Tolna Megyei Népújság, 1966. július (16. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

1966. július 2-1. 6 TOLVA MFGYFT NTpOJSAO Tudom, nem nagy újság, amit most leírok, de külföldön is uborkaszezon van. Arthur Quarnby angol építész a napok­ban a Leeds-i egyetem építészeti konferenciáján bemutatta annak az épületnek a tervét, amelyet használat után el le­het dobni. A terv végeredményben csak annyiban új, hogy ezek a házak öt-tizenöt évig tartanak, műanyagból készülnek. Ilyen házakat, istállókat a mi építőiparunk is előállított már. Igaz, nem műanyagból és ezeket az épületeket nem le­het eldobni. Ezt még ki kell találni otthon. Egyébként né­mely épületünk — hála a sorsnak egyre kevesebb — töké­letesen hasonlít az angol építész tervéhez. Ebből is látszik, nincs új a nap alatt. Ugye, kedves Szerkesztő Ur, sokat hallott már arról, hogy itt Nyugaton mennyiféle szerkezetet gyártanak, hogy lehallgathassák egymást a szomszédok. Nincs érdekesebb do­log, mint lehallgatni mások intim beszélgetését. Erre gondol­tam, amikor az egyik otthoni ismerősöm beköltözött az új lakásába. Bizonyára ő is hallott ezekről a dolgokról, mert azt mondta: — Nekünk nincs szükségünk semmiféle bonyolult szer­kezetre. Minden szó áthallatszik a szomszéd lakásból. Vége a titkolózásnak. Titok nélkül élünk. Tudjuk, hogy a szomszédban mikor mit csinálnak, milyen a politikai, ideológiai beállítottságuk, karácsonykor éneklik-e a menny­ből az angyalt, vagy felhangzik-e náluk időnként egy-egy mozgalmi induló. Tudjuk, hogy csárdást járnak-e, avagy tangót, vagy éppen a legújabb táncot a szirtakit, ami már nem is új, mert itt van már helyette a hóra és most van elő­készületben két újabb tánc is. Az egyik a banán beat. Az idősebbek emlékeznek még erre a dalra: „Jaj, de síkos ez a banánhéj...” Szóval ez a tánc jön vissza. Síkos lesz a ba­nánhéj, remélem nemcsak a táncparketten, hanem minde­nütt, persze, ha az elkövetkezendő évben is lesz annyi ba­nán az országunkban, hogy kiszorítja az almát külföldre. És akkor majd ezt a slágert halljuk állandóan: „Jaj, de síkos ez a banánhéj ...” és akkor rohanunk majd a házmes­terhez pizsamában, hálóingben. Mi így, de az amerikaiak hogyan? Meztelenül? Tudja Szerkesztő Ur, hogy Ameriká­ban harc indult a pizsama felhúzásáért? A férfiak nagy ré­sze ugyanis, vagy abban a fehérneműben fekszik le, amiben nappal járt, vagy egyáltalán nem húz magára semmit. Ezért a fehérneműgyárosok a feleségekhez fordultak: ne tűrjék meg pucér férjüket, öltöztessék őket pizsamába. Ha félnek a férjek, akkor lesz eredménye ennek a fel­hívásnak. Véleményem szerint Brazíliában lenne. Csakhogy itt pizsamában alszanak. Nem is tudom, hogy mondjam el, mert még mindig gyötör a nevetés, ha arra az esetre gondo­lok, aminek Brazíliában, pontosabban Estero városkában vol­tam szem- és fültanúja. Az ottani temetkezési vállalat kocsi­sa a halottas házba vitt egy koporsót. Egyszercsak horkolást hall. Mifene? Hátramegy, megnézi. Felnyitja a koporsót és egy férfi fekszik benne. Hunyorog a világosságtól. Csodál­kozik a sok ember láttán és magyarázkodik: az este többet ivott a kelleténél, félt hazamenni, félt a feleségétől és ezért bemászott a raktárba, befeküdt az egyik koporsóba... Ebből is látni lehet, hogy milyenek a brazil asszonyok Olyan rettegésben tartják a férjeiket, hogy azok jobban félnek tőlük, mint a koporsótól. Itt kellene bevezetni a többférjűséget, nem ám Angliá­ban. Két férj, csak elbírna egy asszonnyal. Bizony, Angliá­ban kétezer körül már fontolóra kell venni bevezessék-e a többférjűséget. Addigra ugyanis 4,5 millióval több 16—40 év közötti férfi él majd a ködös Albionban, mint ahány hasonló korú nő. Akkor lesz jó dolguk az angol nőknek. És a férjeknek is. Ha az egyik férj nem ér haza este sebaj, otthon van a másik. És mi lesz, ha mindig a másik lesz kéznél? A kérdésre majd csak kétezerben lehet választ adni. A válaszadással ráérünk majd akkor is. Figyelmünket összpontosítsuk inkább a ma problémáira. Nizzában, az egyik lóhúsüzem kirakatán az alábbi szöveget ragasztották végig: „Ha veszített a lóversenyen, álljon bosz- szút: egyék lóhústr Hát nálunk ilyen feliratot nem ragaszthatnának ki, mert nekünk gyaJcran annyi lovunk sincs, hogy egy lovasjátékot megrendezzünk. A lovasiskolákba, ahol külföldiek tanulnak nálunk lovagolni, oda is lassan külföldről hozzuk a lovakat. Lovasnép voltunk, így hát nem csoda, ha átestünk a ló túlsó oldalára. Megesik az ilyesmi lovaglás közben. Ha már hazakalandoztam, elmondom miről beszélget­tem egy horgásszal a Duna-parton. Egy horgász üldögélt a Duna-parton. Ült és, ha nagy hal akadt a horgára rögtön visszauobta a vízbe, csak a kis halakat tette a haltartójába. Nem bírtam ki kérdezés nélkül. — Mondja, jó ember, miért dobja maga vissza a nagy halakat, amikor ezeket az apróságokat mind megtartja? Egykedvűen felelt: — Azért, mert nekem: otthon csak egy ilyen kicsi tepsim van. Érdemes lenne utánanézni, hogy a boltokban lehet-e na­gyobb tepsit kapni. Mert előfordulhat, hogy nem, és ez a szegény ember kénytelen olyan halat fogni, amilyen tepsit kap. Lehet, hogy ez nirecs így, de mit lehet tudni! Nálunk minden lehetséges. Ezzel zárom sorainsat. Tisztelettel: rr Űrhajós, mint tengeri tájképfestő Először 13 éves korában talál­kozott a tengerrel. A szibériai Lisztvjankában gyakran gondolt erre a találkozásra, a tenger­parti városra, Kalinyingráüra, ahol majd lakni fog. Ott ül a hideg, nedves homo­kon. Arcát szinte csípik a víz- cseppek. Beszívja a tenger illa­tát, lenyalogatja ajkáról a sós csöppeket és úgy érzi, hogy máris megszerette a tengert. Szeretné megfesteni a magasra csapódó hullámokat, a gyors röptű sirályokat, a hajók ködbe vesző sziluettjeit. De ez nagyon nehéz. Hamarosan rájön, hogy természet után nem lehet lefes­teni a tengert, — megfoghatat­lan. A szemnek szinte ezernyi fényképezőgépet kellene fielyet- tesítenie, hogy meglásson és rög­zítsen minden mozzanatot, színt. Magunkkal kell vinnünk a ten­ger mormolását, illatát. A ten­gert csak emlékezetből lehet festeni. m :■ -. ... $0 É ’ ✓ fiS? ■< " sML*: : . ^ Északi-tengerre. Rájött, hogy mindnek más és más a színe, a hangja, a jellege. Legjobban a Fekete-tengert szerette meg. Lát­ta melegnek, kedvesnek, fodrozó­nak, kimondhatatlan kékségű- nek. És látta mogorvának, hara­gosnak, feketének... ,,.. . Az űrhajón kívül tartóz­kodva, Alekszej Leonov űrhajós megvizsgálta a hajó felületét, be­kapcsolta a filmkamerát és fi­gyelte a Földet...” Nézte a Földet és tengert lá­tott. A Fekete-tengert. Természetesen felkészült erre a találkozásra, a feladatnak meg­felelően mindent a legapróléko­sabban átgondolt. Éppúgy, mint gyerekkorában a Balti parton, elállt a lélegzete. A Földön be­láthatatlan a tenger... S most minden alatta van, az összes partokkal! Később rájött, hogy ezen a A képen: Önarcképnek is mondható. A. Leonov, aki első­nek lépett ki a világűrbe, űrhajóst festett a képen: óriási magasságban lebeg a Fekete-tenger fölött. — Nem rossz, nem rossz, fia­talember— mondta rajzait néze­getve a litván képzőművészeti akadémia professzora —, vegye úgy, hogy már nálunk tanul. Ha egy esztendővel korábban mondják neki, félredobja minden kétkedését... Most már fivére, a repülőiskola hallgatója élmény- beszámolóinak hatása alá került. A fivér az iskolarepülésekről mesélt, mutogatta a különböző ábrákkal telerajzolt jegyzeteket, amelyeket úgy szeretett volna megérteni. Hamarosan repülő- gépmodellek kerültek a falra, s rajzain mind gyakrabban szere­peltek a gépek és a háttér az ég volt. napon, március 18-án a tenger viharos volt, de a világűrből nyugodtnak, mozdulatlannak lát­szott. Csak a színek éltek. Sűrű ultramarin térítődött szét a kaukázusi partoktól nyugat felé; kopjahegyként fúródott a ten­gerbe a sárgás-barna Krim. Dél felé pedig elnyújtott könnyű köd­fátyolként lebegett a rendkívüli kék mélység. „ ... Az űrhajós végrehajtotta feladatát: kilépett a világűrbe, majd visszatért a hajó kabin­jába ...” A világ tudomást szerzett a kozmosz új hőseiről, visszafojtott lélegzettel kísérte repülésüket és lelkesen fogadta a földön Pavel Beljajevet és Alekszej Leonovot. Eltelt egy esztendő. A világ­űrből látott tenger azonban nem hagyta nyugodni Leonovot. Sze- . .'tte volna újra megfestem. Andrej Szokolov festőművész műtermében egy vászon feszül a festóállványon: az űrhajós fe­hér űröltözekben a Fekete-ten­ger felett lebeg. Szokolovval Leonov a repülése után ismerkedett meg. Elhatá­rozták, hogy a szovjet hatalom 50. évfordulójára kozmikus al­bumot bocsátanak ki. Leonov hetenként kétszer keresi fel ezt a műtermet. Földi színekkel bizony nehéz a vászonra varázsolni a kozmikus élményeket, a tenger óriási me­dencéjének szokatlan színárnya­latait, színjátékát. Ez az egyedüli eset, amikor könnyebb természet után festeni a tengert. Leonov- nak azonban emlékezetből kell festenie. Csupán színes ceruza- rajz áll rendelkezésére. Zubbonya a szék karfáján. Leonov feltűri inge ujját és úgy figyeli a képet. — Valahogy el kell szakítani az űrhajóst a földtől. Hozzára­gadt. Szokatlan, nem földi táv­lat: a tenger és az űrhajós kö­zött 500 kilométer a távolság. Visszaemlékezik első tengeri vázlataira, az Ajvazovszkij-galé- riában töltött órákra. Összegyűj­tötte kedvenc művésze képeinek reprodukcióit, az Ajvazovszkijról szóló könyveket. — Van egy barátom Kalinyin- grádban, Szkitalcev festő. Sze­rintem Ajvazovszkij legjobb köve­tője. Szeretem a tengert a képein. Nemrég levelet kaptam tőle: megint elment a bálnavadászok­kal. Irigylem! Fél év a tengeren. Vizet, embereket, hajókat fest­het. Friss színeket kever a palet­tán. Festi a tengert és kergeti, űzi magától a megszokott elkép­zeléseket A művész keveri a színeket, megcsillan az ecset hegyén a tűzpiros festék és az űrhajós sisakián megjelenik vö­rös betűkkel: — SZSZSZK. ValeriJ Gorbikov Fagylalt as Alpok jegéből A tengert azonban nem feled­te el, s kedvenc művésze to­vábbra is Ajvazovszkij maradt. Ismét itt a tenger! Hatalmas, ezüstös, gomolygó tenger, játék- hajócskákhal. Repülőgépe kabin­jából nézi... Azután eljutott az Azovi- és az Arai-tengerre, a Kaspi- és az A meleg idő beálltával a fagylalt újra elfoglalta vezető helyét a csemegék között. Ami­kor fogyasztjuk a kellemes, édes „jeget” nem is gondolunk arra, hogy a fagylalt eredete az ókorba nyúlik vissza. Hip- pokratész például felismerte, hogy a jéggel kevert ízeknek gyógyító hatásuk van. Néró nem annyira egészségügyi cél­ból, inkább pazarlási hajlamá­nak engedve hozatott stafétái­val természetes jeget a sok száz mérföldre fekvő Alpesekböl. De mégsem ők terjesztették el az egykori csemegét. A hinduk és a perzsák a kínaiaktól meg­tanulták a hóval, vagy jéggel kevert gyümölcsszörpök készí­tését, így Ázsiából vádorolt át Görögországba a fagylaltkészí­tés tudománya. A mohácsi vész idején fedez­ték fel az olaszországi Catánia városában a jég előállításának módszerét — vegyi úton —, in­nen eredt a hűtési eljárás is. Amikor Medici Katalin 1533- ban II. Henrik francia király felesége lett, elkísérte udvari cukrásza, Cultelli is, aki a fagy­laltkészítés nagy mestere volt. A főurak, arisztokraták any­agira megkedvelték az új nya lánkságot, hogy magas fizetés­sel csábították udvaraikba a fagylaltkészítésben jártas olasz és francia cukrászokat, akik féltékenyen vigyáztak a fagy­laltkészítés receptjére. II. Ká­roly angol király 1670-ben ha­lálbüntetés terhe mellett til­totta meg cukrászának, hogy fagylaltreceptjeit idegeneknek elárulja. De a fagylalt Amerikában lett igazán közkedvelt. Itt ál­lították elő első ízben nagy­üzemi mennyiségben és még ma is olyan népszerű és olyan nagy mennyiségben fogyaszt­ják, hogy joggal foglalja el a második helyet a Szovjetunió után. A Szovjetunióban egyéb­ként még a leghidegebb télen is az egyik legkedvesebb cse­mege a fagylalt. A Szovjet­unióban az évi fagylalt- fejadag 22, az USA-ban 21, Angliában 9, a skandináv ál­lamokban 4, Nyugat-Német- országban 2, Olaszországban, a fagylalt hazájában 1,8 és Auszt­riában 1 liter. Az osztrák piackutatás leg­újabb vizsgálatának eredménye szerint a gyermekek 96 százalé­ka, a nők 70, a férfiak 60 szá­zaléka fogyaszt rendszeresen fagylaltot. SÉNYI IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents