Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
Pierre Gamarra: A két ház egymás szomszédságában állt, a két család pedig esküdt ellensége volt egymásnak. Megtörténik az ilyesmi. A Freche- ek és a Melet-k azonban évek óta nem beszéltek egymással, az öregebbek még vazt is mondják: körülbelül azóta, hogy a két családfő visszatért a háborúból. És az pedig nem tegnap volt. A Freche családban az öreg Bertrand élt reumától gyötört,, idős feleségével, aki már alig mozdult el a tűzhely mellől, meg a lányuk és vejük. Louis de Me- let-nek volt egy leánya, aki már jól benne járt a korban és egy fia, aki asszonyt is hozott a házhoz, s három unokájuk született, három fiú. Ha Bertrandnak el kellett mennie Melet-ék háza előtt, átment az út túlsó oldalára és olyan széles ívben kerülte el, mintha ott pestis lakozna. Oda se pillantott, el se mosolyodott, kitartóan a hegyoldalra függesztette tekintetét, hogy megvetését ezzel is kifejezze. A gyerekek, akik hébe- korban a kapujuk előtt játszottak, elhallgattak, amikor meglátták a hosszú léptű öregembert, mert tudták, hogy gyűlöli őket, s ezt nekik is hasonlóképpen kell viszonozniok. A két család ellenségeskedése már közmondássá lett a faluban. Ha valaki szóváltásba elegyedett egy másikkal, azt mondták a kö- rülállók: ezek is úgy végzik, mint a Freche-ék meg a Melet-ék. A falu végén állt a két ház, odalátszottak az erdő nyúlványai. Mögöttük szelíden, majd egyre meredekebben emelkedett a domboldal, ahol a két család földjei, legelői húzódtak. Úgy adódott, hogy Louis de Melet-nek szép nagy szántója mélyen benyúlt Bertrand de Freche földjei közé. És Melet-nek éppen itt állt a csűrje, néhány méterrel arrébb, immár Bertrand birtokán egy csodálatosan tiszta és bővizű forrás csordogált. Melet-ék napról napra arra jártak, bőszen gyakran vitt útjuk a csűrhöz, de még sohasem látta senki, hogy a család bármely tagja a forrásból ivott volna. Büszkeségből sem tették, meg azért sem, mert úgy érezték, az öreg Bertrand folyton lesben áll, s elűzné őket onnan, mint a tolvajt. Pedig jól jött volna az a víz! Az ő forrásuk sokkal messzebb volt, egészen fent a dombtetőn, néha naphosszat szenvedtek a szomjúságtól. Azután egy napon Bertrand falat húzott a forrás köré. Megszokott dolog, hogy palából, vagy terméskőből összerakott, alacsony fallal védik a szántókat széltől, hótól, s persze elsősorban a mezei kártevőktől. Ám ezek sohasem oly magasak, hogy a juhászok, mezőőrök könnyedén át ne léphessék őket. Bertrand fala azonban magasabb fal volt, mint egy ember: az öreg maga húzta, s nap mint nap kijárt, hogy ellenőrizze, nem támadt-e valami kis rés rajta. A kánikula napjaiban, amikor a falubéliek mind ott verejtékeztek a mezőn, Bertrand időről időre odament a forráshoz, letérdelt mellé és a két tenyeréből ivott belőle. Ez az ő vize volt és senki más nem formálhatott jogot hozzá. Azon a délutánon is forrón tűzött a Nap. Az egész falu mozdulatlanul pihegett a pala- és zsupptetős házak mélyén. Az elhagyatott utcákon senki se járt, még egy kotkodácsoló tyúk sem verte fel a csendet. Emberemlékezet óta nem volt ekkora hőség. Az öreg Bertrand is elnyúlva Pierre Gamarra 1919-ben született Toulouse-ban. Kommunista író és újságíró. Az Europe című folyóirat szerkesztője. Regényeket, novellákat, gyermekmesék 3t ír. Ismertebb művei: A tűz háza, Ejféli kakasok, A fekete kenyér gyermekei. Beszélő kéz, Rosalie Brousse, A FAL pihent fehérre meszelt szobájában. Aztán felült az ygyon, sodort magának egy cigarettát, rágyújtott és az ablakhoz lépett. Fellebbentette a vászonfüggönyt, kinézett a távolba és odaszólt a lányának: — Vihar lesz. A hirtelen feltámadt szél zörgette a szikkadt füvet, s a száraz leveleket. Aztán zöldes villámfény hasított át az égen. Az istállóban bőgini kezdtek a tehenek, s a szél zúgása is felerősödött. — Csukjátok be az ajtót, huzat van — szólt a vő. — Ügy látszik, esni nem fog — morogta a lány, alig titkolt félelemmel, talán inkább a maga megnyugtatására. — Ördög bánja az esőt, csak jég ne potyogjon — mondta az öreg. Igaz, a jégeső ritka dolog errefelé. Villámcsapás már gyakrabban előfordul. Mesélik, hogy belevág a kéménybe, s ezért az asz- szonyok vihar idején menekülnek a kályha mellől. És terjeng a szóbeszéd a villámsúj tóttá pásztorokról, kóborló tehenekről is... És most már cikázó sebességgel követik egymást a kék és zöld villámlások. A falu kutyáinak még bgatni sem volt idejük, s az eső zuhatagokban öntötte el a domboldalt. Az ég egyszerre fekete lett, s úgy látszott, a közeli erdő őrült körtáncot jár a vihar szédítő ritmusára. Az egész Bertrand-család együtt kuporgott az asztal körül, s egy- szercsak észrevették hogy a zárt ablakok, ajtók mögött nagyon nehéz lett a levegő. Valamelyikük kis rést akart nyitni, ám a lány nem engedte. Szerencse, mert épp abban a pillanatban, amikor Bertrand az ajtó felé indult, fülsiketítő robaj rázta meg a házat és egy pillanatig az egész völgy ijesztő, vakító fényben ragyogott. A vő ösztönösen válla közé húzta fejét, amikor azt mondta: — Ez valahol itt vágott be. Ám a ház meg sem moccant. Mindnyáján ott voltak épségben, s az istállóból hallatszott a tehenek bőgése. A vő mindenesetre odaóvakodott az ablakhoz és sietős pillantásokat vetett kifelé. Bertrand viszont kinyitotta az egyik szárnyát ,és beleszimatolta levegőbe. Azután a többiek is megértették, miről van szó, hiszen égésszag tört be a szobába. Mire az öreg felcsatolta fa- cipőit, az ég egészen kitisztult. Mindnyájan kitódultak az udvarra, csak az öregasszony kuporodott vissza szokásos helyére, a tűzhely mellé. Nem, az nem lehet, hogy hozzájuk csapott be a villám: végigjárták a gazdasági épületeket és sehol nem találtak egyetlen égő, izzó, vagy elüszkö- södött gerendát, fadarabot, semmit. .. De az égésszag mégis kitartóan ott terjengett a levegőben. .. Először az öreg vette észre, ahogy az általa jelzett irányba néztek, a többiek is. Fent a dombon, az ő faluk túlsó oldalán gomolygott a sűrű füst. Ott, ahol Melet-ék csűrje állt. Bertrand habozás nélkül nekivágott, hogy felkaptasson a domboldalon. A fal mögül hangok hallatszottak. Ott volt az egész Me- let család, beszéltek, kiabáltak, s közben egyre erősbödő szaggal együtt fémtárgyak csikorgó zaját is sodorta a szél. Semmi kétség: a Melet-ék csűrje ég. Ahogy közelebb ért, már kivehette egyenként is az ijedt, aggodalmas hangokat: hogyan alkossanak vödör- láncot. De az ő forrásuk nagyon messze volt. Az egész évi termés ott volt a csűrben, meg a széna és a szerszámok. Az öreg Bertrand tudta jól, hogyan ég a gabona. A tűz iszonyatos virága lassan érik, kibomlik és terjed. Elég egy letört. égő gerenda, amely ráhull a zsákokra, s egy léghuzat, hogy a tűz teljes erővel fellángoljon. Olyankor már nincs mit tenni... Közben odaérkeztek az övéi. A veje ráfüggesztette a tekintetét, ő pedig nem, mozdult. A lánya ösztönösen egy lépést hátrált, hogy mindent jobban lásson, azután odament egészen közel a falhoz és hallgatta; hogyan tanácskoznak azok, hogyan próbálnak szembeszállni a csapással. Veszélyben van a termésük. Louis de Melet és a fia mindennap ott hajladoztak a földeken, és fogták az ekevasat. Még ősszel is jókor reggel nekivágtak a mezőnek, és kaszáltak, arattak, csépeltek. Ott, abban a csűrben van a gabonájuk. A kenyérre való. Bertrand lehajtotta a fejét. Mellette, a lábánál ott folydogált a forrás, frissen, bőségesen. Me- let-éknek előbb le kellett volna menniök, hogy vödröket hozzanak és messziről cipeljék a vizet. És nincs elég vödör, és nincs elég munkáskéz... Az öreg most a súlyos kalászokra gondolt, ahogy ringanak a domboldalon, a szellő fodrozza arany hullámaikat. Bertrand hirtelen megfordult és ráripakodott a vejére: — Eredj, hozd a csákányt! Ledöntjük ezt a falat... Nem miattuk, a búza miatt... Felszegte az állát és átkiabált. — Hé, Louis! Facipő kopogása hallatszott, s a másik öreg odajött a falhoz. — Hé, Louis — ismételte Bertrand. — Mi a helyzet? Csend zuhant közéjük, aztán Louis válaszolt. — A fele már odavan, de azért még a többit megpróbáljuk..; Víz kellene. — Van itt elég víz — kiabált az öreg. Majdnem sírt, a düh és valami más egyszerre fojtogatta a torkát. Megérkezett a veje a csákánynyal. Bertrand kikapta a kezéből és nekiesett a falnak. Két hatalmas ütéssel beakasztotta a csákányt, aztán nekifeszült teljes erejéből. A fal egy kis darabon beomlott. Aztán addig folytatta a csákányozást, amíg a fal sarkán jókora rés támadt. — Menjetek már a vödrökért — kiabált a lányának. Vastag fekete füstgomoly szállt fel a csűrből. Bertrand megmerített egy vödröt af forrásban és kemény, hosszú lépteivel elindult a tűz fészke felé. Fordította: ZILAHI JUDIT Kosztolányi emléke Még jól emlékszem arra a november eleji napra. Valaki megállított a győri utcán, s azt kérdezte, hallottam-e, hogy meghalt Kosztolányi. Hideg szél fújt, s könnybe lábadt a szemem. Pedig voltaképpen fel se tudtam mérni a veszteséget, mindnyájunk veszteségét. Soha nem láttam, s mit adtam volna érte — éppúgy, ahogy ő írta Aranyról —, ha csak a kulcslyukon át is megpillanthatom! S most már úgy látom mindig, ahogy a diákkor képeiről néz rám, rövidre nyírt haja homlokába hullik, szeme csodálkozva néz a világba, mintha először látná titkait, s újra meg újra azt kérdezi: Ó csillagok, ismertek-e még engem? Mint mindenki, előbb én is a verseit ismertem meg, ezeket a valószínűtlenül könnyű ei'őmutatványokat, félelmetesen játékos rímeit, melyeknek szuggesztív kényszerétől nem lehet szabadulni. Még akkor sem. amikor már a halál ül asztalához, s félelmében „a másvilágra ír áf’, de a fájdalomra is rímmel csap le, mert „tudjuk mi rég, mily könnyű, mit mondanak nehéznek, és milyen nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek”. Mégis, ma úgy érezzük, (alán prózája áll közelebb hozzánk, ez a cicomátlan, világos stílus, mely aggályosán kerül minden feltűnőt, de néhány szavas tőmondatai is valami ünnepi zengést kapnak, s félreérthetetlenül szolgálják az írót és mondanivalóját. Az írói hatás sokféleképpen lemérhető. Ügy mondják, a Werther megjelenése öngyilkossági járványt indított el. Kosztolányi hatása szelidebb, tisztább. Pesten, az Üllői úton sétálva, szinte kényszerít bennünket, hogy sorait mondjuk, az Üllői úti fák felejthetetlen rímeit, s amikor elrobog velünk a vonat Balatonfőkajárnál, rögtön eszünkbe ötlik, hogy itt született Édes Anna. így ivódott át életünkbe, művészete így lett ökökké velük-való, hisz egy-egy sora folyton felbukkan, nemcsak illusztrálva, hanem gazdagítva, kitágítva az életet. Amikor meghalt, arra gondoltunk, egy gazdag írói pálya szakadt félbe, sajnos, nagyon is korán. De nem így volt. Egyszerre kiderült, hogy hátrahagyott munkái szinte többet tesznek ki, mint amit életében kötetbe összegyűjtött. S megindult a hátrahagyott művek boldog áradata, tanulmányai, külön kötetben nyelvészeti cikkei, rövidebb, hosszabb jegyzetei, versek, fordítások. Kosztolányi újságíró is volt, napi kötelességet kellett teljesítenie, riportokat is írt, köztük Gorkijról egy remekbeszabottat. S amint a hátrahagyott művek köteteiben az újságokban elszórt rövidebb, hosszabb írásokat viszontláthattuk csodálkozásunk csak nőtt: minden műfajban otthonos volt, s akármihez nyúlt, arannyá vált a kezében. Pedig ő tette fel a kérdést: „írni, — van-e ennél kockázatosabb valami?”. Valószínűleg nincs. Mert a leírt szó felelősségvállalást jelent, mindig és minden körülmények között. Amikor egy írótársa arról, panaszkodott neki, hogy el kell apróznia idejét csip-csup munkákra, lelkesen válaszolt: „Hát aprózd el magad, az Isten szent szerelmére, s írj csip remekműveket a filléres néplapok szalmapapirosára, forgácsold el tehetséged, de úgy, hogy aranyforgácsokat hullass nekünk”. S ugyanitt írja:,, Csak a művészet tesz valamit naggyá, vagy kicsinnyé, merésszé, vagy ’ elcsépeltté, igazzá, vagy hazuggá”. Kevesen vallották ezt nála szenvedélyesebben, s kevesen bizonyították jobban. Újságcikkein, riportjain, amiket a napi kötelmek diktáltak, soha nein érzik a kötelesség unalma és fáradtsága, öt, vagy tíz sort is ugyanazzal a felelősségtudattal írt le, mint remekeit. író volt, nem is tehetett másként. Harminc éve halt meg, hosszú és gyötrelmes betegség után, melynek drámáját felesége szép könyve őrzi. A harminc év alatt folyton nőtt, egyre nagyobb lett szemünkben, valóra váltva József Attila szavát; „betöltötte az írástudó hivatását”. Könyvei új kiadásokban jelennek meg, s évről évre több olvasó zárhatja szívébe. A regényeiből készült filmek a legkisebb faluba is eljutnak. Azt mondjuk, klasszikus, de sehol nem kezdte ki az idő, nem lepi a por, ahogy ez a klasszikusoknál nem egyszer megtörténik. Harminc éve halt meg, de soha nem volt elevenebb, mint ma. CSÁNYl LÁSZLÓ SÓLYMOS IDA: A SZERETETLEN Rögeszméimből úgy hátrálni ki, mint szolgálatból elcsapott lakáj, nem akarok; csak azt elmondani: kedvem léggömbje fennakadt a fán. sintér se jön, a kert mezítelen, égett avar szemcsípő füstje száll, hogy nem kovácsolt eggyé senkivel gyerekidőm, a koldus is utál, hogy halhatatlan mindenegy fűszál, mely áll a csönd üres mezőiben, hogy mostanában mindig sírni kell és hosszan nézni egy madár után. HA MÉGIS ' Nem szól, nem szól a telefon. Számomra nem vagy már sehol. Vagy készülsz, mint a gondolat, félig még barázdák alatt? Ragyogsz tovább mindenki másna s kerülsz csak engem, ostobádat, mert nem felvésni érdemes, szobrászért kiáltó fejet viselek, csak szürkét, szikárat, nem példányát színnek, aránynak, melyen a tónus és a forma a figyelmet magára vonja s mosolya a múlandó látványt feledhetetlenné fokozza. • Mintha vékony fuvola szólna elnyújtva a távolodóra: kinn panaszkodik egy madár. * Kilépj a temperált világból? Átlábalj árkon, kőrakáson? ■n házunkig hosszú út vezet, van-e még rá fedezeted? ügyed és foglaltságod annyi, nincs időd hozzánk is rohanni, fogadnod kell ezt és amazt.., hívnálak, de torkomra fagy a szó, mint éji ablakokra a lecsurgó víz szürke csokra. A légtér huzattól ragyog. Nyikorognak az ablakok. Kinn rázendít az őszi zápor. A sár a küszöbökre gázol. Korán beül az alkonyat s mondataim közt fúr, farag. Csöpög a korhadt mennyezet. Hosszasan hallgatnék veled. Ezzel szemben: ha mégis jönnél, tiszteséggel meg is köszönném. Ám ha időd nincs, a telet megint elgyőzzük nélküled. i
