Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
Jurij Nagibin: AZ OLLÓ Mindenről a napsugár tehetett Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancsszínű redőket, könnyedén szétömlött az asztali lámpa üveg- buráján és a púderosdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok teáskannára hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel akart játszani — noha szigorúan megtiltották —, amikor a napsugár csomó új ötletet adotű Mitya elindult a napsugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Újból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült. Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megúnta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta ösz- szecsattintani. Az olló eleinte makacskodott, de aztán kellet metlen csikorgással összezárult. Mitya még észbe se kaphatott, amikor az olló már lensárga hajúból is lenyisszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt. ami történt. Aztán eltöltötte a felfedezés megremegett a szája széle. Ö már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle limlomot raktak: egy régi bőr-karosszéket, meg háromlábú, támlátlan széket, s koffereket. A falhoz mosóteknő támaszkodott, amely fenyegetően kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az „éjszakai látogató”, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában, és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mitya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató” csodálatos ügyességgel felölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját. .. Mitya most előreszegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorogva ütődött. neki a teknőnek. Az mélyet sóhajtott de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya —, tudják, hogy én valaki más vagyok, megváltoztam... A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a há; romlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az „éjszakai látogatónak” sikerüli most is elbújnia. Valami mocorgóit a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, s mintha hátsó lábára állva, mellső lábával megfenyegette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá M'tya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrában volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No, várj csak, te löttyedí porrongy. Nesze! Te, pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról, és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csör- renéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta. — És semmitől se ijedek meg! Este, amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen nehéz napot élt át. — Tudod, Anyu — mondta elgondolkozva —, á kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya — a félelmed volt ott; de te most elkergetted. RAÁB GYÖRGY fordítása JOHANNES R. BECHER: (Hetvenöt éve született Johannes R. Becher, a modern német irodalom kimagasló írója és költője). Holnap Visszapillantva A megtett útra Még látunk romokat. Sírok végtelen sorát — Két világháború Tanúit — Pillantást vetve a múltra. Fölmérjük a mát És latolgatjuk Az új borzalomra Készülő erőket, Meg azokat, amelyek A békét akarják — Az igazit, Egyszer s mindenkorra. Visszatekintve És mérlegelve a jelent. Szemünk A holnapra Nyílik, S meglátjuk A szabad embert, Nemes egyszerűségében. Derűs szépségében Megtestesítve Évszázadok álmát. (BOLDOG BALÁZS FORDÍTÁS A) Anyám kertjében Álltam sokáig némán a csendben hallgatag, ó, messze szólítottak az alkonyi utak. Már nem tudom hogyan volt. megérkeztem haza, még állt anyám kertjében a vadgesztenyefa. Alatta vártam némán, csak álltam csendesen, azt akartam, ott nézzen a szemébe szemem. A fák között szél zúgott, harangszó szállt vele, „Mennyit kellett rád várnom, szívemnek gyermekei” Sokáig álltam némán a csendben hangtalan. „Anyám!” — törte meg végre a csendet halk szavam. (CSÄNYI LÄSZLÖ FORDÍTÁSA) Bakács Tibor: VISZONTLÁTÁSRA SOHASEM öröme; Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, meg- * fésülte, amint ő akarta. Még gon. dőlni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék; Amikor Mitya egyszer úgy próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől, az orra meg hátul volt — akkor kerekedett haddelhadd! És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez még egyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát: majdnem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza. De ennek vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík helyén nagy három, szögalakú homlokrész tűnt elő, magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a feje- búbja felé. Úgy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete; Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még vele. Mikor a homlokán megjelent egy véreképp, akkor is csak épp hogy — Miért lógatod az orrod? A leánynak meleg, barna szeme volt. A fiú a vizet nézte; — Megnémultál? — Nem némultam meg.;. Rossz kedvem van. — Azt látom. Éppen annak kérdezem az okát. — Nem kell mindig mindent kibeszélni. Minek szerezzek neked Is kellemetlen perceket? Elakadt a beszélgetés. A leány óvatosan lejjebb kúszott a sziklákon. Leguggolt és jobb kezét a vízbe mártotta. — Langyos. A fiú először a leány dús haját nézte és háta feszülő ívét, majd utánamászott. A parti kövekre ültek, és a monoton hullámzást hallgatták. — Nem akarlak faggatni, de én elmondanám.;. — Semmi értelme;.s úgysem értenél meg. A leány a fiúra nézett, az zavartan elhallgatott. A barna szemek makacsul kérdeztek. — Nincs semmi, amihez kötődnék ... Nem érdekel semmi;.; — Nem tartozol senkihez? — Ahogy mondod. — A szüléidhez sem? — Csak úgy mint máshoz. A leány a szemébe hulló hajtincs mögül figyelte, mint küszködik a fiú kavargó gondolataival és az érzelmekkel, melyek majd szétvetették; — Azt szeretném. s. Elharapta a mondatot. — Mit szeretnél? A fiú bizonytalan mozdulatot tett . — Ez rád vonatkozik; — Annál inkább kérdezem. ■— Ügy akarom, hogy ellenség,' ként váljunk el. • De miért? — Csak. ■— Ez értelmetlen válasz. Beszélj világosan! — Mert..; megmondjam őszintén? — Hagyd már abba ezt a mellébeszélést! A fiú tekintete megvillant. — Mert nem olyan voltál, amilyennek vártalak . .. Nem mondom barátok lettünk, s ennek igazán örülök, de én többet reméltem tőled... Tudod, hogy mire gondolok? A leány fejét vállai közé húzta, és összekuporodott a köveken. — Két hete tart ez az összevisszaság .;; Közünk is van egymáshoz, és mégse ... Alig merem megérinteni a kezed ... A leány védekezett. r— Te sem olyan voltál, amilyennek gondoltalak ..; Ha olyan lettél volna, most nem kívánnád, hogy egy legyek a sok közül... A fiú ujjaival bosszúsan a hajába túrt. — Ilyen a természetem ;.. . — Megjátszod a vagányt.;. Magad előtt is szégyelled, hogy jó vagy. A fiú meglepetten a leány tűzben égő arcára nézett. Milyen szép, gondolta. Megfogta a kezét. — Neked lenne bátorságod? ... Kockáztatnád velem? A leány reménytelenül vállat vont; A fiú nézte, nézte, csodálkozva és igézetten. aztán hirtelen felugrott. Kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, csak a foga koccant össze. Mintha bensejében máglya lobbant volna, égett mindene, majd átmenet nélkül ellágyulás vett rajta erőt, s olyasfajta meleget érzett, mint anyja mellén a csecsemő. A leány felé nyújtotta karját, s a félszeg és kicsit színpadias jelenetnek szédülés vetett véget, mely arra kényszerítette, hogy gyorsan visszaüljön a leány mellé. A leány csendesen mosolygott. — Édes csacsikám.;; Kis szamaram:.: A fiú csókolta, ahol érte. — Te csodálatos! Te édes! Te egyetlen! Most értelek meg igazán! Ugye, nem haragszol? Ugye megbocsátasz?! A leány a fiú vállára hajtotta a fejét; • A lány kibontakozott az ölelésből, az órájára nézett és fel- sikoitott. — Jesszusom! Tíz óra elmúlt! Felszökött helyéről és maga után ráncigálta a fiút. A sötét parkon, melyet apró szentjánosbogarak módjára világítottak az itt-ott elrejtett neonok, és a szívszanatórium mögötti kis erdőn át futottak hazafelé. A fiú keze a leány nyitott tenyeréhez simult. — Milyen jó veled! A leány nevetett, légszomja támadt és a fiú karjára támaszkodott. — Én is úgy érzem, mintha régi barátok lennénk. — Azok is vagyunk. Az özönvíz után találkoztunk, és majd a Göncöl szekerén beutazzuk a jövőt. — Az ám! A jövőt! A leány jó kedvét elvágták. — Holnap elutaztok és talán nem látlak egy évig sem,. „ Vagy talán soha többé. Megálltak. Szemeikben félelem bújkált. — Meglátod, hogy milyen rendesen írok... Egy héten egyszer, kétszer is... Minden hétfőn és csütörtökön.., Minden levelemre válaszoljál! A leány szája szegletében a grimasz azt jelezte, hogy a levelezés nem pótolja a találkozást. — Sok leány jár az egyetemre. Van köztük szép is... Elfelejtesz! — Hogy mondhatod ezt?! Szeretlek és hozzád tartozom!-----Vajon, meddig érzed így? — örökké. — Semmi sem tart örökké.1 Hány éved van hátra? — Három. Meglátod, hogy elrepül az idő. — Igen, elrepül. A fiú még fogadkozott és színes képekben festette a jövőt, a leány azonban nem beszélt többet terveiről. Megérkeztek. A leány szótlanul csókra kínálta a száját aztán megfordult, csendesen betette maga mögött a kert kapuját, és a ház felé indult. A fiú mozdulatlanul nézett utána.
