Tolna Megyei Népújság, 1966. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

Á párizsi magyar kiállítás A magyar képzőművészet pári­zsi kiállításának anyaga Budapes­ten, a Szépművészeti Múzeum termeiben is a közönség elé ke­rült. A nagy sikerű tárlat műtár­gyait szemlélve meggyőződhetünk arról, hogy az a kiugró siker, me­lyet művészetünk, elsősorban pik- túránk idén, a francia fővárosban aratott, minden tekintetben meg­érdemelt. A kiállítás rendezőinek fontos érdemük, hogy első ízben repre­zentálják egyetlen tárlat kereté­ben a magyar művészet fejlődé­sének teljességét: művészetünk történetének egészét, irányzatai­nak és eredményeinek szintétizáló összegzését tudják nyújtani. A honfoglaláskori tarsolylemezektől az ingszegélydíszektől a napjaink­ban alkotó legfiatalabb grafiku­sok, Gross Arnold és Kondor Béla műveiig minden század és minden művészeti vállfaj: képviselve van ezen az ünnepi seregszemlén. Nemcsak a „klasszikus” képző- művészeti műfajok, a festészet, szobrászat, grafika termése került együvé, de kőfaragványok, ötvös­művek, plakettek, iparművészeti tárgyak, kódexek, textilek, kerá­miák is egyenértékűen tanúbizony­ságai annak a hatalmas útnak, melyet a magyar művészet ezer esztendő alatt megtett. A kiállítás kimagasló elvi ér­téke, hogy teljessége és sokoldalú­sága, történetisége és árnyalatos sokfélesége révén elsőrendű ízlés- fejlesztő, ízlésnevelő értékkel ren­delkezik, valóban alkalmas arra, hogy a széles, tájékozódni kívánó tömegeket beavassa a tudatos mű­élvezés, a képzőművészet esztéti­kumának titkaiba. Az anyag együttese finoman jeleníti meg a BUDAPESTEN megeit ajándékozhatja meg a tér és forma, szín és perspektíva, él­mény és kompozíció érzékelésé­nek, tudatosságának képességével. Párizsban kultúrpolitikai missziót, nemzeti közműveltségünk repre- zentálásának fontos feladatát lát­ta el ez az impozáns kiállítás, de idehaza talán még szükségesebb és aktuálisabb szerepet tölthet be: kiválóan alkalmas arra, hogy mindazokban, akiktől a művészet mind ez ideig távol állott, kiala­kítsa és meggyökereztesse azokat az ízléseszményeket és esztétikai értékkritériumokat, stílusjegyeket, amelyek elengedhetetlenek a mű­velt nép kulturális szintjéhez. Eredményes újítást jelent a ki­állítás abból a szempontból is, hogy korrigálja régebbi művészet­politikánknak azt az egyoldalúsá­gát, amely művészetünk történeté­nek java értékeit, fő fejlődésvona­lát a XfX. század, közelebbről Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Székely Bertalan és mások, a nem­zeti történelmet megjelenítő mű­vészek alkotásaira korlátoztak. Egy régen meghaladott ízlésideál időtlen konzerválódását oldja fel sikerrel ez a mostani gyűjtemény, megnyugtatóan tükrözve azt a va­lós értékrendet és tartalmi jelen­tőséget, amelyet a művek tényleg megérdemelnek. Kétféle módon érik ezt el a kiállítás rendezői. Egy­részt: méltó teret és funkciót jut­tatnak a XX. század kiemelkedő múzeumok, mint az esztergomi Keresztény Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum értékeire is ki­terjeszkedett a válogatás. Alig volt még magyar kulturá­lis esemény, amelynek ekkora és ilyen elismerő nemzetközi sajtója lett volna. A siker és a kiállítás hazai ízlésfejlesztő — tömegnép­szerűsítő fontossága ösztönöz arra, hogy néhány könnyen pótolható hiányára is rámutassunk. így a századforduló fellendülő festésze­te nincs megfelelő módon képvi­selve a tárlaton: hiányzik a nagy­bányai iskola jelentőségének meg­felelő bemutatása, hiányzik Holló- sy Simon, a magyar táj, természet és népi élet bátor ábrázolója, s nincs jelen a gyűjteményben a szolnoki iskola vezéregyénisége, Fényes Adolf sem. Beck ö. Fülöp, a magyar éremplasztika megte­remtője s mindmáig legnagyobb alakja sem maradhat ki legna- gyobbjaink közül. Bántó, hogy a Nyolcak mellőztettek, az Ady-kor- társ polgári radikalizmus festőire egyetlen jelzés sem utal. Kernstok Károly sötétlő drámai forradalmi- sága, Berény Róbert avantgardista intellektualizmusa, szerkesztő ér­zéke ennél többet érdemelt volna. És nincs Csontváry! Nem kellett volna a két háború közötti ma­gyar művészet alkotói közt szere­peltetni a két tragikusan korán elhunyt, nagy tehetségű anti­fasiszta művészt, Vajda Lajost és Ámqs Imrét is? Nyilvánvaló, hogy a párizsi ki­állítótermek szűk terjedelmi lehe­tőségei eleve gátjai voltak a ter­vezésnek. De idehaza, az itthoni kultúrpolitikai missziót teljesítve, a kiegészítés, a felfrissítés egyál­talán nem lehetetlen. Azért is, mert olyan ritkán adatik meg a nézőnek, hogy nemzeti művészete összességéhez egyszerre, egy idő­ben hozzájusson. S most ilyen szellemi ünnepet, magasrendű in­tellektuális élményt kínál vala­mennyiünknek ez a nagyszerű ki­állítás. I GALAMBOSI LÁSZLÓ: Viharok testvére (RÉSZLET) (A szigetvári hősök emlékének) Hogy sisakodat fejedre csatoltad s a fegyverkovács hevítette kardot a Nap felé emelve fölmutattad, a Viharok testvérükké fogadtak. Csillaggá látta Sziget csontos arcod, a szegények törvénye kemény harcra kiáltotta szíved, a várfokára fölszállt a zászló, héterős sas szárnya. Lettél a világ aranybuzogánya. Tudtad, a halál-husáng koponyádat bezúzza s léket kapnak mind a vértek a harcosok dárdával döfött mellén, pajzsodat mégis szultán-kardhoz mérted, hogy északabbra, hol még nem dühöngött hordák tüze s nem öltek gyilkos körmök, nőjön a fény, a tornyokon hullámzó, tudtad, a rothadt szőlőt hogyha mentik, riadtan hull, pusztul a fülbemászó, az egészséges szemekből a gazda mustot facsar, a munkához bő kedvet. Holtan győztél, gyémánttal kivert kelyhet emeltek érted nagyfényű királyok. Az Ország piros homlokán a sorsod már fehérebb, mint hófehér sirályok. BÉNYEI JÓZSEF: Emberek FENYÓ ISTVÁN I NAGYAPA: Engem a háborúba vittek. APA: Engem is. FIŰ: A folyóknak nagy nyugalma van. Örökké s bölcsen megy a víz. Bölcsen és mégis konokul hullámot más hullám követ. A parton állunk. Én s a vén rezzenéstelen nagy kövek. Némák vagyunk. A víz csobog, a tengerhez kell érnie. Part közé zárva hömpölyög a világ legtisztább hite. NAGYAPA: Üres két szemem, APA: Lábam két darab fa. FIÚ: Nézzétek, csupa villogás, virágzik egy barackfa. Micsoda zsongás. Nő a fű. Tavasz, tavasz! Az áldott ragyogás ömlik, nő, dagad, minden mag kicsírázott. Virgonc csikók robognak, fejükön csillag ága. Hahó! Hahó! Tavasz van, színek szivárvány lobogása. NAGYAPA: Sírom nincs sehol, APA: Tömegsír. Mész. Hiába? FIÚ: Idelátszik a város gyárkémény koronája. Látogatók a kiállításon (MTI-foto, Molnár Edit felvétele.) művészeti stílusrendszerek egy- hazai alkotóinak, közülük is első­mást váltó, egymást folytató ki- sorban Derkovits Gyula nagy ere- teljesedését bemutatva egyszer- jű forradalmi művészetének és smind azt a szemléletet, látásmó- Egry József magyar tájat megörö- dot, művészi gondolkodást, ame- kítő, mégis európai igényű és ér- lyet a nagy korstílusok, a román, tékű színlángolásának. Másrészt — a gót, a reneszánsz, a barokk, és ez is jelentős! — a kiállítás majd XIX. és XX. századi művé- először bizonyítja be kétségbevon- szetünk alkotásai magukba foglal- hatatlanul, hogy a középkor szá- tak. Nemcsak a szakember, vagy zadai semmivel sem hoztak létre a képzőművészetben már járatos nálunk értéktelenebb művészeti szemlélő, de a művészettel most emlékeket, mint a XIX. századi ismerkedő ember számára is hasz- klasszicista, romantikus, vagy re- nos gyönyörűség a tárlat több száz alista korszakok. Mindezt a gaz­darabja: folyamatosságával, mű- dagságot és sokrétűséget a magyar vek és mesterek egymásba fonódó múzeumoknak, sőt a nagy európai történelmi sorrendjével eligazít a gyűjteményeknek önzetlen össze- fejlődés kibontakozó áramlatai- fogása tette lehetővé. Művésze- ban. Ennek révén a vállalkozás tünk fejlődéssíkját kiegészítette rendkívül időszerűvé vált felada- ezúttal, hogy nemcsak a Szépmű- tot teljesít: tíezreket taníthat vészeti Múzeum és a Magyar meg a képzőművészeti alkotásokat Nemzeti Galéria kincseire, hanem szemlélni és érteni, a közönség tö- az olyan ritkábban szerepeltetett Ködös, felhős reggel volt. Kis összekötőnk mögött lépdeltem, aki Lung-Kuangából An- Laiba vezetett. Elhagy­va Khuoi-Liut, a hegyek között haladtunk to­vább, mert a hegy lá­bánál lévő települést még az ellenség tartotta elfoglalva. A falu fölött felhők gyülekeztek, s minket is lágy ködbe burkoltak. Felhők... Felhők... Ruhánk átnyirkosodott és ezüstös harmat tele­pedett rá. Az összesűrű­södött felhők átvonultak a túloldalra és az emel­kedő nap sugarai most már vidáman záporoz­tak ránk. Dél felé járt az idő, amikor Po-Nguahoz kö­zeledtünk. A fiú hirtelen megállt és hozzám for­dult: — Mit gondol, van- nak-e a teknősöknek szülei? Meglepett a kérdés. — Természetesen, van­nak. Miért kérdezed? — Csak úgy... És otthona? Gondolkoztam egy pil­Than Tin: A teknős lanatig, aztán így vála­szoltam: — Nem tudom bizto­san ... Lehetséges, hogy építenek maguknak va­lamit a barlang mélyén vagy a tóban... Tovább lépdeltünk szótlanul. Amikor néhány kilo­métert haladtunk, és át­vergődtünk a sziklák kö­zött vezető ösvényeken, ismét megszólalt, de most már más hangon: — Kérem, engedje meg, hogy elmehessek néhány percre, megnéz­ni a teknősömet... — A teknősödet...? A fiú mesélni kezdett. — Nemrégiben ezen a helyen egy katonát ve­zettem át. Nem túl messze innen, egy he­gyi teknőst találtam, amint éppen előmászott a kövek közül. Haza. akartam vinni, hogy majd otthon a gyerekek játszanak vele, de na­gyon nehéz volt.. és kerestem neki egy üre­get, oda cipeltem, a nyí­lásra pedig egy követ gurítottam. Ugye, jó megoldás? Onnan nem mászhat ki és el se pusztul... Akkor nem tudtam elvinni, mert másik úton mentem ha­za. De most __ H irtelen abbahagyta. Kezemet a vállára tet­tem és csendesen szól­tam: — Értem. Eredj hát és hozd el a teknőst. Majd felváltva visszük. Előbb én, aztán te. No, siess csak vissza, mert még messze van Al-Lai... Kis vezetőm meg se várta, hogy befejezzem, hanyatt-homlok futott az erdőbe és eltűnt a fák sűrűjében. Néhány perc múlva ismét elő­bukkant. Kezei masza- tosak voltak, arca csak úgy ragyogott az öröm­től. Teknős nélkül pil­lantottam meg, csodál­kozva kérdeztem: — Hát a teknősöd? Hol van? Talán meg­szökött? — Szabadon enged­tem... Nem értettem. De mi­előtt megkérdeztem-vol­na, folytatta: — A mi falunk nem­rég szabadult fel. Az emberek visszáhurcol- kodtak és hazacipelték holmijaikat. Most már megint dolgozhatnak a saját otthonaikban. Azt hiszem, a teknős is na­gyon szomorkodhatott a fogságban, nem igaz? Ezért azt tettem vele, amit velünk a katoná­ink. Kiszabadítottam, menjen haza a szülei­hez ... Az út a hegyekben Tjan-Vattól An-Laiig mind nehezebb és mere- dekebb lett. De úgy lát­tam az én kis vezetőm, mégis gyorsabban és könnyebben lépdelt, mint korábban. Fordította: ANTALFY ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents