Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
Fekete Gyula: ILLETLEN KRÓNIKA r Azok, akik olvasták már az az alábbi levelet a Népszabadságban, ne vegyék rossz néven, ha újra nyilvánosság elé tárom. Azt írja a többi között egy asszony: „Hat gyerekem van, de, ha lehet, nem beszélek erről. Szégyellem szinte. Szégyellem magam, amiért szé- gyekeznem kell... Kinevetnek, sajnálnak, vagy olyan furcsán néznek rám, mint egy különleges állatfajtára. Nem szeretek beszélni róla, mert azt tapasztaltam, hogy valójában nem érdekel senkit. .. .Egy alkalommal a vállalatnál, ahol dolgozom, a személyzeti vezető kijelentette: senki sem tehet arról, hogy annyit szültem.... Most fizetés nélküli szabadságon vagyok, s lehet, ha visszamegyek, a lehető legrövidebb időn belül megszabadulnak tőlem. A gyerekek miatt. Ugyanis az utóbbi három évben háromszor szültem... A férjem súlyos cukorbeteg... Fizetés nélküli szabadságon vagyok már fél éve, de ez idő alatt senki nem érdeklődött: nem szorulnánk-e valami segítségre? ... Nagyon nehezemre esik a levélírás. Kerülni akarom a látszatot, hogy panaszkodom. Persze jó lenne, ha legalább annyi becsületem lenne, mint annak a fiatal kolleganőmnek. aki szülés miatt soha nem hiányzik ... Törzsvendége ugyanis az abortus-bizottságnak’. hasonló tartalmú levelet olvastam már: olyat is, igen sok amely soha nem került nyilvánosságra. Nem valami népszerű téma volt ez a mi sajtónkban, a mi szerkesztőinknek — tisztelet a kevés kivételnek — mind a legutóbbi időkig. Tavaly májusban az Anyák konferenciáján egy négygyerekes anya hasonló levelét idéztem; ő is szégyellte élete nagy büszkeségét idegeneknek bevallani. De tolmácsoltam egy másfajta megnyilatkozást is: egy fiatalasszonyét. Ketten keresnek a férjével, közepes színvonalon. Napi száz forint a költségvetésük, általában ez nem elég. Azonkívül havonta ötszáz forintot tesznek félre utazásra, víkendre. Gyerekük nincs, nem is lesz. „Nem ettünk meszet” — mondta. így az öröm ugyan hiányzik az életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. Szó szerint idézem: „így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben.’’ Ez a fiatalasszony nem szégyenkezett. Nem is panaszkodott, hogy kigúnyolják emiatt az élős- di életelv miatt. Dehogyis gúnyolják, még dicsérik is: „Magának van esze, maga az ügyes. Senki gondját-baját nem veszi nyakába.” Ha nem teszünk ellene idején, visszájára fordul valamilyen nagyon fontos, nagyon természetes értékrend minálunk: az anyák szégyellik a hat gyereküket, a négy gyereküket, sőt hovatovább a kettőt is — mint azt egy másik levélben, az előbbi társaságában olvashattuk: „Gyakorta gúny tárgya az az asszony, aki a második, vagy a harmadik gyereket. várja”. banánt egyen, ki pedig meszet, élete fogytáig. Tudjuk, hogy évről évre nő a nyugdíjas korosztályok aránya; elöregedőben a társadalmunk. Budapesten jelenleg is nagyobb a háborúkban néhányszor megtizedelt 65—70 évesek korosztálya, mint az öt éven aluliaké. Tizennégy év múlva pedig — a demográfusok előrejelzése szerint — majd minden harmadik ember nyugdíjas korú lesz. Évről évre nagyobb az eltartási teher a termelő korosztályok vállán. Tessék utána számolni, alapfokú matematika: a fizetésekből levont öregségi járulék a nyugdíjalapnak csak jóval kisebbik részét fedezi, a termelő korúak már ma is a jóval nagyobb részt adják hozzá az öregek eltartásához. Ez persze emberi kötelességük. De az már nincs egészen rendben, hogy az említett fiatalasszony, aki gondosan ügyel arra, hogy semmit ne áldozzon a jövő nemzedék fölnevelésére, minthogy az áldozatot az anyák magánügyének tekinti, hozzászokik mai étrendjéhez, és harminc év múlva a mások gondjá- val-bajával fölnevelt korosztályoktól fogja követelni, hogy nyugdíjaséveire is biztosítsák a mindennapi betevő — banánt. (Mellesleg szólva, évekkel ezelőtt, amikor először írtam az anyák nehéz helyzetéről, és a — valóságban negatív előjelű — népszaporulatról, egy igen indulatos levelet kaptam, máig is őrzöm. Szememre veti a levélíró, hogy ezek a gondok csak egy nacionalistának fájhatnak, hiszen a túlnépesedéstől rettegő emberiség mitsem veszíthet a mi veszteségeinkkel. Szó szerint idézem: „Hol az az emberiség, amely a magyarokon számon kéri, miért vannak és miért születnek ilyen kevesen? Hol az a Nehru, vagy Nasszer, vagy Johnson, vagy Castro, vagy kínai paraszt, vagy délamerikai indián, vagy angol gyáros, aki számon kéri...?’’ — Hosszú levél volt, de arra nem találtam utalást benne, hogy elveihez híven Kínának, Indiának, avagy Kubának nyújtja-e majd be annak idején nyugdíjaztatás iránti kérelmét a levélíró. És — milyen jogon?) Nem folytatom a Kitérőt, messzire ________________ vezetne. F ölsejlik talán az eddigiekből is, hol követtem el a címben jelzett illetlenséget — finomabban szólva — a formabontást. Tovább feszegetem az év egyetlen napjára fenntartott, ünnepi témát — ráadásul ilyen köznapi módon. Pedig belénk rögződött már pen- delyes karunkban: így van ez rendjén: egy napot adunk az anyáknak az esztendőből — a többi háromszázhatvannégyet ők adják nekünk. — Nos, szándékosan térek el a megszokottól, ezzel is jelezvén, hogy könnyíteni az anyák — kiváltképp a több- gyerekes anyák — helyzetén: elsőrendű és mindennapos társadalmi gondunk. A köteles erkölcsi és anyagi megbecsülést megadni az anyáknak — azoknak tudniillik, akik nemcsak megszülik, de gonddal, áldozattal, szeretettel föl is nevelik a gyerekeiket, éspedig a társadalom hasznára nevelik föl. Nem akarom én itt az anyákat illető szép szavakat szaporítani. Megérdemlik persze a szép szavakat, de meg is kapják egyszer egy évben legalább. Csupán egy káros és nagyon veszedelmes szemlélet irtogatásával próbálkozom; ha sértenék valakit vele, előre megfontolt szándékkal tettem. Ez a szemlélet a bűnös abban, hogy az említett hatgyerekes anyának nyolctagú családjával elérhetetlen álom maradt a kétszobás házfelügyelői lakás. Abban is, hogy mindmáig drága garszo- nokat építünk azon a pénzen, amelyen kétannyi személyt befogadó, nagyobb lakásokat építhetnénk. Hogy annyi, gyerek után vágyó fiatal házaspár szorul albérletbe, s abban is, természetesen, hogy kigúnyolt anyák szégyellik a büszkeségüket — és sorolhatnám tovább. Eleget foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és tudom, mennyi ágaboga van. Ha könyvet írnék róla, akkor sem térhetnék ki minden részletére, és befejezésül csak annyit: a női egyenjogúság is itt kezdődnék valahol. Azt az anyát, akinek a leveléből elöljáróban idéztem, az osztályvezetője eltávolította a2 osztályról a gyakori szülések miatt. Ha számba vesszük, hogy nő volt ez az osztályvezető, azonnal világossá válik: valami nincs rendjén a női egyenjogúságnak ebben a képletében. Nem hihetek az olyan törekvés őszinteségének, amely nem az anyákon kezdi az egyenjogúsítást. S egyetlen szavát sem hiszem el azoknak, akik úgy beszélnek, szavalnak, szónokolnak a szocializmusról, hogy kifelejtik — talán szándékosan is kihagyják — belőle a legfontosabb elemet: a jövőjét. S kihagyják azokat, akik ezt a jövőt a vérükkel táplálják életre. Tudom, milyen indulatokat kavarok fel, mégis szeretném, ha minél kevesebben értenének félre. Valóban nem lehet minden nőnek gyereke — kiváltképp négy-hat gyereke —, de talán szükségtelen magyaráznom, hogy nem erről van szó. És arról sincs szó, hogy bárkitől is irigyelném a banánkosztot. Csak azt nejri akarom belátni, hogy helyes volna bevezetnünk országos érvénynyel a kétfajta típusmenüt; ki IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Tavaszvégi levél Bennem minden ugyanúgy van, ahogyan hagytad, kedves; őrzöm a sugarakat, amelyeket vállamra terítetté), arcod tükrös visszképét a felfelé néző hűs folyóban. Nem felejtem el soha, amit a forrásról mondtál az égmagas, messzi fák alatt. Látom pillantásodat — a hídnál — ahogy a vizet végigsimította, látom a Rába zöld remegését, a parthoz csapódó mozdulatokat, a nyár készülődő, szertelen világát. Látod, ez vagyok én, a rólad-szólót és hozzád-kötődőt hűségesen őrző. szívedig-zokogó ár, beszédes remegés; a visszhangod vagyok, — s azt te is tudod, hogy visszhang nélkül a halál csöndessége ül az alkonyat sárgára-gyúlt bokraira, a zizegő mezőkre és világnagy szívedre. KÁLÓI JÁNOS VERSEI; Esti jegyzet Szórd el a szomorúságot, akár a tölgy — márciusban — tavalyi bozontját, vagy ringy-rongy, kis felhő-kendőit a tavaszi ég. Kibontják hold-tajtékos sátraikat a bodzák és csöngetni kezd a Séd. Szórd el a szelíd tűnődést, ami — ha nem vigyázol — leroskaszt, s végtelen, gonosz ködével befátyoloz. Ami a lényeg, arra gondolj, s meg-nem-pihenve mondd azt. akkor majd a benned-síró szélvész elcsitul. Nem téphet ki semmiféle vad kéz belőlem, egy vagyunk mi már jelenben, jövőben szétszakíthatatlanul. Leány, könyvvel így őrizlek és így viszlek tovább, e félig már alkonyi keretben, könyvre hajolva, amint ez az ág nyúl az égvilágból leveletlen, s a vonatablakra rácsap; így amint futunk, futunk, s egy hajló faluvég villan meg — rőt fasorral — odakint, s ahogy jön, száll kazal, ég, s ami még látható. így, így csörgő hajaddal, ahogy milliónyi sugarat csal arcodra a könyv, — az, hogy győz a jó benne, túl, túl a távoli ég-föld dombjai közt, egy csőndbe-roskadó patak mentén, ahol oly sötétzöld most nyár-ősz-múltán is minden. Bizony így maradsz már, e könyvvel, így őriz bent a lélek; szállhat a por, korom, elhullhat néhány sorozat ősz is, így ülsz, élsz, mint a szépség és szellem elronthatatlan szobra, örök jelkép, világolsz-tündökölsz rendületlen, akkor is, ha lágy virágként eltép az idő minden tájat-vidéket; — visz, visz és ragyogtat ez az ének: Egy útszéli köre — ÉVÁNAK -5 Megépül lassan végső arcom, az, amit elviszek majd- velem, amin a szegfűk szomorúsága nyílik, s amin a hegyek végtelen árvasága fáj szüntelen, de — amelyről süt. süt a halál után is egy Napnál tüzesebb szerelem. a fiatalok kiállításáról Cseh Gábor aranyérmes: Vízhordó című képe a fiatalok kiállításán Hat részletből álló színes kerámiakép Bakóné. Teszler Ella ezüstéremmel díjazott alkotásainak egyike.
