Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
8 TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG I960, május 8. V' A sok utazással együtt jár, hogy az ember sokat üldögél a vendéglőkben is. Otthon is, külföldön is. Hangsúlyozom, hogy a történetek, amiket leírok nem otthoniak és főleg nem szekszárdiak. Ezt azért bocsátom előre, mert megtörténhet megint, mint ahogy megtörtént a kőbe vésett étlapok esetén, hogy a szekszárdi vendéglátók a történetekből arra következtetnek, hogy mindezek náluk zajlottak le. A történetek nem szekszárdiak — ezt felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni. Üldögélek az egyik vendéglőben. Asztalok, pecsétes, rongyos abrosszal leterítve. A szomszéd asztalnál idősebb férfi eszeget. Egyszer csak odahívja a pincért. — Főár! Ez a hús iszonyúan forró — hallom. — Tessék talán megfújni... — bíztatja a pincér. — Nem merem, félek, hogy elfújom. A történethez hozzá kell tennem, hogy a vézna embernek nem volt nagy tüdeje. Vonaton utaztam. A vonat döcög, megéhezik az ember. Szokásomhoz híven bementem az étkezőkocsiba. Ültem, üldögéltem, vártam, várdogáltam. Egyszer csak elment a türelmem. Odaszóltam a pincérnek: — Főúr! Már fél órája ülök itt, s még mindig nem szolgáltak ki. — Ne idegeskedjék, kedves Hári, úgyis késünk egy órát. Igaza volt. Megint más vendéglőben üldögéltem. Erőlevest ettem, amikor az egyik asztalnál a következő beszélgetésre lettem figyelmes. A pincér a vendéghez fordult. — Miért sír uram? — Muszáj sírnom — hüppögte a vendég — ha arra gondolok. hogy ezért a kis darab húsért megöltek egy marhát. Hát, ami igaz az igaz. kár volt megölni. Megint más vendéglőben találkoztam egy vaauon udvarias főpincérrel. A vendég magához intette és dühösen azt mondta neki: — Főúr! Ez a hús büdös...! A pincér eay ideig mozdulatlanul állt, majd a tánuér fölé hajolt, szimatolt, kiegyenesedett, és a legnagyobb lelki nyugalommal kijelentette: — Valóban. De egy pillanat türelmet kérek, máris kinyit ink az ablakot. Es az illat kiszállt... És én is kiszálltam. Méghozzá Lengyelországban, ahol n magyar fiúk már javában készülődtek a válonatott mérkőzésre. Énpen várost néztek. Jól megnézték. Biztosan azért, mert már akkor sejtették: ide sem hívják többé őket. Szó, ami szó. este végignéztem a mérkőzést. Csodálatos volt. Hét gólt rúgtak a lengyeleknek. És mennyit rúgtak mellé!? Félidőben az egyik magyar játékos mondta is: — Most már leállunk! Sajnáljuk szegényeket! Csodálatos volt ez a mérkőzés. Egy proficsapat nem tudna olyant produkálni, mint^ a mi amatőrjeink. Ez nem is csoda, hisz a profik fizetésért futballoznak. Az amatőrök nem. Az amatőrök nem fizetésért — pénzért. Micsoda különbség! De nagyon eltértem a témától. Szóval ez a mérkőzés végig azt bizonyította: a magyar labdarúgás csillaga még soha nem volt olyan magasan, mint most. Olyan magasan van már. hogy alig lehet látni. Sebaj! Veszünk új csillagvizsgáló távcsöveket. Lesöpörtük az ellenfelet a pályáról. Csatáraink úgy cikáztak a pályán, hogy nem is lehetett őket látni. Ez a mérkőzés is világosan bizonyította: ott van a helyünk Londonban. És ott is leszünk. Most már minden akadály eltűnt az útból, hála annak a kutyának, amelyik megtalálta a Rímet Kupát. Azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom: ezt a kupát direkt nekünk találta meg az a kutya. Szóval szerkesztő úr, ezután a meccs után nekem az a véleményem: ne menjen ki a magyar csapat Londonba a világbajnokságra. Tekintettel kellene lennünk a szegényebb országokra, akik időt, pénzt, fáradságot nem kímélve elmennek Londonba és mi lesz a végük: halomra verjük őket. Mentsük meg őket ettől a nagy áldozattól. írjunk mindegyik résztvevőnek: ne menjenek Londonba, kár a gőzért, felesleges pénzkidobás az egész. És írjunk az angoloknak is: küldjék el nekünk a kupát, mert ha nem, akkor saját szurkolóik előtt csinálunk belőlük bohócot a pályán. Ebben maradva zárom soraimat. Tisztelettel: I Jósolhatunk-e a csillagokból? Az ember sokoldalú ismeretei között tartja nyilván az idő fogalmát is. Többek között ez teszi számára lehetővé, hogy terveket készítsen, életét ne csak a pillanatnyi szükségletek kielégítésére törekedve rendezze be. Sokan vannak azonban még ma is, akik jövendőjüket nem a tárgyi tényekből kiindulva tervezik, s az előttük álló eseményektől rettegve, vagy a jövőjük iránti kíváncsiságtól fűtve jóslatok alapján akarnak abba bepillantást nyerni. A jóslások egyik legősibb formája a csillagjóslás, amely az ősi Babilóniában keletkezett, s napjainkig fennmaradt. A csillagjóslás hívei azt állítják, hogy az egyének, de egész társadalmak, sőt az emberiség jövendője is I „meg van írva” I a csillagokban. Ez a kijelentés tehát azt az állítást tartalmazza, hogy mind az egyén, mind az egész emberiség sorsa eleve elrendelt, megváltoztathatatlan. A csillagjósok a jövendőt a csillagok, pontosabban a bolygók állásából vélik kiolvasni, méghozzá csalhatatlanul. Állításuk szerint az egyén vagy a társadalom jövőjét, valamely nagy társadalmi tett következtében beálló változások sorozatát, az egyén születésének pillanata, illetve a társadalom által végrehajtott cselekedet pillanata határozza meg, mégpedig aszerint, milyen helyzetet foglalnak el az adott pillanatban a bolygók. Az asztrológia híveinek ez az állásfoglalása jut kifejezésre a „szerencsés” emberekre alkalmazott, szállóigévé vált mondásban is, hogy „szerencsés csillagzatban született”. Jósolhatunk-e valóban a csillagokból? A tudomány ma már felderítette az égitestek világának számos törvényszerűségét, és a végbemenő jelenségek egész sorára képes magyarázatot adni. Felfedte az égitestek egymásra gyakorolt hatását, mozgását, ezen keresztül pedig az időben változó elhelyezkedésüket kormányzó törvényszerűségeket. Mindezen ismeretek egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az égitesteknek I nincs olyan hatásuk I a Fűidre, amely a legcsekélyebb mértékben is befolyásolná a rajta élő emberi közösségnek vagy egyénnek a sorsát. A csillagjóslás több mint 6000 évvel ezelőtti kialakulásakor az ember még a természet játékszere volt. Ki volt szolgáltatva az elemi csapásoknak, amelyek váratlanul érték és pusztították nemcsak javait, munkája gyümölcsét. hanem őt magát is. Az égboltról és annak égitest'eiről még semmit nem tudott e korszak embere. Ami saját megfigyelései alapján számára érthető volt, az mindössze annyi, hogy ez a különös, megfoghatatlan, távoli világ látszólag változatlan. A fenséges nyugalomnak és az örök változatlanságnak ez a hiányos ismereteken alapuló képzete vezette arra a gondolatra, hosv e szigorú rendnek engedelmeskedő égi világ maeában hordozza a jövendőt a változékony, születő és e'múló egyén és emberiség számára. A megismertek alánján érthetőnek kell minősítenünk a régi idők emberének a hitét a csillagjóslásban. Teljesen érthetetlen azonban az olyan eset, amikor a mai emberek, a modern világ polgárai hittel és bizalommal fogadnak jövőjükre vonatkozó jóslatokat. Az égbolt égitestjei és annak jelenségei nem változatlanok. Ami rejtve van a puszta szem elől, azt feltárták a modern műszerek, és megmutatták, hogy a születés és a pusztulás az égitestek' világában ugyanolyan általános és törvényszerű, mint az ember világában. Csakhogy ezek a folyamatok sokkal lassabban zajlanak le, semhogy néhány emberöltő alatt észlelhetők, kimutathatók lennének. Az égbolt égitestjeinek mozgását, a rajtuk és bennük végbemenő folyamatokat ugyanakkor merőben más törvények kormányozzák. Ezek a törvények semmiféle Rokonságban sincsenek sem az égvén, sem a társadalom, mint egész életével, fejlődésével összefüggő törvényszerűségekkel. Épben ezért ez a két, merőben más törvénynek engedelmeskedő világ nincs és nem is lehet olyan kapcsolatban egymással, hogy egyik jelenségei meghatározzák a másik jövendőjét. Az égitestek világa nem titokzatos, megismerhetetlen világ: műszeres követeink ma már legközelebbi égitest szomszédainkat kutatják, s rövidesen az ember is eljut az első idegen égitestre: a Holdra. I Nem a természetnek I van hatalma Ha semmi más nem, de az embernek az idegen világokat meghódító tevékenysége is világosan mutatja, hogy nem a természetnek van hatalma az ember felett, hanem éppen megfordítva, még akkor is, ha ez a természet olyan hatalmas, mint a bennünket körülvevő világegyetem. Slnka József A Bonin-sziget titka Rejtélyek Titidzima és Hadadzima körül Reges régen elmúlt az az idő, amikor a haj4k eltűnését a tengeren az emberek azzal magyarázták, hogy „lecsúszott a föld pereméről”, vagy „tengeri szörny karmai közé került”. Amióta Magellan körülhajózta a földet, nem hittek többé az ilyen mesékben. Nemrég azonban a Csendes-óceán nyugati térségében különös eset történt egy japán korállhalász- hajóval. A hajó nyomtalanul eltűnt. Mintha csak a tenger nyelte vílna el. A jelentés a hajó és legénységének eltűnéséről meglehetősen szűkszavú volt. A hajóról adott utolsó közleményben az állt, hogy az egyik legeslegtitkosabb „amerikai támaszpont vizein tartózkodik”. A japán biztonsági szolgálat azt állította jelentésében, hogy a hajót a Bonin szigetcsoporthoz tartozó Titidzima szigeteknél valószínűleg az Egyesült Államok haditengerészeti flottája tartóztatta fel. A biztonsági szolgálat jelentésében nem nevezte meg a japán hajót. Legénységének sorsa mind a mai napig ismeretlen, bár senki sem beszél arról, hogy elpusztult. Pillanatnyilag egyetlen japánt vagy külföldit sem engednek a Pentagon külön engedélye nélkül a Bonin-szigetekre. Nem engedik oda általában az Egyesült Államok polgárait sem. Különösen éberen őrzik. Titidzima és Hadadzima szigetét, az őrizet azonban méPsem olyan szigorú, mint a közeli Volkano szigetcsoport Iod- zima szigetén. Itt egyáltalán senkit sem engednek a parti vizekre. A titokzatosság oka, hogy Iod- zimán óriási mennyiségű atombombát őriznek. Az atombombák a 7. amerikai flotta hajóinak és repülőgépeinek fegyverzetéhez tartoznak. Ez a flotta jelenleg véres háborút visel Vietnamban. Okinawával és Guam- mal — az Egyesült Államok két másik csendes-óceáni atomraktárával együtt — Bonin szigete úgynevezett nukleáris háromszöget képez. Mindössze 500 mérföld választja el Tokiót a háromszög egyik csúcsától, — a Bonin szigetcsoporttól. Ez a veszedelmes közelség érthetően aggasztja a japán népet. Minden titkolózás ellenére olyan hírek szivárogtak Tokióba, hogy feltehetően a Bonin szigeteknél atommeghajtású amerikai tengeralattjárók állomásoznak. Ha hinni lehet a hivatalos amerikai forrásoknak, akkor a 7. flotta tengeralattjárói, amelyek gyakori látogatókká váltak Sza- szeboban és Jokoszukában, a két kikötőbe való befutás előtt nukleáris robbanótöltéteiket otthagyják valahol a japán szárazföld határai előtt. Esetleg Okinawán, vagy Guam támaszponton. Persze az amerikaiaknak az a véleményük, hogy mindkét támaszpont túlságosan messze van Japántól és a búvárhajók sokáig is maradnak fegyvertelenek miközben megteszik az utat támaszpontjuk és a japán szigetek között. Japánt eddig csunán Nautilus osztályú búvárhajók, vagyis második vonalbeli tengeralattjárók keresték fel, s az amerikai parancsnokság egyelőre belenyugodott ebbe. Mostanában azonban egyre gyakrabban látni japán kikötőkben atommeghajtású búvárnaszá- dokat, amelyek az Egyesült Államok tengeralatti flottájának fő ütőerejét képezik. A tengeralattjárók új állomáshelyéül tehát Bonin szigetét akarják felhasználni, amely mindössze 500 mérföldre esik déli irányban Tokiótól. A nukleáris gyűrű egyre jobban a japán szigetek testére szorul. Nincs kizárva, hogy idővel az amerikaiak ezt az 500 mérföldet is túlságosan nagy távolságnak találják és a nukleáris robbanótöltettel ellátott Polarisokat közvetlenül Szaszeboba vagy Joko- szukába vezénylik. A korállhalászatra indult japán hajó és legénysége titokzatos eltűnése ismét eszébe juttatta a japánoknak a nukleáris háború veszélyét. A hirosimai és a naga- szaki tragédiát túlélt japánok nem akarnak belesodródni a Pentagon nukleáris kalandorpohtiká- jába. Sz. I.
