Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-03 / 103. szám
4 TOLWA MEGYEI NÉPÚJSÁG 19Gß. mííjus Hitler minden idők legnagyobb kincstolvaja rr Őseink útján tását, visszahívatta Drezdába, de Hitler ismét visszahelyezte Linz- be, megparancsolván embereinek, hogy többé ne bántsák az igazgatót, mert ő az egyetlen szakember, akit művészeti kérdésekben senki sem csaphat be. Posse sokáig azt hitte, hogy a németek a megszállt országokban megveszik a muzeális értékű kincseket, a rablásról, rekvirálásról, harácsolásról csak később értesült. Ö csak a műveket láthatta, a módszerről, ahogyan a német megszállók hozzájutottak, nem volt tudomása. a Szovjetunió megszállt részein mindent elmozdítottak helyéről, aminek értéke volt. Amit nem vihettek el, azt megsemmisítették, szétzúzták, felgyújtották... Csak a nyugati államokban voltak valamivel enyhébbek a nácik. Az elkobzott műkincseket azzal az indokolással szállították ismeretlen irányba — valahová a „birodalomba” — hogy biztonságosabb helyen legyenek. „Sicherstellung” — megőrzés végett — állt a ládákon. „Linz legyen Európában a műkincsek fővái’osa! Minden műérték legyen a világ legnagyobb múzeumában — Linzben!” így beszélt Hitler. Tervét igen részletesen kidolgozta, és azután szakemberekre bízta, hogy megvalósítsák. Nem véletlenül választotta Linzet. Ebben a városban töltötte gyermekéveit, Linzet tekintette szülővárosának, hát épüljenek fel ezért ott a legszebb múzeumok és kerüljön oda minden szép kép, dombormű, régi fegyver, történelmi könyv ... Szerencsére, Hitlernek ez a terve sem valósulhatott meg. A múzeumok építéséhez — Hitler terve szerint — csak a háború befejeztével kellett volna hozzáfogni. Mégis 1939-ben egy szakemberekből álló csoport érkezett Linzbe: történészek, kereskedők és végrehajtók, és csakhamar megalakították parancsnokságukat. A hatóságok, katonai egységek utasítást kaptak, hogy mindenben legyenek ennek a linzi különítménynek a segítségére. Voltak azonban a fasiszta_ vezetők között olyanok is, akik sok műértéket igyekeztek maguknak megtartani, tehát konkurráltak a hitleri különítménnyel. (Göring és az SS-vezetők sok értékes holmit összelopkodtak, és a saját címükre küldték a ládaszámra összeharácsolt műkincset.) Kinevezik az igazgatót Hitler 1939 tavaszán vonult be i.diadalmasan” Linzbe, az Ausztriát megszálló fasiszta hadak élén. A városházára érve, az volt az első dolga, hogy régi ismerőseinek elmondja, milyen fantasztikus tervet agyait ki. Az egykori piktor arról szerette volna meggyőzni a kíséretében levő embereket, hogy még mindig művészi egyéniség. A múzeumok élére 1939-ben Hans Posset, a drezdai galéria igazgatóját nevezte ki. Posse kétségtelenül a legnagyobb tekintélynek örvendő német szakember volt. Később azonban kiderült, hogy nem volt eléggé lelkes híve a fasizmusnak. Mutschmann, a drezdai gauleiter elrendelte leválA Rotschiid- . gyűjteménnyel kezdődött „Beschlagnahme” — sok ládán állt ez a szó a háború alatt. A nácik nem tagadták, hogy elkobozzák a zsidók vagyonát. Ezt megtorlásként tették, ezért került a ládákra nagy betűvel a szó: „elkobzás”. Bécsben a Rotschild-gyűjte- mény volt a legértékesebb, és a nácik először erre tették rá a kezüket. Azuján kifosztottak minden zsidót,''majd a kolostorok következtek. Egy-két esetben a nácik fizettek is egy-egy remekműért, de az összeg, amit adtak, nevetségesen kicsi volt. Csehszlovákia lerohanása után megkezdődött a nagy harácsolás. Nemcsak a városi képtárakat és múzeumokat ürítették ki, hanem a magángyűjteményeket is elrabolták, függetlenül attól, hogy a tulajdonosa zsidó volt-e vagy sem. Hitler különösen a csehszlovák gobelinek iránt tanúsított nagy érdeklődést. A faliszőnyegeket minden mennyiségben elszállíttatta. A Hradsinból személyesen vitt el több értékes gobelint, autójának ülése alá rejtette, és úgy távozott Prágából. De ez csak előjátéka volt a nagy rablásnak. A totális háború velejárója A háború kitörése után a fasiszták nem válogattak a rablómódszerben. Lengyelországban és Hogy mennyi kincset rabolt össze Hitler, azt senki sem tudná pontosan megmondani. Nála sokkal pedánsabban dolgozott Göring: a repülőmarsall címére ugyanis pontosan 137 vagon műkincs érkezett, 4174 ládába csomagolva. Hitler tudott róla, hogy Göring is nagy „műgyűjtő”, ezért nerh egy esetben elküldte szakembereit, hogy válogassák ki az elrabolt műkincsek közül a legértékesebbet, és szállítsák Linzbe. A nagy bombázások elkezdése után a Linzben összegyűjtött műkincsek egy részét a sóbányák mély alagútjaiba vitték. Ennek a nagy rabíóhad járatnak hiteles történetét két angol író — David Roxan és Ken Wanstall — meséli el most megjelent könyvében. A címe: Artplunder (Kincsrablás). Az ÉM. Budapesti Betonáru- gyár (Bp. XXI. Csepel, Rákóczi F. u. 289.) 1966. szeptember 1-én beinduló betonozó, betonelem- gyártó szakmára ipari tanulókat felvesz az alábbi feltételekkel. 8 általános iskolát végzett 14—16 év közötti fiúk jelentkezhetnek. Az iparita- nuló-képzés a budapesti 34- es MÜM-tanintézetben teljes ellátás (otthon, élelmezés) biztosítása mellett 3 éves tanulóidővel történik. Jelentkezési lapot szakma megjelölésével a MŰM 34. sz. Iparitanuló-intézet Bp. VIII., Üllői u. 76. sz. alatti címére kérjük megküldeni. (10) liiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ÉLMÉNYTARISZNYÁNK dugig volt, amikor elindultunk Lvovból a Kárpátokon keresztül haza. A kocsi nyelte az országúíszalagot, időnként döccent, mintha csak azért, hogy a táj bűvöletéből visz- szazökkentse az embert a még talán ennél is csodálatosabb világba, az emlékezés világába. A Ívovi mezőgazdasági kutatóintézetben vagyunk. Szíves vendéglátás. Mindent megmutatnak, semmit sem titkolnak. A küldöttség ts2-einök tagja a lóbab iránt érdeklődik. <5 is szeretné meghonosítani. Mire visszaérünk a központba, öt zacskó különböző fajta lóbab áll készen. Sok sikert kívánnak a lóbabtenyésztéshez. Uj kép bukkan fel az emlékezet vetítővásznán. A Ívovi színház. Nem volt időm, hogy megnézzem a szín- lapot. Későn értünk haza, átöltözni is alig volt idő, a program betartása pedig itt is kötelező. Alighogy leültünk, kezdődött az előadás. Zenés darab. Ä zene is ismerős. A pártbizottság munkatársa, akivel egy páholyban ülök, átcsúsztat egy színlapcvt. „Cigánszkaja ljubov” — olvasom a címet. Magyar operett, a Cigányszerelem. A szovjet elvtárs rám kacsint és az mondja: „Harasó”. Nagy mesterséges tő. A parton víkendházak, a tavon csónakok, a víz szélén horgászok. Nincs bérleti díj. Öt kilóig mindenki ingyen horgászhat. Rövid pihenő és indulás egy kolhozba. Hatvan kilométerre van, de ez itt nem távolság. Rohanunk a műúton. Egy- szercsak egy mellékútra kanyarodunk. Szemerkél az eső. Mi lesz, ha ben tra gadunk. A gépkocsivezető azt mondja: így harminc kilométert megtakarítunk. Az autó csúszkál, a sofőr szájában ide-oda ugrál a Kazbek cigaretta. Csak a foga közül sziszeg: „Kak na fronte”. Mint a fronton. És megyünk előre. Nem tudom, ki írhatta ezt a jelmondatot, a környéken csak ukránok élnek. Az asztal megterítve, pohár- köszöntők mindkét részről. Egyik fogós a másikat éri. „Csak még ezt kóstolják meg. Ebből feltétlenül eeniök kell. Ez ukrán eledel!” Hősiesen birkózunk a sült csirkével, a különböző fogásokkal* amikor hozzák azt, amiből feltétlen ennünk kell, olyan, mint a magyar barátfüle, csak pucér, nincs rajta morzsa és szilvalekvár helyett darált hús van a belsejében. Egyébként a kókszilvát itt Vengerkának nevezik. Vagyis becézve, magyarkónak. Egy másik kolhozban járunk. Olcsó, modern istállók. Jó volna nálunk is ilyeneket építeni. Meghallja ezt a területi szovjet elnöke. Másnap reggel megkapjuk az istállók terveit. Ingyen, / Elől közeledik* oldalt suhan* hátul távolodik a táj. Oldalt hegyek, tiszta vizű patakok, táblák, a táblákon medve. Fent a hegyoldalban mintha út mernie. Nem út, vagyis nem olyan út, amilyenre ón gondolok. Ott húzódik a Barátság olajvezeték. Ezen az úton jut el az olaj Szibériából M agyarországra. Egy helyen előbukkan a vezeték. Nagy fehér betűkkel rámázolták oroszul: „Druzsba”, de nem sokkal távolabb magyarul olvashatom szovjet területen: „Barátság”. A HEGYOLDALBAN mint valami mesebeli áriások állnak őrt a vasosziopak. Rajtuk karvastagságú vezetékek himbálóznak a völgy fölött. — Mir! — mondja a gépkocsi- vezető. ,, — Béke! A Béke villamos távvezeték. Magyarországra szállítja az áramot. Mindez a Vereckei hágón. Ott. ahol őseink bejöttek az új hazába. Nem tudom, hogy viselkedtek Ez az egy mondat emlékeztetett a háborúra. A KOLHOZ ÉPÜLETÉN felirat: „Üdvözöljük magyar barátainkat!” az őshazában őseink. Én csak azt tudom, hisz ez az egész út bizonyította, hogy igaz barátokat hagytak maguk mögött. Szalai János HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI =iimiiimimiiiíiiHiimimmiimiiiimiiiMmiiiimiiiiiimiiimimiiiiimmiiiimiiiiiiiimi!imiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiHii — 28 — A toronyóra elütötte a tizet. Crawford visszasétált a térre. Ekkor egy különös üzletre lett figyelmes, amely eddig elkerülte a figyelmét. Portálja frissen volt mázolva és ezzel szinte kirítt az egész üzletsorból. Sehogy sem illett ezek közé az ódon, fakó boltok közé. Cégérén a betűk sem voltak a megszokott ódivatú betűk, hanem modernek, és főleg rikító, almazöld színűek. „Grissom. ajándékboltja” — olvasta Crawford a feliratot. A bejárat két oldalán lévő kirakatok tele voltak zsúfolva mindenféle aprósággal: szattyán- virágokkal, porcelláncsecsebecsékkel, agyagkorsókkal, naptárakkal és más olcsó ajándéktárgyakkal. Crawford benézett az ajtón és észrevette, hogy a hátsó helyiségben kölcsönkönyvtár működik. Az imént inár éppen azon törte a fejét, müyen tárgyért menjen be az üzletbe és most, hogy megpillantotta a kölcsönkönyvtárat, már tudta, hogy mit kell tennie; könyvet fog kivenni. Benyitott az üzletbe. Az első, tág helyiségben egy náthásán szipogó, sárga köpenyes fiatal lány segített fajátékot választani egy idős hölgynek. Crawford biccentett a sárga köpenyes lány felé és tovább ment a belső helyiség felé. Megállt a könyvespolc előtt. Nyomban megállapította, hogy egész szép gyűjteményük van modern művekből. Rövid keresés után talált is két könyvet, amelyeket már hónapok óta szeretett volna elolvasni, de soha sem tudott hozzájuk jutni. Most végre itt 'vannak! Ám nem vette le őket a polcról, hanem — 29 — úgy tett, mintha még nem tudott volna választani. E mímelt habozás oka pedig egy magas, zöld köpenyes nő volt, aki ebben a pil- lantban lépett be a hátsó kisajtón s nyomban felkeltette Crawford kíváncsiságát. „Csakis a tulajdonosnő lehet — gondolta — Látszik minden lépésén, minden mozdulatán, hogy ő a gazdája ennek az üzletnek”. Az asszony néhány percig segített a sárga köpenyes lánynak, akin erősen meglátszott a gyakorlatlanság. Aztán odajött Crawfordhoz: — Segíthetek? — kérdezte. Crawford kíváncsian emelte rá tekintetét. Először, amikor megpillantotta, azt hitte, hogy lány, vagy legalábbis fiatalasszony. De most egészen közelről jól látszik, hogy őnagysága bizony alaposan benne van a korban. Bár így is fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valójában lehetett. Nehéz aranyszőke fonatait körbecsavarta a fején. Telt fehér nyakán egyetlen ránc sem látszott. Világoskék szemével hidegen nézett az emberre. Crawford a szeme körül apró, alig látszó szarkalábakat fedezett fel. Hangja tisztán, de hidegen csengett. — Két könyvet szeretnék kölcsön vinni — szólalt meg Crawford végül. — Mik a feltételei? — Már választott, uram? — kérdezte a nő. — Hogyne — felelte Crawford és levette a két könyvet, amelyeket az előbb kiszemelt magának. — Ezt a kettőt... — Egy könyv kölcsöndíja tíz penny egy hétre. — Rendben van. Kérem, akkor vegyen fel a kölcsönzők listájára. — 30 — — Ugye, uraságod, nem á városban lakik? — kérdezte az asszony, miközben elővette a füzetet, amelybe a kölcsönzők nevét és lakcímét jegyzik fel. — Nem, Liverpooli vagyok.., Nevem: Henry Clark... — Hosszabb ideig marad a városunkban? — Nem tudom — felelte Crawford Clark. — Mérnök -vagyok, tegnap érkeztem és ma délután próbálok állást szerezni a Charters Műveknél. — És ha megkapja, itt marad? — Okvetlenül, de az igazat megvallva, nem nagyon bízom benne — mondta Crawford mosolyogva. Mintha kis ideig gondolkodott volna, aztán így folytatta: — Tudja, egyelőre mégis jobb lesz, ha nem iratkozom be a könyvtárba, mert ki tudja, lehet, hogy meg sem kapom az állást, és akkor tovább kell állnom a városból. No, de természetesen biztosítékot teszek le, . ha ezt a két könyvet elvihetem. A tulajdonosnő beleegyezően bólintott, majd megkérdezte Crawford címét. Mialatt az asz- szony a jegyzéket írta, Crawford a nő szép formájú, finom kezét figyelte. Nem éppen kereskedői kéznek látszott. — Bocsánat — szólalt meg Crawford, miután az asszony elkészült a jegyzékkel. — Azt szeretném megkérdezni, mrs. Grissom-hoz van szerencsém? — Nem.— felelte a nő halvány mosollyal az ajkán. — Mivelhogy Grissom nem létezik. — De ha létezne, maga lenne az, igaz?
