Tolna Megyei Népújság, 1966. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
* T \ Tóth Dezső: Szocialista kultúra — eszmei harc Sokakat foglalkoztat ma az a kérdés, vajon megvalósult-e, biztosítottnak tekinthető-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat — abszolút számokat és a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyíts ják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma. Ami pedig kultúráik szocialista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétérői, tér' hódításáról, illetőleg közvetett hatásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revizionizmus és dogmatizmus ellen folytatott két- frontos harc eredményeképpen ugyanakkor reálisabb, elmélyültebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, formájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett. A fejlődésnek és az er edmér- nyéknek puszta regisztrá'asa azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását. Kulturális életünkben hatnak nem-marxista nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek. Az ilyen összevetés alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és fogyatékosságok elrendeződnek s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy ti. történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz, — vagy akár csak a tíz — év előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakozta fásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kuí- túra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem folyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk meg- ítélőinek tábora, az az „optimisták” és „pesszimisták” csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban ha lappangva is. mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Aki másrészt ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harcról való lemondásnak. A gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakí fása, a marxista—leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása is ideológiai vitát feltételez. Alapvető célunk, hogy szocialista kultúrát, irodalmat és művészetet minél szélesebb rétegekhez juttassunk el. Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ezt a célt nem lehet olyan formán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az ideológia irányelvek rámutattak, ideológiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos, egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmények közt a szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható, az ideológiai vita -megkerülését jelentené, kulturális téren ideológiai alegységhez vezetne, annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kirekesztőnk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti. A szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák közt azonban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánosságot biztosít nem-szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termékeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jószándékú, nem ellenséges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bizonjKa- lansághoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út” illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideológiai harc elkerülhetetlen tényezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobboldali, revizionista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jó, — hogy aktúrna radjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet és végső soron a kulturális éleit irányzatonkénti szerveződésénél, az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervezeti igényeinél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan „balos” konzekvenciához is, amely kimondva—kimondatlanul az eszmei egység túlnyomórészt adminisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módszerben látja vál tozafclanul a kivezető utat. S ezeknek az álláspontoknak megvan maguk téves elméleti ve-tülete is Ezzel kapcsolatban közvetle nül is emlékeztetünk a kulturális elméleti munkaközösségnek a Tár sadalmi Szemlében nemrég meg jelent, Az irodalom és művésze tek hivatása társadalmunkban c tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja ; pártosság, elkötelezettség és de kadencia kategóriáit,, éppen ezt, -a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai szín skálát _bontja bel, s ad ennek révén világosan körvonalazott el vi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai „tér képnek” az alapján válik világossá, hogy, az ideológiai harc jobboldali megkerülése az elkötelezettséget jellemzően pártos Sággá, á dekadenciát elkötelezett séggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává játssza át, .„lépteti elő”. Míg a „balos” torzítás £ pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős há nyadát az ideológiailag ellentmondásos művek közé sorolja, az elkötelezettségben rejlő relatív értéket tagadva, azt mindenestül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetlenül azonosítja a politikailag ellensé gessel. Nem kétséges, hogy mind két álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elől vesztése, megkerülése. S ami kérdésünk szempontjából lényeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisz tikákra, műfelsoroláso-kra épülő önmagában mégoly reális képe is A szocialista kultúra hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, -ténykérdés és. felkészültséget igénylő feladatvállalás a szó mély, történelmi értelmében Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kulturá lis életünk megítélésével kapcso latban állandóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniá ja nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá. Végállomáshoz közeledett a vonat. Jött a kalauz és a jegyeket kérte. A fülke egyik sarkában ülő, két férfihez ment azok átadták jegyüket. A kalauz megnézte, kilyukasztotta, szalutált és visszaadta nekik. Ekkor halkan megszólalt az egyik utas, de azért úgy, hogy a kalauz is meghallja: „Nem vette észre!” A kalauz nyomban visszafordult, gyanakodva nézett az utasokra, hangja határozottan, de udvariasan csengett: — Szabadna még egy pillanatra a jegyeket?! Odaadták, a kalauz hosszan nézte, még hosszabban, mint előbb. Es közben gondolkodott. Mit nem vett észre az előbb? De a jegyek érvényesek voltak. Még egyszer jól megnézte. Nem volt azokkal semmi baj. Visszaadta, elment. Félóra múlva jött az ellenőr, akit a Ica- lauz figyelmeztetett a két utasra. Megnézte a két jóbarát jegyét. Jónak találta. Már két lépésnyire el is távozott, amikor újra megszólalt az egyik utas: „Ez se vette észre!”. Persze meghallották. Az ellenőr megállt, a kalauzra, nézett, azután visszament a két utashoz: — Bocsánat, láthatnám még egyszer a jegyüket? — Parancsoljon — nyújtották egyszerre készségesen a jegyeket feléje. Az ellenőr nézte, nézte a két vasúti jegyet, de szabálytalanságnak semmiféle jelét jiem tudta felfedezni az IBUSZ-nál váltott jegyeken. Az ellenőr és a kalauz nem nyugodott bele a vereségbe. Amikor a két utas leszállt, megkérték őket, hogy fáradjanak be az állomásfőnökhöz. Ott leültették őket, az ellenőr jelentést tett, és most már öten is ellenőrizték a jegyeket, de megint csak azt állapították meg, hogy a menetjegyek jók. Nem volt azokban semjni hiba. Bocsánatot kértek tőlük és a két utas mosolyogva indult ki az állomásfőnöki szobából. Alig értek az ajtóhoz, megint dicsekedni kezdett az egyik: — Még ezek se vették észre! A kalauz egy pillanatig töprengett, azután utánuk ment és mérgesen, sápadtan, kíváncsiságtól furdalva szólt oda hozzájuk: — Fizetek maguknak a restiben egy liter jó bort, ha megmondják, hogy mi nincs rendben a jegyükkel — Nagyon szívesen. Ha tényleg jó a bor ebben a restiben... Utak, aztán a kalauz türelmetlenül megszólalt: , — Mondják már! Az egyik utas a kalauz orra alá tartotta a jegyeket: — A jegyre az van nyomtatva, hogy „át nem ruházható”. Én mégis elcseréltem az enyémet a barátom jegyével. Ezt nem. vették észre! PALÁSTI LÁSZLÓ/ Leskó László: Víztükör arcú emberek A fiú még északon kéredzke- dett fel a csónakra. Olyan természetesen intett, mintha csak egy arra haladó személyautót stoppolt volna le. Ahogy ott állt a keskeny homokpadon, félmeztelenül, hátán hanyagul átvetett, ütött-kopott gitárral, a tanár egy pillanatig habozott, hogy kievezzen-e érte. Egyenletesen csorogtak lefelé. Enyhe suttyószél riogatta a kókadozó bokrokat, futtában meglúdbőröztette a lomha folyó vízét. Ezüsthasú halak cikkan- tak fel, majd apró tottyanás- sal hullottak vissza. A fiú előbb egy almát majszolt el, azután gitározni kezdett. Hamis hangon fütyölte az akkordokhoz a szólót. A tanár maga elé nézett, néha ideges mozdulattal megtörölte szemüvegét. Bánta már, hogy a fiút felengedte a csónakra. Egyedüllétre vágyott, hogy kusza verssorokat mormolhasson maga elé, tatán a víznek, vagy az alig lengedező ellenszélnek. Nem szerette ezeket a borzas fejű fiatal csikókat, felnőtteket tanított az esti iskolán. Az ő idejében még minden másképp volt: órák- szám görnyedhetett a félig kész csavarok fölé. Ezeknek meg minden az ölükbe hull. — Hagyd már abba ezt a vinnyogást! — csattant a hangja, amikor a fiú idétlenül dünnyögni kezdett. A borzashajú csodálkozva nézett rá, de nem szólt. így csorogtak körülbelül félórát a magas partok között. — Tulajdonképpen hová akarsz menni? — kérdezte a tanár. A másik felvonta a vállát, mondott valamit, amiből a tanár semmit sem értett. Beharapta a szája szélét és konokul figyelte, mint kelnek légi útra a parti sásból ijedt csáro- gással a porszínű madarak. Estefelé település közelében kötöttek ki. A fiú szolgálatkészen tekerte egy vastag fa köré a hajókötelet. A forró, száraz homok égette meztelen talpát, fura, esetlen medvemozdulatokkal kapkodta lábát. Gyenge, botladozó fény tapogatta a fa koronáját, a levelek apró nyalábokra bontották a fényt és fáradtan hullatták a két ember arcára. A tanár hang nélkül dolgozott, ügyes mozdulatokkal hámozta a krumplit a kormos fenekű bográcsba. A fiú a fának döntötte hátát, némán nézelődött. A férfi a szél járásából és a víz nyugtalan fodro- zásából tudta, hogy vihar lesz és félt, hogy a kis sátor, amit még a kikötéskor vert fel, nem. bírja majd ki. Amikor megfontolt mozdulatokkal kanalazni kezdett, kibírhatatlan ragyogással kezdtek cikkanni az első villámok. A fiú szó nélkül telepedett mellé és sportzsákjából kanalat vett elő. A tanár összeszűkült szemekkel figyelte. Akkor ütött, amikor a fiú a szája felé közelítette a kanalat. A leves vé- gigcsorgott a fiú arcán, apró csíkokban igyekezett le a nyakára. — Piszok disznói Az én időmben... — mondta fojtőttan a férfi —, nem mertem volna a más ennivalójához nyúlni! — Mivel tüzeltél volna, ha nem az ággal, amit én szedtem össze?! — kérdezte a fiú sziszegve és ökle kíméletlen pontossággal zuhant a másik gyomrára. Már állva ütötték egymást. A langyos eső megújuló erővel paskolta testüket. A tanár elhajolt egy balegyenes elől és egy félfordulattal felütötte a fiú sállát, aki egy pillanatra megingott. A férfi utólag sem tudta volna megmagyarázni, hogy történt. Egy heves mozdulatnál elvesztette egyensúlyát és hanyattzuhant a vízbe. Kevés levegője volt, érezte, hogy nem lesz elég ereje a felszínre bukkanáshoz. Agyában dübörgött a gondolat: fel! fel! Az örvény egyre lejjebb húzta. Tüdeje pattanásig feszült, az utolsó légbuboré- kók hagyták el a száját. Égy erős szárítású kéz markolta át csuklónál. Mondattöredék motoszkált benne. így kell ezt... Hogy mit, már nem jutott eszébe. Mikor magához tért. a homokon feküdt, keze tétován tapogatott maga körül. — Fiú! — nyöszörögte. — Fiú! Felnyíló szeme lógó, prém- szürke felhőkre látott. Hosszú- szálú, eső tapogatta a földeket. „Ha reggel is így esik — gondolta —. az emberek újra félni fognak, hogy árvíz lesz”. BERTÖK LÁSZLÓ: Tudod-e... ? Tudod-e, hogy a vadgesztenyefák tömött nyugalmát mi ragyogja át, mért kotlának a pár hold park fölött, mint baromfiak, miket megkötött az ösztön, s ülnek báván, részegen szívükkel fűtött apró fészkeken? Megérted-e a hetyke padokat, pirosak, mint a bátor gondolat, miért húzódnak anyás fák alá, mint kiscsibék a kotlóstyúk alá? Szereted-e a kövér orgonát, ha utcalányként kínálja magát? Én erre járok esténként haza. szerelmesem az olcsó orgona, s mozogni látom szárnyas fák alatt a nappal hetykén ülő padokat, ölükbe fognak egy gramm örömöt, s elbújnak a park bokrai között. És a figyelmes vadgesztenyefák lesik a lassan hulló éjszakát, mint kotlósok a vércsevad eget. Pirkadatkor kotyogni kezdenek, s hogy megőrizzék áldott titkukat, helyükre csalják mind a padokat.
