Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-26 / 201. szám

4 ' TOT,KA IVTVfív itt WFTfJSAQ 1966. augusztus 25. Arany ló Hohloma „Fából készült csodának” neve­zik az el nem halványuló színek­kel festő mesterek művészetét. Ez a művészet ősrégi Volga men­ti falucskában született meg; a népi mesterek névtelen ezrei ál­dozták fejlesztésére tehetségüket, munkájukat. Később Szemenovo faluban iskolát állítottak fel, amely ma is megvan, s évente a fafestés 75—100 fiatal mesterét indítja útjára. Az elmúlt esztendőkben nagy vállalatok épültek a Volga part­jain; csupán egyikükben, a „Hoh- lomai Festés” üzemben jelenleg mintegy 600 művész dolgozik. Két tudományos kutatóintézet és több szaklaboratórium vesz részt a festés folyamatának kidolgo­zásában és tökéletesítésében, de ez a folyamat továbbra is szer­fölött bonyolult és sajátos ma­radt. idők folyamán, nem félnek a for­ró víztől, sőt a savaktól sem. Ezt a festést „aranyló hohlomának” nevezték el. Az üzemben dolgozó népi mű­vészek több mint 300 féle mű­tárgyat készítenek: ódivatú kor­sókat, női csecsebecséket, iskola­szereket, háztartási cikkeket és emlékeket. Érdekes, hogy e cso­dálatos készítmények százezrei között nincs kettő, amely telje­sen egyforma volna. Mindegyik­nek megvan a maga eredeti min­tája. A hohlomai dísztárgyakat ok­levelekkel és emlékérmekkel tün­tették ki Párizsban és Brüsszel­ben, valamint sok másutt ren­dezett nemzetközi kiállításon. A világ 26 országa rendelt meg hoh­lomai készítményeket, köztük Iz- land és az Egyesült Államok, Svájc, az NSZK, Irán, Ausztrália, Lengyelország é| Szudán. A hoh­A hohlomai fafesto mesterek munkái. A hársfából készült dísztár­gyak hosszú utat járnak meg. A festés megalapozása után külön­leges olajkenceréteget és alumí­niumport visznek rá. A művész csak ezután nyúl ecsethez. Utána a készítmény az égetőkemencébe kerül, majd a festést ötször-hat- szor belakkozzák és újból a ke­mencébe küldik. Az előbb még homályos rajz a nagy hőmérsék­let hatására megkapja kellő fé­nyét és csillogását. Ezek a szí­nek nem halványulnak el az lomai festészet rajongói közé tartozik Fidel Castro, a kubai nép vezére, Van Cliburn zongo­raművész, Rockwell Kent ame­rikai festőművész és Jeremiás, antiochiai pátriárka. A gyárakban most új típusú dísztárgyakat készítenek, köztük régi mintájú korsókat, mai di- vatú karkötőket, függőket és melltűket. Az orosz „aranyfesté­szet” alkotásaival örömet szerez­nek az embereknek az egész vi­lágon. Rosszabb a mostohánál <iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiimiiiiiMiiiiHmimiiiiiiimiiimiiifiiiiiiiii|= A KÉM REPÜLŐ írta: Pintér István — NEM HALVÁNYODIK az ütés helye? Jaj, csak ne indultam volna el. Ha meglátnak a gyere­kek, megijednek — mondja több­ször S-né, vizes zsebkendőjét a szeméhez nyomkodva. — Bizony mindig sötétebb lesz a szeme körülete — hagyta rá a fiatalasszony. — Most már mind­egy. Majd csak kitalálunk vala­mit, mire odaérünk. — Akármit mondanék, a gyere­kek nem hiszik el. Ismerik az apjukat. Az autó utasai a fonyódi úttö­rőtáborba igyekeztek látogatóba. A párbeszéd két asszony között folyt. Reggel, amikor elindultak, S-né szeme körül piros folt­ként látszott az ütés helye. Ké­sőbb elkezdett kékülni és amikor a tükörbe nézett, egészen kétség- beesett. A gyerekek- már messziről ész­revették a táborhoz közeledő sze­mélygépkocsit. A kis Pali gye­rek hamarosan felismerte, hogy az ő autójuk közeledik. — Jaj. de jó, látogatók jön­nek — mondta a körülötte ál­lóknak. Az autó utasai örömteli fogad­tatásban részesültek. A kis Paii gyerek a találkozás első örömein túljutva vette észre, hogy a két szomszéd gyereknek is van láto­gatója. Szülei magukkal hozták a szomszéd nénit, akit két fia sírva ölelgetett. A véraláfutásos szemű asszonyt és a két fiút cso­dálkozva körülállták a többi gye­rekek. — Mi történhetett a szemével? Talán csak nem karamboloztak? •— kérezték egymástól, mire a tanító bácsi szétoszlatta őket. — Ne lábatlankodjatok itt, menjetek játszani — mondta. S-né csak azután kezdett be­szélgetni két fiával, amikor ki­bontotta a motyót, s a fiúk a rántott húsból falatozni kezdtek. — Hiába beszél, édesanyám, tudom mi történt. Apám kihasz­nálta, hogy nem vagyunk otthon. Biztosan azért kapott ki, mert apám nem akarta, hogy eljöjjön és meglátogasson bennünket — mondta öregesen a 13 éves Feri gyerek. Öccse nem szólt, köny- nyeivel együtt nyeldeste a hús­darabokat, amiket anyja rakott elébe. — Nem kérek többet, nem tu­dok enni, nem vagyok éhes — tolta el magától a kenyérre ra­ji kott „katonákat”. : A KÖZSÉGBEN ISMERT a : család élete. Nem lehet azt mon- [dani, hogy a családfő nem dol- [ gozik, s amolyan tekergő em- iber. Iparos és szépen keres. A ■család nyugodtan megélhetne a keresetből, amihez az asszony is hozzásegít, ha a családapa keve­sebbet költené szeszes italra, sörre, borra. Elképesztő dolgokat mondott el a feleség, s ezeket az ismerősök is megerősítették. — Nem is tudom megérteni — mondta az egyik megkérdezett, hogy édesapa hogyan bánhat így a családjával. Még egy mosto­hától is csúnya lenne. Hónapok óta nem adja haza a fizetését. Goromba, az asszonyhoz és a gyerekekhez. Még arra is rávete­medik, hogy koplaltatja őket. Nem hisszük, ha nem látjuk. Az asszony megmutatta a lisztet, a zsírt, a szalonnát, amit fizetési napon a férje bevásárolt, s ami­ből annyit használhat el, ameny- nvi ki van adva. Megmutatta a ló forintot is, amit reggel a férje letett az asztalra, hogy ke­nyeret és cigarettát vegyen raj­ta. — Ez így megy mindennap — mondta. Megrendítő dolgokat mondtak. Amikor az apa szeszé­lye úgy diktálja, megtiltja, hogy felesége egyék. Máskor a gyere­kekre szab ki olyan büntetést, hogy a csínytevő nem kap vacso­rát. Feri, a nagyobbik fiú előtte való nap nem evett meg valamit. Másnap az volt a büntetése, hogy nem kapott a vacsorára készített húsból. — Nem érdekel, úgy se menne le egy falat sem. Nem első eset, hogy vacsora nélkül fekszem le — mondja a fiú keserűen. A be­szélgetés során az is kiderült, hogy a balatoni látogatás előtt anyjuk azért „kapott”, mert le mert vágni egy nyulat, amiből a gyerekeknek rántott húst készí­tett. A munkára nevelésről is egé­szen furcsa elképzelése van a családfőnek. Kiszabja, naponta hány vályogot vessen ki a két gyerek. Arra a napra, amikor ná­luk*^ ártunk, 150 vályog elkészí­tését kapták feladatul. A két gye­reknek keményen meg kellett dolgozni. A vályognak való föl­det a pincéből, hozzája a vizet a szomszédból kellett meghordani. A balatoni úttörőtáborba való utazás előtt is hasonló parancsot kaptak. Amikor már a táborban voltak, a tábortűznél mondta el a nagyobbik fiú. hogy mennyire megérdemelte a balatoni üdülést. „Kivetették” a kiszabott vályog­mennyiséget, de munkájuk kárba veszett. Estére nem tudták össze­rakni és az éjszakai eső szétmál- lasztotta a vályogokat. A férj az asszonyt okolja; azt mondja, azért nem adja haza a keresetét, mert nem jó a feleség beosztása. Lehet, hogy az anya a napra kiszabott tíz forintnál többet költené, de nem látszik pazarló asszonynak. Maga is dol-l gozik a háziipari szövetkezetben, és keresményéből pótolja a csa­ládi kiadásokat. A férj másik ér­ve az, hogy a felesége nem jól neveli a gyerekeket. — Majom­szeretettel veszi körül őket és mindent megenged nekik — mondja. Az anya viszont azt vall­ja; mi lenne, ha ő is úgy bánna velük, mint az apjuk, a gyerekek világgá mennének. AZ IFJÚSÁGVÉDELMI bizott­ság tavaly már foglalkozott az S-gyerekek ügyével. A kislány a sok izgalomtól megbetegedett. Amikor kitudódott, hogy mi idéz­te elő betegségét, behívatták az aDát, figyelmeztették, változtas­son magatartásán. Az apa fűt, fát ígért, de semmit sem tartott be. A községi tanács elég gyak­ran foglalkozik családi problé­mákkal, s ezekről a község ve­zetői igen gondterhelten beszél­tek: — Sajnos, nem tudjuk megfé­kezni a garázda embereket. Csa­ládi ügyben a rendőrség is csak a tettlegesség esetén avatkozhat. S- ék ügyében sem tehettünk mást, mint behívtuk a férjet és a fele­séget egy kis beszélgetésre. A férj továbbra is kitart amellett, hogy nem adja haza fizetését, de megígérte, hogy gondoskodik családjáról és nem bántalmazza őket. AZ ÍGÉRET ELHANGZOTT. de lehet-e hinni egy olyan ember ígéretében, aki már nem először lett figyelmeztetve, s aki nem először ígért és nem először szegte meg az ígéretet. Vajon megnyugtatóan intéződött el S- né és három gyermeke sorsa? Le­het remélni tartós változást ak­kor, amikor a férj úgy érzi, neki adtak igazat, s ennek tudatában továbbra is félelemben tartja a csa ládot. Édes gyermekeivel rosszab­bul bánik, mint a mesebeli mos­toha. P. M. ~iiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiimiieiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim — 28 — Az atomriadók megtették a hatásúkat. A ti­zennyolc éves fiú el sem tudta képzelni, hogy az oroszok annak a másik nagy és hatalmas országnak a fiai, akik a második világháború­ban vállvetve harcoltak Amerika fiaival, s nem akarnak támadni, hanem békében élni. Rower- set az újságok, a mozik, a televízió, a rádió arra tanították, hogy az oroszok háborút akarnak, s erősnek kell lenni, hogy ezt a háborút az Egye­sült Államok, vagyis az igazi demokrácia, a sza­badság és a civilizáció nyerje meg. Francis otthon a szülői házban egyelőre nem mert előállni a tervével. Úgy gondolta, kine­vetik és valamifajta romantikus álmodozónak tartják, aki ahelyett, hogy valamiféle egyszerű, hétköznapi foglalkozást választana, például át­venné apja cipészműhelyét, vagy banktiszt­viselői állást keresne, esetleg az állam szolgá­latába állna, mint hivatalnok, pilótának megy. A fiú maga is romantikusnak képzelte a re­pülőtiszti foglalkozást. Este. lefekvéskor újra és újra álmodozott. Lejátszotta magában azokat a filmeket és televíziós színdarabokat, amelyeket látott, újra írta a könyveket, amelyeket olvasott — mindig saját magával a főszerepben. VI. Elképzelte magát, amint vadászgépével ott kering New York felett, olyan magasságban, ahonnan már a hatalmas felhőkarcolók sem látszanak. Körülötte óriás felhők gomolyognak. Minden szürkés kék, nem lát semmit, pedig az — 29 — ellenség közeleg. Minden idegszálával a fülhall­gatón át hozzá érkező jelentéseket, parancsokat, figyeli. — Északkel tre vörös támadó repülőgépek! Atomtámadással fenyegetnek! Rowers főhad­nagy, semmisítse meg a célt! És keményen megmarkolja a kormányt, s a megadott irányba indul. Az oroszok egész sereg repülőgéppel támadnak. De ő nem törődik a veszéllyel, éppúgy, mint... mint... (azelőtt ilyenkor azt gondolta, hogy mint McGrath 1944. júliusában a csatorna felett) Gerald Mohr, a Közel a végítélethez című Paramounth-filmben, aki egymaga száz támadó vörös repülőgépet lőtt le, vagy mint az a televíziós színész, aki a szom­bat esti adásiban egészen belopózott Oroszország közepébe és ott robbantotta fel az oroszok „szuper atombombáját”, amelyet „Washing­tonnak szántak”. Egyszóval ő, Francis Rowers, szembeszáll a támadókkal. Ha nem elég ügyes és bátor, akkor nemcsak ő hal meg, hanem a vörösöknek sikerül ledobniuk az atombombát New Yorkra és az egész város — a helyi újság vezércikkének szavai szerint — úgy néz majd ki, mint egy „tucatnyi üres konzervdoboz, amelyen keresztülment egy teherautó-karaván”. De őnem hibáz. Halálos biztonsággal siklik egy gép felé, amelyet mindkét oldalról több tucat repülőgép vesz körül. Az orosz gépek balról, jobbról, alulról, felülről támadják őt, de mindig kisik­— 30 — lik gépágyújuk fonalkeresztjéből. Aztán 5 el­süti gépágyúját. A repülőgép hirtelen lángba és füsttengerbe borul, s zuhanni kezd lefelé, magá­val ránt még két repülőgépet. A többi reoülő hanyathomlok menekül, ő pedig, Rowers, mint aki jól végezte dolgát, leszáll a repülőtéren. Ott a parancsnok futva megy elé: — Gratulálok, százados! Az elnök személyesen köszöni, amit tett! Ö előbb rágyújt egy cigarettára, s csak az­után fog kezet a parancsnokkal, aki izgatott, szaggatott mondatokban meséli el, hogy Rowers nem tévedett, azt a repülőgépet lőttele, amely fedélzetén az atombombát szállította. A kézfog-árt újra és újra meg kell ismételni, mert közben o laérkeztek a fotóriporterek, akik újra és újra elkattin-tják gépeiket. A fényképek a legközelebbi kiadás első oldalára jönnek, köz­tük az is, amelyen a hős menyasszonya, vagyis Rose Rubin boldogan borul vőlegénye nyakába A fényképeken kívül hosszú riport következik, amely tartalmazza majd p hőstett leírásán kívül Rowers, Amerika első száhvú megmentője, szemé­lyes „storyjait” is. A riporterek természetesen megkérdik, hogy ki a kedvenc filmszínésze, mit szokott ebédelni, s mi a véleménye Marilyn Monroe lábairól. Az utolsó kérdésre így vála­szol: — Oké! De Roseé szebb!

Next

/
Thumbnails
Contents