Tolna Megyei Népújság, 1966. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
7 Simon Carmiggelt: Családi idill Az unokám és az édesanyám néhány napig vendégségben voltak nálunk, s együtt aludtak a — Fogalmam sincs. — Igen, egy tolókocsiban — — Hát kérlek, ezt felelte: — mondta könnyedén... Törődj a magad dolgaival. Mit — De hát miért tolókocsiban? vendégszobában. De ma reggel szólsz ehhez a szemtelenséghez? — Nem tudom, de így volt, vavégeszakadt a boldogságnak. A kicsiért eljöttek a gyermekkocsi- is mondta... De hiszen ezt valójában nem lami bajod történt. Ha most utával és az édesanyámat gyalog kísértem ki az autóbusz-állomáshoz. — Valami nagyon furcsát álmodtam — kezdte el az anyám. — Ügy! Igen, de pontosan tudom, na gondolok, ez nagyon bolond — Már hogyne mondta volna! dolognak tűnik, de hát álmában — Hisz csak álmodtad az égé- nem akad fenn az ember ilyesszet min. Aztán az autóbusz -megálló_ Egyre megy — állapította hoz mentem és te velem jöttél a meg az anyám. — Erre azt tolókocsin, magad hajtottad, a mondtam: kezeddel. , ... — Hát ez már aztán minden- — Praktikus megoldás, valóban, miből származik az egész. Haj- nek a teteje, én csak a gyerek — Igen, nagyon ügyes szerke- nalban felriadtam, s persze azon- javát akarom. De ő, Elsie rám- zet volt és én arra gondoltam, nal a kicsike után néztem. /Oh, förmedt: — Ne ártsd magad hogy most gyorsan elmondom ne- édes gyönyörűségem, aranyosan mindig a mások dolgába. Jobb ked az álmot a rövid ingecskével, játszott, mialatt lábacskáit fel- szeretném, ha szednéd a sátor- különben a feleséged meséd el, dobta a levegőbe. Lerugdosott fádat — no, igen, csak így — a vagy a lányod, s aztán majd nem magáról mindent, a kis pehely- sátorfádat. Hát erről mi a véle- tudom hányadán vagyok, mert paplant, a takarót. És mezitelen ményed? Ezt kellett ni cgérnem, dk mindent elferdítenek. ul hogy ilyeneket vágjanak a sze- Elhallgatott. membe!? Megértőén bólogattam. — Kérlek — mondta még —, menj csak nyugodtan, nekem elmesélted*’ ugyan nem fogsz hiányozni! Ezt a komiszságot! lábacskái jéghidegek voltak. Kezemmel megmelengettem a kis lábakat, betakartam és visszabújtam az ágyba, rögtön elaludtam és álmodtam... — Róla? — No igen, tulajdonképpen róla, azt álmodtam, szólok a feleségednek, hogy a kicsike haló- inge túl rövid, mire a feleséged azt felelte: — Dehogyis! —* olyan ingerülten. mintha valami ostobaságot mondtam volna. Gondoltam magamban, ezzel itt nem jutsz semmire, elmentem hát Elsiehez, a Éppen megérkeztünk a megállóhoz és az autóbusz már fel is tűnt. — és mit mondtam én, amikor — M.ár mit is mondtál volna!? „ . . ,, , ,, — válaszolta megvetően. — VaEgészén felindultan lépdelt ]amit morogtái az orrod alatt, mellettem. ^ ^ ^ valami olyasmit, hogy ezek az — És aztán? — érdeklődtem, asszonyok egyebet sem tudnak, — Aztán felmentem a szó- mint civakodni. Megértettelek, nem bámba, összecsomagoltam és fel- akartál felettük pálcát törni. De tettem magamban, hogy soha különben is, mire mennék én a többé át nem lépem a küszöbötö- te válaszoddal! _ két. Felőlem ugyan mindnyája- Az autóbusz megállt és az lányodhoz, és azt mondtam: — tötet elvihet az ördög, kivéve az anyám felszállt. Mie'őtt a kocsi A kislányra hosszabb hálóinget én drága kincsemet, a kicsikét, elindult, még kikiáltott az ablakell adnod, mert reggelre jég- Vettem a kabátomat, kifelé men- kon: hideg lábacskával ébred. És rnit tem, s akkor ott ültél te. .. — A hálóing túl rövid. Mondd — ültem? meg nekik! Intettem és elindultam hazafelé, AZ OLVASÓ gondolsz, mit felelt erre? SÓLYMOS IDA: EGY BRAQUE-FESTMfíNY ALÁ Egy képeslap jött Velencéből, Brague-reprodukció. Szigorú világ Ez a mienk, itt, enyhe, édes, ez hirdet szélcsöndes halált. Természetes rendjében mutatja a nap nyugvását, pirkadását, ez nem olyan mint a halott franciáé, ez igénytelen bár nem jellegtelen, de alig több mint amit belelát a szív, a szem. sárga-tarka és díszíti némi pomádé, ökörnyál vagy a hajnali dér, kétdimenziós életem történéseivel telehintett, elálmosodik tőle, a tekintet, széktámlán kíván feküdni a kéz, itt ember és táj mindig összenéz Fárasztó is ez a tárgytalan béke, nem kényszeríti égre meredni a fejet, nem rikácsol a csend, nem vakít a lárma. vízszintes tenyészet, mint az emlékezet, < egyenletes akár a jógyomrúak étkezése, vegetál, vegetál és elégedett, ásó nélkül is termi önmagát A Braque-é nem ilyen egyképletű világ, valóságosabb ennél, mivelhogy kitalálták, a táj mögötti szférából iktat be néhány ábrát és megzavar, mert beavatkozik vízszintes életembe, nem-éppen ekrazitrobbanású zengéssel, de van! jeleit kisded korunkból magunkkal hoztuk mindannyian nem Udít-andalít, alkonyi üdvünkről is lemond beavatkozik arcunk vonásaiba, mint a gond; kitalált valamit, ami nem létezett őelőtte. behatol mívoltunk mániákkal sáncolt erőterébe. ott regnálni akar semmiből kicibált vonalaival, ott betölteni akar és akár összepréselt arccal világgá-tenyészni, hangversenyt hirdetni a levegőben, ruházata alatt ott van az égi — csak felülete radikális, belül ő vokális és csupa pentaton Láttam én, hallottam valamikor, valahol súgni, susogni a kitalált kertet, egyszer majd kitalálom én is — Ideje, hogy a levegőben hangversenyezzek Kötelmeim idefűznek még soká az ajtóm előtti alacsony világhoz. Gyatra világ, amelybe ragyogást egy ábránd, büdöske, sarkantyú vagy a kálóiig boa, kilenc kopott bokor, lombja-vedlett akác, hamm fenyő, nomeg a boszorkány-fejű dáliák. közöttük várom halk győzelmeimet, hajtárs madarakat meg a csöndes halált De ez a francia jött és összezilálta a teret. Rátette magát a szélcsöndes kertre: irtóztató, piros feszületet nem tolókocsin, hanem a saját lábamon. Ütközben elhatároztam, hogy majd szóba hozom az ingecskét. Fordította: SZENES ERZSI Carmiggelt neves holland író. Látszólag könnyedén odavetett történeteiből meleg bansöség árad, emberszeretet, s valami száraz humor, mely mindig derűt kelt. Több elbeszéléskötete jelent meg, németül és franciául is. „Olyan jól, mélyen és messzi távla.. — itt és így szakad meg a majd másfél ezer oldalas kézirat, mely évtizedeken át készült, hogy örök időkre hirdesse alkotója dicsőségét. Nem készült el a tíz kötetre tervezett önéletrajz, töredék maradt Szabó Dezső egész életműve is, s alig húsz évvel halála után zavartan keressük helyét irodalmunkban. Húsz év nem nagy idő, ahhoz azonban éppen elég, hogy végleg kijelölje a halhatatlan és a veszendő határait. Szabó Dezső esetében is elég volt ahhoz, hogy lássuk, miként pusztul, múlik az egykor oly hatalmasnak hitt életmű, most ez, aztán más hullott át érdeklődésünk rostáján, a büszke műről, Az elsodort faluról pedig, amelyet alkotója mindig zászlóként lobogtatott, egyre szilárdabb lesz a végső ítélet: stílusának barokkos áradása, modorosság, ábrázolásmódia önkényes, indulati fűtöttsége hamis. A mai olvasó aligha érti meg, hogyan kavarhatott annyi vihari a két háború között ez az író, akinek életművét oly hamar nyelte el a feledés, s akinek csillaga szinte szemünk előtt égett ki. Pedig annak idején mindnyájunkra hatással volt, s ezt akkor sem tagadhatjuk, ha hajdani lelkesedésünk azóta az ifjúság bűnlajstromára került. S talán éppen az sodort magával, ami ma visszatetsző: parttalan áradása, nyelvi gazdagsága, zengő retorikája, S épp ez volt — egyébként eléggé indokolatlanul és rejtélyesen —, ami elnyomott benne mindent, erudíciót, szellemének gazdagságát, judiciumát. Talán a pamfletjei, ezek a sistergő petárdák, mérgezett nyilak, fortyogó és olthatatlan indulatok —, talán ez volt igazi területe, — mondjuk ma mentegetőzve, s talán ezek a maradandók. Sajnos, ez sem igaz. Olyan harcos volt, aki vaktában lövöldözött, s ITT A SZÜRET éKovács Sándor felvétele^ ha tiszteletre méltó is bátorsága, mellyel Gömbös, Szálasi és a kor minden rendű és rangú hatalmassága ellen fegyverbe szállt, szavai és tettei mögül hiányzik az erkölcsi fedezet, látványosak, de nem tudunk, s nem is akarunk vele közösséget vállalni. S most a tökéletes feledésből merült ki ez a roppant torzó, félbenmaradt önéletrajza, az utolsó üzenet, ami tőle még jöhet. Emlékezünk féktelen és az ízlés határán mindig túlcsorduló önimádatára, nem apadó hárci kedvére, s almélkodva olvassuk a két vaskos kötetet: ez nem ifjúkorunk Szabó Dezsője, egy magányos öregember ez, akinek egyetlen menedéke és reménye az emlékezés. Itt már nem is az a fontos, hogy idealizálja ifjúkori önarcképét, s mit szépít meg és mit hallgat el múltjából; az emlék a fontos és a megszépítő emlékezés, mert immáron csak ez tartja életben a magányos öregembert, akinek ablaka alatt zúg a háború és ítélkezik a Történelem, amelyet nagybetűsen am.y- vyiszor megidézett. Sietve írt, mint aki tudja, hogy az utolsó szó jogán beszél, s közben csak a légiriadók jelentettek kényszerszünetet, jószerivel csak annyi időre teszi le a tollat, amíg a pincében szorong. S az emlékező nemcsak múltjával kénytelen szembenézni, hanem a szörnyű jelennel is, akkor, amikor „felszabadítója, megmer.- tője, minden élete a munka”. Elfogy a tüzelője, a végén éhezik is, s ebben a sokszoros szorításban egyre világosabban érzi, az volt végzete, hogy „egy gigantikus alcarattal és egy gigantikus csőddel több legyen a világon”. És 1944. december 12-é.n felteszi magának a fájdalmas kérdést; „Megvalósíthatom-e még mindazt, ami bennem kifejezésre vár T' Nem valósíthatta meg. A világrengető szándékból ennyi maradt, a búcsú vallomása, melyben csak az emlékező öröme tudja feloldani azt a rengeteg ellentmondást, ami életéhez és életművéhez tapadt. Néha-néha már a remekmű határát súrolja, mert vannak oldalai, amelyeket megrendülve olvasunk; így csak az elbukott ember tud beszélni, akit a közeledő halál ébreszt életének értelmetlenségére, harcai csődjére. Már az önimádat tüze is kihunyt benne, a csaták — és mennyi igazságtalan csata! — gyilkos kedvét is felejti, de most, amikor csak békére és megértésre vágyik, kívülről tör be hozzá a mindennél iszonyúbb valóság. „Nem nézhetek ki az ablakon, hogy az emberi szenvedés valamelyik kísérteties arcát, a rémület valamelyik vad, dühös fenyegetését ne lássam■ — olvassuk az 1944-ben írt lapokon. — Most érzem igazán hajótöröttnek magamat, most látom életem teljes csődjét" — teszi hozzá. Az utolsó monumentális szándék a történelem falán tört szét, a körülzárt, éhező Budapesten nem adatott meg neki, hogy vég- hezvigye nagy müvét; az utolsó önigazolás kísérlete is félbeszakadt. Mégis, amikor a másfél ezer oldal befejezetlen félmondatát olvassuk, úgy érezzük, így csonkán is, az utolsó, kettétört szóval, amelynek másik felét hiába várjuk tőle, a legtöbbet kaptuk, amit Szabó Dezső adni tudott. Eltékozolt, haszontalan indulatokra, felesleges harcokra pazarolt életének mentségét, mely igazolásnak soha nem lesz elég, de figyelmeztetésnek igen. S ez már több, mint egy élet tanúságtétele. Művészet, melytől kár lenne elvitatna, a. maradandóid- got. CSANYI LÁSZLÓ
