Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
Massimo Boniempelli s Florestano barátja Az idén, augusztus 28-án, Milanóban voltam, s este a Pnncipe Umberto úton sétáltam. Váratlanul Florestano bukkant fél. arcán is látszott, hogy na»cm elfoglalt, karon ragadott, s anélkül, hogy megállt volna, ezt mondta: . , . . — Úgysincs semmi dolgod, Kísérj el hát az állomásra. Most érkezik Bartolétti. — Mindenekelőtt — válaszoltam — bár a legkellemesebb lehet, hogy ebben a pillanatban nincs semmi dolgom, ne veaa úgy, mint ami egész természetes, mert ez sértő is rám nézve. Másodszor, nemcsak az állomásra nem kísérlek el, de téged is határozottan lebeszéllek arról, hogy elmenj. Azért mész az állomásra., hogy várd Baricoléttit... Itt. Florestano félbeszakított, hogy kijavítson; — Bartolétti. — Mindegy. Azért mész az állomásra, hogy várd Bartoléttit, aki nyilván ismerősöd, vagy barátod, s azt hiszed, hogy ezzel roppant udvarias színben tunsz föl előtte. Ezzel szemben, ez a legkegyetlenebb, amit el lehet képzelni: kimenni valaki elé az állomásra nem egyéb, mint megsérteni az illető szabadságát, megalázni azzal, hogy látod, mennyire piszkos, poros, kocos, türelmetlen, elgyötört, fáradt, s testben, le lekben a lehető legrosszabb formában van az utazástól. S miközben arra vesztegeti az idejet hogy téged üdvözöljön, elszalasztja az egyetlen hordárt, elszáguld előle az utolsó kocsi s a te bűnöd, hogy gyalog mehet haza, s cipelheti a bőröndjét. De van ennél rosszabb is. Abban a hitben várod Bartoléttit, hogy meghitt barátod. Pedig nem. Mielőtt elutazott, Bartolétti barátod volt, de nem tudod, ki tér vissza. Utazni annyi, mint újjászületni: lehet, hogy az új Bartolétti számára közömbös leszel, bár eddig rokonszenvesek voltatok egymásnak. Ezek csak a legfontosabbak a különböző érvekből, melyek alapján határozottan lebeszéllek arról, hogy kimenj az állomásra Bartolétti elé, s ha végiképp eltökélted, hogy mégis kimész eléje, csak annyit mondhatok, nem kísérlek el. i Amíg így beszélgettünk, megérkeztünk az állomásra. A kijáratnál fenyegetően tűnt fel az érkező utasok tömege Florestano aggódva kérdezte: — Bejött már a bolognai vonat? — Nem, ez a genovai, a bolognai most érkezik. — Megnyugodtam — mondta Florestano. S miután megnyugodott, hozzám fordult: — Én itt maradok a baloldali kijáratnál, te menj a jobboldalihoz. Vagy itt, vagy ott kell kijönnie. Amelyikünk megpillantja Bartoléttit, szól. De jól figyelj, ne bámészkodj el. Fellelkesedve Florestano bizalmától és buzdításától, odaálltam a jobboldali kijárathoz, ahol ismét megindult a tömeg, s roppant figyelemmel néztem az érkezőket. Kicsit szétvetettem a lábam, hogy el ne sodorjon az áradat, s testem, mint rendíthetetlen szikla, választotta szét a tömeget, amely egy pillanatra két ágra szakadt, majd mögöttem rögtön ismét összefolyt, s hömpölygött sorsa felé. Persze, nem néztem hátra: minden figyelmemet az érkezőkre összpontosítottam, vizsgálva az arcokat a kalapok és sapkák alatt. Nem figyeltem a különböző dobozokra, batyukra, bőröndökre, csak az embereket néztem, akik közül az egyik Bartolétti lesz: a jobboldali kijáraton seAki nem léphetett ki úgy, hogy kijátssza éberségemet, senki, esküszöm, aki elkerülte volna figyelmemet. S miután valamennyi találkozott pillantásommal, ment a sorsa felé: némán és lihegve botorkáltak útjukon, amely egyaránt vezethetett Milano poklának, tisztító-! tüzének, paradicsomának kapujához. Férfiak, nők, gyerekek, kalapdobozok tűntek el, de Bartoléttit nem láttam sehol. Ezer fenyegető tekintet, tízezer tágranyílt szem nézett reménykedve egy szabad kocsi, egy hordár után, én pedig nem láttam sehol Bartoléttit. Még jött egy dada, karján gyerekkel, egy kutya és egy öreg hölgy. Más senki. Floresitano hozzám fordult: — Nem láttad? — Nem. — Biztos, hogy jól figyeltél? — Hát minek nézel engem? Lassan és szomorúan indultunk vissza. — Nem értem, — mondta Florestano — s nem is tudom, mit tegyek... Amikor Bartolétti élutá- zott, ide adta a lakáskulcsait... Itt van, nézd... Kényesen pontos, megbízható ember, ha lekéste volna a vonatat, táviratozik. Mégis — mondta konokul Florestano — valami azt mondja nekem, hogy Bartolétti megérkezett. Egy titkos hang hirtelen nekem is azt súgta, hogy Bartolétti megérkezett. Igen, egészen biztosan tudom, hogy Bartolétti megérkezett. — Mindenkit megnéztem — mondta Florestano — egyiket másik után, ahogy elhaladtak előttem. Biztos, hogy te is jól megnéztél mindenkit? — Az ördögbe! Légy nyugodt egytől egyig... ah! Ezt már kiáltottam, s amikor kiszakadt belőlem a hang, éreztem, elsápadok, Florestano csodálkozott, én pedig dühbe gurultam, mert ekkor, de csak ekkor jutott eszembe, hogy Bartoléttit soha nem láttam, nem is ismertem. Olaszból fordította: Csányi László IHÁSZ-KOVÁCS ÉV A3 Szerelem Az emlék újjáépül a csöndből. Valahonnét sugarak hullnak alá, s a Perint hídja felett ott lebeg egy pillanat kék szemvillanása. A szüntelen-beszédű víz magával viszi a titkot, ami tulajdonképpen nem is titok már; inkább álomszerű« tiszta valóság... Olyan, mint egy észrevétlen-fehér, bársonyrokolyás tavaszi ág, csodálatos, virágos törvény. Nem is érintem meg, félek, — hogy összetörném. BERTÓK LÁSZLÓ: TE NAP, guruló arany-gombolyag, sose fogy el a sugarad? Tekerődzik vak bolygóidra, macskaszem-fényű csillag húzza, s te ontod, mintha millió rokka, fonógép fonná szüntelen. Tudom, nem kelsz te fel sosem, mert le sem nyugszol, örökmozgó. Begurulsz reggel keleten, kigurulsz este nyugaton. Nem kísér végig utadon, csupán egy tábla napraforgó. Mégis naponta kihalászod sötét öbléből a világot, s húzod, magaddal nem törődve megszállottan, mindig előre. Hadd legyél te is példaképem örökös tevékenységben, másokért vállalt szolgálatban, te magabiztosan szerény, te mindenütt jelenvaló, nagyapám az örök anyagban. TÉNAGY SÁNDOR: Műhely az udvaron Hirtelen fém-vijjogás az udvaron, vas-szisszenés; a hajnal fölreped. Halk rezzenéssel megpendül ablakom, közvetít, tolmácsol: ébredhetek, gyerünk, talpraugrani, későre jár! És újabb bíztatás: kipp! kopp! zuhog, üt, forog, kalapál a pöttömnyi gyár, gyerünk, kopp-kopp, föl, mért nem mozdulok?! Elkezdődött! Megint enyém egy nap, a legfontosabb, a teljes, a mai; mérhetők már biztos dobbanásai. Megint enyém — sietni! — a tegnap elkésett alkalom, a talán-hőstett... Bár ők, kopp! kopp! — tízperccel megelőztek. A FOTORIPORTER Foto: Bakó Jenő. Egy szekszárdi versbarát Ady, Baranyi, Váci, Radnóti a kedvence. Négy költő, különböző hangulati hatásokkal. Könyvespolcán a ma élő írók kötetei és a külföldi, valamint a régi római költők válogatott művei közt rengeteg szép vers található. A „Szép versek” mindhárom kötete is. Ezt a válogatást 1962. óta minden év végén rendszeresen megkapja, mint a versbaráti kör tagja. Évi 120 forintot kell ehhez verseskönyvekre költenie, havi tízet Hányszorosát költi ennek, erre maga sem tud válaszolni. A kis szoba, ahol ketten élnek húgával, zsúfolásig könyvekkel. Alföldi Imre beépített szekrény helyébe is könyvespolcot eszkábált. Érdekes, hogy a szép versek szeretetéhez izgalmas, olcsó kis kalandregényeken át vezetett az út Tíz év körüli diák volt, amikor rákapott a „könyvfalás- ra”. Természetes betűéhségét hamarosan nem elégítették már ki akármilyen könyvek. ínyenc lett, ahogy nőtt. Értelemmel, ízléssel válogatott. Különböző korszakai voltak, kedvencek tűntek el az idő és az olvasott könyvek egyre gondosabb rostáján. Húszforintos zsebpénzből, vagy fel- nőttkeresetből: vette és veszi a könyveket. A drágábbakat eleinte rejtegeti a mama szemei elől, mert „inkább egy inget vennél magadnak fiam, hát nősülés előtt állsz." Aztán a kedves korholások: — Késő van már, ne rontsd a szemed olvasással! Pedig a családban az édesanyától örökölte a könyvek sze- retetét. A finom vo- nású, még most is szép asszony csak a sokasodó, mindennapi gondok és gyengülő pillantás miatt nem olvas már any- nyit. Mit is jelentettek a versek Alföldi Imre életében? Elkísérték életének minden szakaszában. A katonaidő alatt, ahol könyvtáros volt és irodalmi foglalkozásokat tartott. A KISZ-iskolán Pécsett, ahol életében először szavalt és díjat nyert. Most leltárellenőr a Vendéglátóipari Vállalatnál. Külső szemlélőnek száraz számok, adatok között éli az életét. Bár rendszertelen a munkaideje, tanul is. A hétvégek nyugalmában Heine, Burns, Villon és Baudelaire szavait kóstolja. Amelyik gondolat különösebben megragadja a figyelmét, annak a költőnek a versét néha tíz példányban legépeli. Szétosztja a munkatársak között és vi-) tatkozik a tartalmán, A nagy költők közelebb hozzák a valóságot, szűrt képekkel, sajátos . látószögükből. Úgy érzi, általuk teljesebb az élete és mindig, minden hangulatában megtalálja a barátot, kedvenc költői között. Moldpván ibolya
