Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

Tersánszky Józsi Jenő : SZEMOLDÖKFA Tisztában vagytok-e ti vele, milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végze­tes dolgot művelünk, amikor egy érzésünket szavakra fűzzük? Valósággal gúzsbakötjük. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen szörnyű a fecsegés? Sofcsem tapasztaltátok, ■ hogy csak úgynevezett kedves, bi­zalmas csevegésben kifáradni a világ legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet be­cse felől. Fecsegtünk. Vagyis az érzé­seink virágos kertjéből egy szó­csokrot szedtünk, hogy gyönyör­ködjünk benne. De ezzel herva- dásra ítéltük a virágokat. És na­gyon ritkán hajt ki újra, mint­ha tövestől téptük volna ki őket. Tehát valóságos tarlót csi­náltunk lelkűnkből, minden sza­vunkkal. Ezért mondják, hogy a költők vérükkel írják verseiket. Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi sú­lyos betegségben. És a költők a legmélyebbről buzgó forrásból' merítenek. Az életelixirjöket ön- tözgetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mindezt magyarázatostul ott leled vala­melyik pszichológiai hetyepetyé- ben. Én csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban laktam, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt. Kiváltképp fönn, a szem- öldökfájp kezdett kiorhadozni. Hát ebben a szemöldökfában, még akkor, amikor először léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra. Tisztán, szembe­ötlően. Ismeri talán mindenki ezt az érzést. Itt mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorka­alakot. Vagy a pocséta. Meg tu­domásén mi. Elég az hozzá, hogy tisztán lát­tam az arcot. Szakállas, bajuszos, ösztövér, afféle asszír pofát ábrá­zolt, amiknek, mint mondják, ve­sébe hat a tekintetük. Tényleg ilyen volt, vagy inkább Ilyenné vált nekem ez az, arc. Sokszor elnéztem hazajövet, ha­zulról elmenet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat fedeztem volna fel rajta. És ezek a változások mint­ha csak pontos kapcsolatban let­tek volna cselekedeteimmel, ér­zéseimmel. Feddő volt, ha valami galád- fágban utaztam. Csufondáros volt, ha igazi bántalom és szomorúság ért. Dühös volt és fenyegető, ha közönyösen, szórakozottan men­tem el alatta, megfelejtkezve róla. Barátom volt. Bírám volt. Valóságos tanácsokat kértem oly­kor tőle, ha dilemmák nyivasz- tották egy és más tennivaló fe­lől. Joggal elvárhatta, hogy leg­alább egy adjonistennel üdvözöl­jem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer, amikor ezt el­mulasztottam, akkor történt, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint sze- kercével és fűrésszel felszerelve egy bakon állva, a kapun mun­kálkodnak. Nohát, mondom, ráfért a ta­tarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontott, semmiképp sem volt ilyen beleegyező. Be- lémnyilalt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két mar­kos kézműves éppen a szem­öldökfát emeli ki a félfák közül, s egyelőre odatámasztják a ke­rítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nem vetemednek rá, hogy az én asz- szirus félistenemet megcsúfolni merjék? Pedighát csakugyan. A mester leugrott a bakról és elemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerí­téstől és körülnézegetve, pont az arcot viselő oldalára mutatott neki, s így szólt: — Na, nézze. Ezt itt kissé le­csapkodja a bárddal. Ez csupa torha. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az uc- cára! Megreszkettem, elhiszitek-e? Meg sem gondoltam, hogy okta­lanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez. — Mester uram — mondtam, — magának talán mindegy. Na­gyon szeretném, ha nem bánta­nák ezt a szemöldökfát. Ügy is az a fontos, hogy megerősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szem­öldökfát rajta, ahogy volt. Nekem bizonyos... Nagyot néztek. Az ács afféle jó­indulatú, lomha mackó alak volt. Kíváncsian is, fürkészően is, de érthetően elvigyorodva fordult hozzám, s kérdezte: — Nodehát minek. Hát látja, hogy torha. Ügy csak jobban mutat. Ötölnöm-hatolnom kellett csak neki erre, természetes. Hogy így, és amúgy, megszoktam, s inkább áldomást fizetek nekik, csak te­gyék, amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti vélemé­nyét, s azt is, hogy a háztulaj­donos szólhat hozzá a tatarozási hibához. De megmaradt a kí­váncsisága. — De mégis, hát minek? Leg­alább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jó néhányszor ismétel­ten mondta faggatólag, mikor már ott tartottunk, hogy a szem­öldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza legényével a ka­pu tetejébe. Mert ott vártam, míg meg nem győződöm erről. Éreztem azt a különös kis belső válságot, amikor valami kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tetszik, az öröm ingatott ki tartózkodásom­ból, hogy a barátom rölifjét megmentettem a kapun. — Nos, nézze csak — kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy fecsegni kezdek. — Ha már olyan kíváncsi, hát... És erre ujjammal jelezve a szemöldökfa repedéseinek rajzát, kiböktem az asszirus isten titkát nekik. Természetes, hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütnivalót tételeztek bele a koponyámba. És csak most jöt­tem igazibb zavarba. — Hol volna?... Egy ábrázat? Hogy az orra volna ott?... Sza­kállas?. .. Én ugyan nem ven­ném ki sehogy... Maga látja?... — Hol látnám?... Egy repedés. Azt látom, hogy tarka, mint a malter. Hümgettek, nézegették és san- dítgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes félkegyelmű- ségben maradni előttük és eről­tettem a magyarázgatást. Persze, hogy épp az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egyet-kettőt vihogtak is, amikor tétován befelé indultam. És akkor, ahogy felnéztem a szemöldökfára, hát istenem! __ H a nagyképűsködnék, úgy mon­danám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos, igen, úgy, ahogy rémlátásból ocsúdunk ma­gunkra, s ostobaságunkra. Vagy a mesék érzéseivel. Visszapillan­tott a szegénylegény, hiába kö­tötte lelkére a jó öreg, és abban a nyomban szétfoszlott a tündér­kastély és csúf varangy lett újra a tündér. Ügy van. Sohsem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes bará­tomat, tanácsadómat a szem­öldökfában. És ha mégis erőlte­tem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor legföllebb az ácsmester, csikaróan jóindulatú képe vi­gyorgott vissza rám, elsavanyí- tóan, rpint aki előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen os­toba voltam. Zenélő ifjúság Az 1966—67-es koncertévadban az ország 130 helységében 853 if­júsági bérleti hangversenyt ren­dez az Országos Filharmónia. Ha visszatekintünk a vidéken ren­dezett ifjúsági hangversenyek múltjára megállapíthatjuk, hogy az utóbbi fél évtized folyamán évről évre átlagosan 200-zal sza­porodott a hangversenyek száma. Ez is azt mutatja, hogy az ifjú­ság fogékony a zene iránt, igény­li a színvonalas komoly zenét. 4 ÉVES „VETÉSFORGÓ” — JÓ „ARATÁS" A Filharmónia szakemberei maguk között „vetésforgónak’- ne­vezik azt a 4 éves zenebérleti programot, amit az iskolák zenei és zenetörténeti tanmenetéhez igazodva állítanak össze. Egy-egy bérletsorozaton keresztül átfogó képet nyújtanak a zene történe­Festő, szobrász és grafikus egy személyben Ovanesz Ha- csatrjan, örmény művész, aki a jereváni főiskolán végzett. Szoborportréjának címe: Me­lódia FODOR ANDRA& VITA Elaludtak a .színek, lapítanak a dolgok, nem moccannak a levelek. Kemény patkóba fogta homlokomat a kétség: vallatja egymást: „voltam” és „leszek”. Bátortalanul éltem, mindig a földön jártam. Megálltam félúton. Erőlködött bennem a felelősség, bujkált a fájdalom. Űzött, abajgatott a hivatás parancsa, húztak a nagyság álmai, die borzasztóit a látvány: porondon súlyt emelni. Jobban esett a terhet magamban hordani. Cipeltem mások terhét nem várva érte hálát, könnyed maradtam, nagyszívű: és elárult a hűség, visszarúgott a jóság, több lett az élet, mint a mű. És lett az érdemem, hogy minden versenyfutásból kimaradtam a cél előtt, és lett erőm, hogy mindig kerestek panaszukkal csalódott lihegők. Am nem csupa erény a józanság hatalma, lehet a szörnyűség maga. — Miféle ember ez, ki mindig megáll a falnál, nem roppan homloka! — Hallgat a színtelen föld, sunyit a lómb, megöklel, falként nyomaszt a vád. Vasszürke ég szorító patkója már a kétség: hogyan tovább? Mit érsz az akarattal, nem törhet át a szorgos, szakadjon bár belé. A harsak mézharangján csak egyetlen láz perzsel át: a megszállottaké... Láttam aszkéta arc sóvárgó tisztaságát, parázsban verdeső szemet; idegeimben mindig zsibongott, visszasajdult a termő őrület. Láttam a víziót, mely az őrület festő vásznán színekbe öltözik, s égni rajtuk a szentek sebének glóriáit: a rend bilincseit. Láttam, ahogy a lábak, kezek delejes arca formák horgában összenéz. Kő bolt alatt a gyep tenyérnyi szőnyegén is vibrált az átgondolt egész. Vem roppant meg a homlok. Vem lázadtam merészen. A fal megállított. Szikár falakra ír minden igaz varázslat. Józanság pajzsain lobog. Felébredtek a színek. Ablaka csillanó füzérét szemembe húzza egy vonat. Felszállók, elmegyek. Megjövök újra. Élek. Teszem a dolgomat. téről, a hangverseny műsorát az egymást* követő stíluskorszakok műveiből állítják össze. A mű­veket és korszakokat ismertetik, a műsort pedig a stíluskorszak irodalmi alkotásaival tarkítják. Az egyik sorozat a reneszánsz és barokk művészet bemutatásával kezdődik. Bach fúgái, Vivaldi Concert Grosso-i és Händel orgo­naversenyei mellett Michelangelo és Shakespeare szonettjei, Janus Pannonius versei szerepelnek a műsorban. Más sorozatok egy-egy zeneszerző,, valamely művészileg \ kifejezett eszme — szabadság, szerelem, természet — egy-egy zenei műfaj vagy hangszer köré csoportosítva ismertetik meg a zeneirodalom gyöngyszemeit az ifjúsági bérletek hallgatóival. S a magvak termékeny talaj ba hul­lanák. Ezt bizonyítják azok a vá­rosok, amelyek a 4 éves „vetés­forgó” után az ifjúsági zenei bérletek mellé, felnőtt bérleti hangversenysorozatot is igényel­nek. ■ PREKLASSZIKU SOKTÓÉ. A JAZZIG Az ifjúsági hangversenybérle- tek változatos műsorából érde­mes felsorolni néhányat. „Euró­pai Virradat” címmel a preklasz- szikus mesterekkel ismerkedhet meg Somogy megyében Kapos­vár, Siófok, Nagyatád, Barcsa Csurgó, Marcali és Igái közönsé­ge. Zenetörténeti bérletük ki­emelkedő hangversenyei között Mozart-est, századunk magyar zenéje is szerepel. A miskolci fia­talság ebben az évben elsősorban a magyar zene korszakaival fog­lalkozik. A XVI. századtól kezd­ve hallgatják végig hazai zene­kincsünket a verbunkos zenét éppúgy mint Bartók művészetét. A bérletsorozat utolsó hangver­senyén zenés fejtörő keretében maga a hallgatóság foglalja ösz- sze az évad tanulságait. Szabolcs megye ifjúsági bérletsorozatának címe: „Szomszédaink — baráta­ink’^. Olasz operaest, német ze­nekari hangverseny is szerepel a programban. Békés megye több községében a zenei korszakokat bemutató bérletsorozat a jazz tör­ténetének ismertetésével végző­dik, a különféle zenei műfajok között pedig még a balett is kü­lön hangversenyt kap. A Pécsi Balett kisegyüttese például Tót­komlóson és Csorváson is tán­col majd. « VILÁGJÁRÓ ZENÉSZEK „Világjáró muzsikusok” — Ez­zel a. címmel is találkozunk az idei hangversenybérletek között. Többek között Gabos Gábor, Ko­vács Dénes, Bacher Mihály, a Tátrai-, a Weiner- és a Bartók- vonósnégyes, Kocsis Albert, és Szabó Csilla utazik az ország legtávolibb tájaira, hogy előadó művészetük mellett világjáró él­ményeikkel is gyarapítsák a fia­talság műveltségét. A zenetörté­neti sorozatok előadói között ki­váló esztétáink nevét találjuk meg. Bácz György. Németh An­tal, Lukin László, Varga Károly. Agócsy László és Gál György Sándor kíséri el egy-egy bérleti műsor művészeit. A zene közüggyé vált, és ma már presztizs-kérdés a koncert- bérlet. A „Zenélő ifjúság” már sokaknak szívügye, és ez bíztató a jövő szempontjából, hiszen be­lőlük alakul és formálódik a ze­neileg is művelt,'muzsikáló fel­nőtt generáció. A segítőkészség országosan nagy. és minimálisa az ellenállás. Az elmúlt évadban még akadtak zenepedagógusok, akik szót emel­tek a magas színvonalú hang­verse n y bér le t-sorozatok ellen; mondván,- hogy az általános is­kolai tantervben nem szerepel az esztétikai nevelés. Pedig nem lehet elég korán hozzákezdeni a fiatalság esztétikai érzékének fej­lesztéséhez. A „Zenélő ifjúság” szélesedő tábora is hozzájárul ahhoz, hogy országszerte mind jobban elter­jed a zene szenvedélyes szerete­tő. Ez pedig értékes és hasznos szenvedély. JÓSFAY GYÖRGY

Next

/
Thumbnails
Contents