztán jött a meg­próbáltatás, a szenvedések és a nagyszerű győzelmek ideje. 1941 novemberében közkatona voltam, részt vettem a moszkvai csatában. Akkor úgy ünnepeltünk, hogy megfogadtuk: nem engedjük át­törni az ellenséget, megvédj ük a honvédő harcot irányító fővárost. Ez volt a- legnehezebb háborús november. Később is mondtam ünnepi beszédet, de emlékezetem szerint a moszkvai fronton el­mondott szavak1 bizonyultak a leghatásosabbnak. Segítettek har­colni, fogadalmunkhoz hűnek ma­radni. Az élmény erejét tekintve Beszélgetés Illés Béla Kossuth-díjas íróval ehhez csak az első itteni novem­ber hasonlítható.’ Az az öröm. amit mi, kommunista emigránsok éreztünk, amikor 1945 őszén, a felszabadult hazában, ahová ne­gyedszázadon át vágyakoztunk, magyar munkások, parasztok és értelmiségiek százezreivel együtt ünnepeltük a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalmat Mindezt Illés Béla valósággal tollba mondja. Úgy fogalmaz, mintha írna, az újságírónak kér­deznie is alig kell. Csak írni a jól formált mondatokat, amelyeket azonmód, ahogy elhangzanak, nyomdába küldhet a szerkesztő. Természetes tehát, hogy az in­terjú befejezéséről is az író gon kpskodik: — HA JÓL EMLÉKSZEM 1922- ben, Bécsben történt. November hetedikén Landler Jenővel ebé­delhettem. Landler, mint annyi­szor, arról beszélt, hogy dolgozni és tanulni kell, hogy a forrada­lomnak nem szép szavakra, ha­nem tudásra és hasznos tettekre van szüksége. Ha értelmesen tu dunk tanulni és cselekedni, — bíztatott Landler — hasznára le­szünk még Magyarországnak, a magyar munkásosztálynak. Lel­kesen hallgattam, de közben éhe­sen faltam az ebédet. Landler vi­szont alig evett. Ez is sokszor eszembe jut, és irigyen mosoly­gom az egykori fiatalemberen, aki meg tudta osztani figyelmét az ételek és a forradalmi hevület között. Régen volt, elmúlt Ma már engem is csak az érdekel, amiről Landler Jenő akkor olyan szépen beszélt: bíztatni szeretném a fiatalokat, hogy a forradalo mért — szép szavak helyett — tanuljanak és cselekedjenek. d. t. LOVÁSZ PAí,: RÖVID MESE Szabó Dezső festménye szék szárdi jubileumi kiállításán Egyszer volt, hol nem volt egy csírasejt, gyönyörben, lázban termő ölre-Jelt. Kilenc hónap: a pontos anyakönyvibe belekerült a falu újszülöttje. Pálnak keresztelték a gyereket — anyám, s a kert, a rét, a víz nevelt. Szavuk, ízük, fényük a tájra, földbe gyökerem fájdalmasan lekötözte. Huszonhatbillió sejt lettem, élet csúcsa: világrangom „ember”; szűkebb körön ,miagyar” a tisztes címem; s örököm, családnevem lelkemmel viselem. De valaki már vetkőzte!, s fejem fölött a sötétben a mécslángot megg.vújtja. APÁM TEMETÉSE / Emberfia nem látott még ilyent: alig bukkant elő a tiszta hajnal, a föld hátát kiverte színarannyal, és érthetetlen szépség fénye kelt. A fák lágy gyertyalángja sorra gyűlt, a Tisza égből folyt uszálya lengett, 1 a part kibontott minden barka-selymet, s villámlott a gyémántgöröngyös út. Tárt gyermekszemfényű határ fölött 1 gyász gyönyörű visszája tündökölt, s bevont utat, kocsit, sirámos embert.-H Ilyen csodák közt, szentmihály-lován A — amíg körötte minden fénylett, zengett tért haza falujába az apám. GERGELY AGNES: KÚTBA NÉZTEM • l t. \ »/ »V f-, {,Ji A kútba néztem és semmit se láttam; én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben. A vízbe ugrott egyszer egy bolond, a kútban akkor levegő se volt. És mégis milyen szédítő a káva a vágyon túl és innen a veszélyen. Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg, hintáinak rajta pókok és legyek. Az ember fél és ittmarad maga és mintha csobbanást is hallana: jól megfogózik fenn a meredélyen s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen. PÁLOS ROZIT A: Szavak szelíd hangra Mit mesélsz nekem barátom a szent szabályokról most, hogy a Nap egy rózsa kelyhébe zuhant s alkonnyal megrakott szekerek ' zörögjek az utcán? Nem vagyok költő, csak tétova gyerek, ki megcsodál minden bűvészt és „geometriát”, míg egy álom korállfa ágán ülve ióbálja lábait. A mindennap szavai számon ugyanazok, mint akárkié, csak éppen a- csend színképeit mutatják. S mit mesélsz nekem a rímekről, ha felhúzom ezüst szandálomat és hullámok felett táncolok tova. Igent mondtam minden képtelenre, nem tartozol nekem megértéssel. SZÉKELY DEZSŐ: ÉN ÁLLOK ITT A szomjas földre halk eső szemerkél, siratja ezt az árvuló nyarat. A villámfényben fölvillan egy erkély meg egy réztábla: A KUTYA HARAP! Én állok itt. Még várakozó sorsom úgy kötődik a földhöz, mint a fa. Köd száll, mintha egy óriási mozdony Szürke gőzével elborítana. Rád gondolok. Az eső hull szelíden, s szalmaszálakra kottázza a szivem néprománcokkal rokon dallamát... Bíbic jajong az eső énekében, mintha a te szád szólna a sötétben: Menj el, késő van, meghaltak a fák. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents