Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
6 Galambost Lássló: Műszakot jelez a lámpás A falu felett szárnyat bont a hajnali harangszó. Megkerüli a hegyet, nekiütődik a sziklának, s lezuhan. Egy trapéz-fejű árnyék mozdul a sarokban. Arcom eltakarja a fürgén pislogó fények elől. Nehéz a felkelés. Az ágyban, mintha szívószerkezet lenne, a lepedőhöz tapadva várom, hogy barátom, Ligeti Lajos felébredjen. Rohanunk föl a hegyre. A fák eltakarják előlünk az akna piros- süvegű tornyát. Füst-madarak jelzik, hogy merre morognak a vasakkal cammogó gépek. Lajos minden reggel anyja kor- holásától tápászkodik. Rúgja az ágyat. Csak a legerélyesebb dögö- nyözés eredményeként indulunk útnak, hogy lihegve ruhát váltsunk, s a bánya órájára pillantva helyünkre iramodjunk. Jajdulva gördülnek a csillék. Vijjogva csavarodnak a láncok a fogaskerekek közé. Sikoltó mozdonyok bámulnak a Napba. A kas, fekete pokol-cella, hideg falak közt rohan a mélybe. Mintha hatalmas hasábba szorultunk volna, melynek alsó nyílása valahol a föld másik felén sejlik. Itt-ott a vágatok egy-egy pillanatra vörös lámpákat pillan- góztatnak. Végre földet érünk. Fény- és árnyék-tó hullámzik előttünk. Görnyedve, verejtékpikkelyesen úsznak benne a homályos alakok. Csákányok, fúrók viaskodnak a szén könyörtelen uraival, a gyémánt-koponyájú sárkányokkal. Korsós a cigány-fekete bányalóval beszélget. Az állat szeme- fehérjének barackja rezeg az ellenzők lemezei közt. Néha horkan, megrázza magát, Korsós kezére hajlik, s mintha ősei nyomát szagolná, a sínekhez nyomja orrát, A takarítólányak sűrű söprűkkel porolják a gépeket. A nehéz szíjakra rakodó törmeléket énekelve forgatják a földre. A bánya bálnagyomrában világító fé nyék mellett törpére zsugorodik az ének. Akkora csak, akár a tulipánkehelyben megbúvó al- konyi tűz. Énekelnek a lányok, s a csilléslegények arcán pihen a hámba fogott figyelem. Az aknászok, kemény politiku sok rögtönzött gyűlésekre hív ják a földalatti népet. Megtapogatják az ácsolatokat. Megnézik, hogy a fúrófejek milyen mélyen kísérletezhetnek az érintetlen mezőkön. Mennyit bírnak a konokén dübörgő mozdonyok. Szemüvegüket megtörölve magasba emelik lámpájukat, hogy nagyobb, világosabb széntérképek fussanak szemükbe. Kerülni kell a pusztulás mélyvizeit, melyekből szörnyek bukkannak föl, hogy magukkal rántsák az embert. Benső üzenetek bőrét tapintja a lélek, ízleli, mint gyümölcsöt a száj. A hajnalban elhagyott otthon asszonya kibontott hajjal, hófehér testtel lebeg a mélység titokzatos sugarában. Gyermeknevetés csorog az eszmélés fülkagylóiban. Pattog a labda, parányi lábak kopognak. Egy-egy pillanatra megáll a csákány, a bányász befelé hallgatózik. Csobban a víz, gyermeke éppen fejest ugrott a tóba. Metszi a hullámokat, mint játékos harcsa, dobja magát a habok fölé. Figyel, dolgozik a lélek, sza- poráz a kéz, nedves gumicsizmák cuppognak az omladékokon. Meztelen felsőtestünk derékszögben görnyed a szén fölé. A vájárok, Laboda és Sinkó pár lépéssel előttünk tágítják a barlangnyi üreget. A fény-körrel megvilágított sötétségből fekete rögök gördülnek. Mintha hatalmas állat bordája közt forognának a fúrók. Sikoltó fejük mellett ömlik a vakondszínű por. Csilléink lassan kapaszkodnak. Megnyúlt árnyékkal fordulunk. Hosszan visít a csengő. A kas rezgő szájába toljuk a púposra rakott csilléket, s visszaszótlan- kodunk az üresekkel. Sinkó és Laboda deszkákon ülve esznek. Mellettük pár patkány sürög. Tej és fehér kenyér világít a homályban. Barátommal egy ácsolpt alá húzódunk. Ligeti néni kalbásza és vöröshagymája nevet ránk a zörgő papírból. Ligetiék szegények. A néni egész nap mos. Kezén vékony gyíkok az erek. Szemében bányászősök fájdalom-virága, lábát a hajdani hegymászások tuskói húzzák. Sok hulladékot kellett gyűjtenie életében, hogy meleg legyen a kamra-nagyságú otthon. Esszük a kalbászt meg a hagymát, s Ligeti nénire gondolok. Patkánysírás ömlik rémületünkbe. Óriások rázzák a füst- szakállú támfák vállát. Meglódul a mély. Roppant keréken forog a dübörgés. Riadt csillék vasüvöltése rohan a homlokunknak. Négykézlábon állunk, mint a vinnyogó kutyák, hátunkon a félelem egerei. Tapogatózva kúszunk. A léghuzat fuvolái megrepedtek. Némán figyeljük az omlás tehetetlenségét Lámpasugarak kelyhében kékeszölden lobog a szomorúság. Valahol a benső mélyben dübörög a rekviem. A világosság ujja vigyázva érinti szempillám. Fölöttem műszerek üveghangja csendül. Lajos orrán — tekintetem homályos lencséjében — toronymagasra nő a kötés. Azt mondják, hárman nem tudták megmászni az iszonyat létráját, a halál kútjában maradtak. Pillangószárnyként billeg száraz nyelvemen a levegő. Hajamból verejték-bogarak hullanak. A szavak barna szilánkjai világossárgára fényesülnek. A kórházablakon besóhajt a piros- süvegű aknatorony. Mintha füstnyelvét hátra húzná, hogy torkába lássak. Felülök. A nővér megsimogatja hátam, csillagot rajzol a homlokomra, s hőmérővel a kezében a ragyogás felé hajol. Madarak tolikoronás feje villog a lombrés üvege mögött. Lajos még egyszer a falu felé fordul. Lassan ereszkedik lábunk alá a hegy. Mögöttünk kakaskukorékolást himbál a szellő. Gyöngyöket fűznek leheletünk szalagjára. Mintha kockafejű búvár emelkedne a víz színére, a reggel hullámai közül szélesen pislog felénk a kas. Kezünkben műszakot jelez a lámpás. KÁLD1 JÁNOS KÉT VERSE: FELJEGYZÉSFÉLE . Ide jutottam, ahol alig járt élő. A jég zeng itt szüntelen, mint az orgona. Mégis maradok a helyemen* az iszonyatos magasban, a kő-zúgásű fájdalomban. Kín-koszorúmat megigazítom, hogy most már halálig viselni tudjam. Ez a táj már az emberin messzire túl van; nincs kéksége, melege; ez már az új, XX. századi Olajfák begye. Megtudja-e valaha valaki, hogy erre jártam az éggel-egybeforrt világban; megtudja-e valaha valaki, hogy lelket-szétőrlő magányomban halhatatlan rózsákat zokogtam? Sose készültem ide. De nem volt más út. Viszi a szél — lezárt szemem előtt — a holdfényes hóviiágot, szomorú-hangú vihar fú. Mert arra tanított anyám: megbocsátok. De nincsen alku. DOKUMENTUM * Egész nap dolgoztam az udvaron; a léckerítést megszegeztem, összevágtam egy halomnyi száraz ágat, támasztékot csináltam az orgonának, hogy ne dőljön le szárnyszegetten. A diófa alatt — holdvilágban -* még e verset is összeütöttem. Ennyire futotta. Ez is történelem, így élt egy költő a „távoli végeken — ezerkilencszázhatvanötben. \ Ady emléke Nagyváradon A sors kegyeltjének éreztem magamat, amikor beléptem a nagyváradi Müller-féle cukrászda — jelenleg Ady Endre emlékmúzeum — ajtaján. Tudtam, hogy az egyik legkiválóbb, modern magyar költő — a világ legnagyobbjai közé tartozó lírikus: Ady Endre — sokszor átlépte e ház küszöbét. Nagy meghatódottsággal kezdtem szemlélni az emlékeket: Ady asztala, szék, amelyen ült, a Nagyváradon írc versek kézirata, fényképek Lédáról, Csinszkáról, a „Holnap”-ősökről, gyászjelentés a költő haláláról, s még számtalan tárgyi bizonyíték Ady nagyváradi tartózkodásáról. A múzeumban csak hárman tartózkodtunk: az idős igazgatónő — régi újságíró, aki Adyt személyesen is jól ismerte —, Szabó Árpád kolozsvári egyetemi hallgató és én. A kolozsvári egyetemistával kíváncsian szemléltük a kiállított anyagot, amikor az idős igazgatónő a múltat idézve beszélni kezdett. * Ady 1900-ban hagyta el Debrecent, a „maradandóság városát”, ahol soha sem érezte jól magát, az „öntelt, vad magyarság, a debreceni szittyák vad magyarsága” miatt. Nagyváradra kellett kerülnie, hogy sok mindent másként lásson, mint előtte. E város jó hatással volt a költőre. Sok mindent átformált benne, „amit a falu, Nagykároly, Ziláh és Debrecen, tehát a falu formált meg” ■ vallja erről maga. A „monda" szerint Adyt Debrecen tanította meg inni, de a magasabb iskolát Nagyváradon járta ki, ahol pedig ebben az időben nem ittak úgy az emberek, mint Debrecen cívisei. Nagyváradon nem tisztelték soha a korhelyeket, a duhajkodókat és muzsikáltatókat. A „Vékony deszka kerítést” huzató Tiszákkal is inkább csak üzletet szerettek kötni a nagyváradiak, nem pedig duhajkodni. Várad Ady Endre korában „flancos” város, ahol a gazdag polgárok jelentették a „valakit”, akiknek műveltsége ebben az időben európai színtű volt. Az úri Nagyvárad a Müller- féle cukrászdában, a Müllereiben szeretett feszengeni, mutogatni magát, nem a nevezetes „Pece- parton” bolyongani részeg cigányokkal, mint azok az úri emberek, akik közé Ady is tartozott néhány hónapig. A Müllerei Várad „nagyképű” cukrászdája volt, ahol illett mindazoknak napjában megfordulni, akik a városban valaminek számítani akartak. Itt vitatkoztak azok az urak, akiknek társadalmi, vagy politikai pozícióját valamilyen oknál fogva elvették, itt próbálták meggyőzni egymást arról, hogy ők zseninek születtek, csak a sors kegyetlen hozzájuk. Itt ültek komoly méltósággal a „helyi szerkesztő urak”, s fitymálva beszélgettek Pestről, pedig valójában mindegyiküknek az volt a titkos vágya, hogy egyszer Pesten köthessen ki. A Müllerei volt a kifejező szimbóluma az akkori Nagyváradnak, ahová Ady bepottyant, s nem tudta még, hogy Csokonai szegénységét örökli-e, avagy nagyvilági költő lesz, aki rövid idő múlva zsúrokra jár és úriasszonyok fogadják bókjait. A Müllerei piacra nyíló ablakai előtt már meg-megállt a téli ködben, s szemügyre vette a nagyon fehér arcú nagyváradi nőket, akik a férfiak kedvéért vonultak be a cukrászdába. Ezek a finomkodó nők már tudtak egy-két francia verset, s unalmasnak tartották a „Hét” című folyóirat szellemeskedéseit. Modern nők, akik között már feminista is akadt, s akikért a fiatal költőnemzedék valósággal rajongott. Ezek között kellett lennie annak a szenvedélyes nőnek is, aki ugyan nem alapos műveltséggel, de elegendő rafinériával mutatta meg az utat Adynak, a nő által képzelt csillagok felé. A Müllerei ablaka előtti séták végül meggyőzték a költőt arról, hogy régi „én"-jétől elhagyva, be kell lépnie a cukrászda társaságába. S belépett!.... A Müllereibe ti nagyváradi asz- szonyok pedig azonnal a költő segítségére siettek, s rövid idő eltelte után már otthona lett Adynak a Müllerei. + * Előbb a Tiszák politikáját támogató „Szabadság” című napilap, majd a polgári ellenzék „Nagyváradi Napló” című lapjának lett munkatársa. A „Szabadság”-tói való távozását nyílt levélben közölte, s így indokolta: „Aki nemcsak arra született, hogy egy számmal növelje a születési és halálozási statisztikát: most nem alkudozhat.” Ebből az időből származik sok demokratikus forradalmi meggyőződését tükröző cikke: „Március idusa 1902”. „Mágnások és püspökök uradalma”, „Nostra rés agitur” stb. Nagyváradon adják elő „Műhelyben” című első és egyben utolsó színdarabját. Itt jelenik meg 1903-ban második verseskötete, a „Még egyszer”. A kötet címadó versének néhány sora már ízelítőt ad a későbbi nagy versekből: :„Im bevallom, hogy nyomorultan, Mit sem remélve, mit sem várva, Még mindig van az én lelkemnek Szárnyakat adó büszke álma...’* Sőt még azt is kijelenti a versében, hogy „Megleltem az én dölyfös énem”. S ez abban az időben igazságnak is számít, de később maga is rádöbbent, hogy ezt csak akkor érezte így. A „Még egyszer” még nem igazi Ady-kötet, bár formailag szinte teljesen kiforrottnak látszik. A kötetből még hiányzik a későbbi biztos és sajátos tartalom, amely Adyt igazán naggyá tette. A „büszke álmok” megvalósulását elősegítette Lédával (Dióssy Ödönné, Brüll Adél) való megismerkedése. Léda Párizsból érkezett rokonai látogatására Nagyváradra, s itt ismerkedett meg a költővel. A nagyműveltségű asz- szony megcsillogtatta a költő előtt a polgári életforma és a „friss- pezsgésű irodalmi világ lehetőségét”, s Párizsba hívta. Ady elment, de ott is magyar maradt, s visszatérve, 1906-ban már az igazi Ady hangja szólalt meg „Vj versek” című kötetében. A nagyváradi tanulóévek után Ady a fővárosé lett, de később is szívesen ment vissza meglátogatni pályakezdésének igazi színhelyét. Az első világháború hírét is Nagyváradon kapta, s nagyon elkeseredett a hír hallatára: „A magyarság pusztulni fog, akár győznek a szövetségesek, akár megverik a szövetségeseket...” — mondta, majd sírva fakadt. A háború kitörésének tragédiájával indult meg a költő életének tragédiája is. Amikor 1919. január 27-én meghalt Ady Endre, az országos gyászban Nagyvárad is osztozott. Meghalt, de emléke ott él ma is, beszélnek róla, s a költő válaszol: hátrahagyott emlékeivel. MÉSZÁROS LAJOS V
