Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-15 / 114. szám

9

TO Hülfe

A LURKÓ

Hanoiból, a Dzsunka-negyedből indultam el én véres Huéba, hol élt egy aprócska öcsém,

aranyos kicsi kópé, libegő tüzecske legény, hogy táncol a táska a hátán, s a sapka, a esőié, a fején !...

— Hallod-e bácsika — súgja — futár vagyok, úgy nézz, bizony ám!

Mang Cá-ban jól megy a dolgom, ha keresnél, ott a tanyám.

És eliramlik szó nélkül az öcskös. de futtában visszakiált:

Viszontlátásra, elvtárs !.., s illan kacarászva tovább.

Fut. fut a lurkó — így futnak a feíitfit.

így fut a víz, meg a szél,

így fut a perc is, a hónap, az évszak*... •

Nyáron jött róla levél.

.,. Egy reggel; alig, hogy a n»p ke», útnak eredt a gyerek, cédula volt a zsebében, harci parancs, üzenet.

Cikázva a frontvonalak közt meggörbülve szaladt, hol a rizs hányja kalászát s dongnak a vas-darazsak.

Előre, ne félj a golyótól!

Sürgős! — És szinte repült a fiú.

Sorozat... beleroppan az ég is, láng lobban, hegyes és iszonyú.

A csáté sapka leperdül, árnyék zuhan el feketén, zizzen a rizs. letörött a kalasáa. vércsepp ég a hegyén —

Luom, te vagy az?

Kicsikém!

LADÁNYI MIHÁLY fordítása.

gunk fogtunk, nem szabad vadásznunk sem. A farmokra nem vesznek föl bennünket, az út- javítókhoz se... nem tehetünk mást, mint segélyt húzunk és elrohadunk. Csak beszélnek arról, hogy fel kell számolná a rezervátumokat. .;

— Nem mondhatod, hogy én nem segítettem, amikor tehettem. Én mindig adtam munkát a farmomon.

Keserű mosoly ült a fiatalember arcára.

— És a felét sem fizette annak; amit fehér munkásoknak kifizetett volna.

— Albert! — szólt rá egy asz- szony. — Ne is törődjön, vele, kedves Mrs. Boyd. Nehéz Albertnak, hogy nem kap munkát. Igazán okos fiú, éppúgy ír és olvas, mint bármelyik fehér ember; Az iskolában valamennyit lehagyta;

— Sok hasznom volt belőle — intette le Albert. — Ha megmaradok a feketék között, még mindig jobb élétem lett volna. A törzsek legalább mindent megosztanak egymással, a fehérek pedig csak maguknak harácsol- nk és a testvérüket is hagyják éhenhalni.

— Az aborigók jobban bánnak a félvérekkel? — Miss Allison kérdése élesen, s váratlanul hangzott.

— Hát bizonyára nem úgy, mint a férgekkel. Gyerekkoromban az édesanyám törzsével éltem. Sohasem tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Azután az apám érdeklődni kezdett irántam, iskolába küldött, de azután meghalt, s én azóta is hiába próbálok mur’-át kapni.

— Szeretne visszatérni a saját népéhez?

— A saját népem! — Albertat

újra elöntötte a düh. Az apám éppolyan fehér volt, mint maga. Én most már nem tudnék a feketék között élni. szeretem a könyveket... Dolgozni is szeretnék. feleséget kapni és gyerekeket. .; Dehárt csak ez van — torz vigyorrai mutatott körül. — Ez az én népem, sárlakók, mint én magam:

— Ne beszélj így, Albert, semmi értelme — intette ismét egy idősebb asszony.

— Nos, szóval hol van Mollie? kezdte Mrs. Boyd az újabib támadást. — Hiába teszitek úgy, mintha nem hallanátok, vagy nem tudnátok róla. Ha megszökött, nem törődöm vele, de tudatnom kell az ügyosztállyal.

— Hello, Mrs. Boyd! — Egy rózsaszínruhás lány jelent meg az egyik sátor nyílásában. Csinos, bár kissé zömök volt, sápadtan állt ott, ‘karjában egy piszkos sálba tekert csomag.

— Maliié! — kiáltott Mrs. Boyd elámulva; — Gyereked született?

A lány mosolyogva bólintott.

— De hiszen te is gyerek vagy. Még tizenhat se múltál eh

— Múlt hónapban voltam tizenhat. — felelte Mollie nyugodtan.

— Deháf ez botrány — szaft Mrs. Boyd felháborodva. — És ki az #pja?

A lány mosolyogva pillantott

rá.

— Hát!:.:

Az összegyűlteken megköny- nyebbült sóhajtás futott végig, s alig titkolt öröm.

— Szégyellhetned magadat — kiabált Mrs. Boyd mérgesen. — Ezt nem képzeltem volna rólad. Azt hittem, te más vagy mint a többiek, hisz évekig éltél mellettem,»..

Bor Ambrus:

SZÉP JELEN

A tévéről ebéd előtt esett szó apáméknái.

Sokadszor említettük, s ón ismét azt mondtam, nem Horizontot vennék, inkább Deltát, készpénzért. Ha ott vidéken nem kapnak, felhajtok egyet Pesten. Volt évfolyamtársam mérnök az Orion- ban. Ennyi szó esett erről a vasárnapi ebéd előtt.

Szeretem azokat az ebédeket. Ritkán vagyunk otthon valamennyien, a húgom, a sógorom, a kisfiúk meg én. Anyám nagy ebédet főz, süti a kacsát, bontja a befőtteket meg a savanyúságot. Engem persze nem az ebéd vonz: az jó, hogy együtt vagyunk. Azt mondanám, derűsen és elégedetten vagyunk együtt. Most már harmadik éve a szüleim házában. Felépítették. Jól élnek benne. A tágas konyhába délelőtt besüt a

VIRÁGOS ÁG

Foto: Bakó Jenő.

— Ne haragudjon — felelt a lány nyugodtan. — Nem tehetek róla... és nagyon szeretem a gyereket.

Mrs. Boyd jobban megnézte Molliet. Kicsit halvány volt, de egészségesnek látszott.

— Minden rendben van? — kérdezte az öregasszony, aki Mollie nyomában kilépett a sátorból.

— Ne próbáljam meg elhelyezni kórházban?

— Soha életemben ilyen jól nem voltam — erősködött Mollie. — May néni gondomat viseli.

Hadd nézzem a gyereket — szólt Mrs. Boyd, s lovát megfordítva Maliiéhoz lépett.

— Nagyon kicsi és vörös. — Mollie hangja bocsánatkérő volt, miközben felemelte a piszkos sálat a balba arcáról.

Csúnyácska emberpéldány volt, de mégis volt valami ismerős a gyűrött vonásokban;

— Igazán édes — motyogta gépiesen. — És, hogy fogod hívni?

Mollie újra befedte a gyermek arcát a sállal.

— Marlene — szólt Mollie boldogan.

Ekkor hirtelen lezúdult a zápor, a félvéreket visszakergette sátrukba, a két lovagló hölgyet pedig a fák közé. Útközben az idősebb bosszús, gonosz hangon szólalt meg.

— Mielőbb eltakarodnak a körzetből, annál jobb. Ezek a fél- vérek szörnyűek.

— No, és a fehérek, akik itt tartják őket? — kérdezte Miss Allison.

Mrs. Boyd, az idősebbik erre már nem is válaszolt, de még egy hónap sem telt bele, s a félvérek táborát a domboldalból egv mé- sik, messzi kerületbe telepít:í í '.

Fordította: Zilahi Judit

nap, csillog a fény az új bútoron, edényeken, az asztalon villognak a poharak.

Az a konyha jóval nagyobb a réginél, ahol felnőttem, a gyártelepi munkáslakásban. Mi még ott gyerekeskedtünk a húgommal; s ősztől tavaszig a konyhában laktunk. Irtuk a leckét, betűket körmoltünik. Anyám tette a dolgát, apám műszakból jött, műszakba indult, kék munkaruhában. A ruha mindig cementporos volt. Apám negyvenkét évig dolgozott a cementgyárban, harminc évig laktak a munkástelepen. Az új ház konyhája lakókonyhának is beillik, s ha otthon vagyunk és ebédkor körülüljük a nagy asztalt, jól elférünk.

Felhőtlennek érzem ezeket az együttléteket, szeretem. Szüléink is szeretik: anyám sokat és szívből nevet, apám derűsen szenten- ciázjik, hümmög. Ül a vasárnapi ebédhez terített asztalnál, fehér ingben, ugratja az unokáját. A képhez számomra az is hozzátartozik, hogy apám mögött a mosógépet látom a sarakban, amely kék és kerek, a tetején meg kicsit megbillenve áll az Unipress, az valahogy ott lelte meg a helyét. Nekem mindezek miatt jó az otthoni ebéd, vasárnap, ha hazalátogatunk. Bort, én szoktam vinwi az ebédhez.

Apám odapillantott, mikor elővettem a táskámból az üveget, s dugóhúzót, kerestem.

— Nohás lesz az — adta a lekicsinylőt, — Innen látom.

— Furmint — mutattam az üveget. Kihúztam a dugót, az üveget az asztalra állítottam. Aztán az előbbi, a tévéről folyt beszélgetést toldtam meg: — Szigmát kellene venni. Az aztán készülék!

— Nyolcezerén) — mondta a sógorom.

— Nyolcért? — kérdezte az öreg. — Az is pénz?

Anyám evőkanállal locsol gáttá a sülő kacsa hátára a zsírt, s nevetett,

Apámék jól megvannak, mind a kétten nyugdíjban. Ami kell a házban, ház körül, apránként mind megvették. Apám most á vízvezetéket tervezgeti; fárasztó a vízhordás a kútról. Apám negyvenkét évig nem- gondolt a szivére, és az most rossz. Ha elsétál az öreg a kultúrházba, tévét nézni, viszi a nitromintet, kicsi, fehér, kámforízű tablettákat dugdos a nyelve alá. De jól megvannak.

Mikor már a levest kanalaztuk, apám azon kezdett tűnődni, vajon milyen az a bor, amit ,.tes- tes'’-nek hívnák?

— Erős — mondta a sógorom. — Jó erős.

— Jó erős? — Apám elégedetlenül méregette a docens-vöt. — Sok bor jó is, erős is. Melyik „testes”?

— Nagy gond — nevettem.

*— Olvastam valahol ezt a szót

Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelba ül, olvasgat. Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Apám el is alszik néha olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig.nem ült fotelban, nem olvasott,“'el se aludhatott. A telepi konyhában hencser állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt, ce- mentporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nem igen alhatott Apámók szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munkanélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellal, alvással, derűvel jó.

Sógorom a szemüvegét igazgatta:

— Talán a sűrű, olajos bort

mondják testesnek. — Később nekem mondta: — Szigmát különben én is vennék, azt mondják, isteni.

— És miért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni.

— Isten ments — hunyorgott, felém az apám, — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik.

— Kellen i bizony kellene — mondta az anyám. — Itthon ülünk.

Apámék szegények voltak. Minket kitaníttattak. Öregségükre" lett meg a házhely, aztán a ház. Sokára változott meg az életük, de végre annyira megváltozott, hogy a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helyett, vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel.

Apám a savanyúságéit nyúlt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát- Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár feldőlt, a bor hosszat) kanyargó tócsává térült szét a műanyag-térítőn. amivel anyám mindig leiborítja az abroszt.

— Keresztelő tesz — néztem a húgomra. A borpataik eleje felé kan-yargott.

Ezzel reagáltam azonnal a kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjából, letette a vállát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett.

Aztán apám ráhajolt a műanyag abroszra, és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám is odahajolt gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bárt.; egy kortyot baj iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját látitam, s apám majdnem kopasz volt, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt; anyám hajának a színe, mint a hamué.

Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegben. hagyják? A húgom rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven. Lehet, hogy semmit se mondtam. A nedves foltot anyám feltörölte rorigy- gyai, aztán kínálta a sültet. Lehet, hogy semmit se mondtam.

Ebéd után intettem a sógoromnak. Kimentünk a kertbe.

— Ötezrem van — mondtam. — A többit neked kell kiizzadni; Egy hét múlva álljon a szobájukban az a rohadt Szigma.

Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. Apámék I nagyon sokáig voltak szegények. Most mindenük megvan. Következő vasárnap kivittük nekik a tévét. Örültek neki.

LOVÁSZ PÁL:

BABONA

Százéves

menyasszony

szekere:

beléndek

virágos

kereke.

Furfangos

regula

a hámja.

lólábú

ember az

igása.

Kasában bűbájos biblia, boszorka- egy szerei»; jaj, aki mormolja, ja j, aki hallgatja, annak már egyre megy:

/