Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

Fekete Gyula: Egy emlék ébresztése Az 1945-ös előjegyzési naptá­ramban, március közepén talál­tam egy kusza bejegyzést: Sz. fő­parancsnokság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancs­nokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcán-tizen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épü­letek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásá­rolt új vászontarisznya billeg, zse­bemben friss-pecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vár­megyében a földreform végre­hajtásával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azon­felül a zsebemben van még vala­mennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomdafesték sza­gú, ropogós hadipengő is;' első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a ki­éhezett Miskolcon? (Nem sok jóval bíztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hó­nappal azelőtt! — otthonról hoz­tam magammal. Már készülőd­tem a debreceni útra, amikor egy magyarbajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: „Kurica, ku- rica!..Megfogtam neki egy tyú­kot. Hóna alá szorította, s körül­ményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab szá­zast. Szabadkoztam, amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett „Vójna, vójna... nyenáda, tavaris..—, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!” — s elvettem az egyiket Az öreg a markomba „A Szovjet Baltikum művészetében van egy bizonyos derülátó világérzéklet, amely a belső feszültség és a külső tartalom megfelelő fokával megnyilvánul a különböző zsánereken és vál­fajokban. Ez; a művészet az emberről és a mű­vészet az ember számára”. A képen; Boszorkányok tánca, fafaragás, Sz. _ Rjaub litván népi művész munkája nyomta a másik kettőt is, vala­mit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!” — s el­ballagott a tyúkkal. Ezt a három­száz pengőt hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsibogón még egy pár jóravaló utászcsiz­mát kaptam érte — igaz, négy-öt számmal nagyobbat a szükséges­nél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vá­szontarisznyára is. De kapok-e vajon ■— Miskolcon, és majd há­rom hónappal később! — száz­ötven pengőért csak egy napi kosztot is?...). Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet fő­parancsnokságra. A kormány ré­széről kérték meg a főparancs­nokságot, hogy a megyeközpon­tok parancsnokai — éppen érte­kezletet tartottak —, állomás­helyükre visszamenet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Meg­takaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös drapériákra, vörös futószőnye­gekre. S egy jelenet ugrik elő a sem­miből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, „mintha csak tegnap történt vol­na”. Valószínű, hogy soha az élet­ben eszembe sem jut, ha most ném erőltetem úgy az emléke­zést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futó­szőnyegekkel fölszabdalt előcsar­nokban, félrehúzódva a jövő­menő tisztek útjából. Böngész­getek egy cirillbetűs transzpa­renst, s — mint vizsga előtt a diák —, hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit.. Jól van, külön-külön már érte­ném, de így együtt mi köze en­nek a két szónak egymáshoz? Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, egyenesen fe­lénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Fő­hadnagyi rangja volt — legalább­is úgy tetszik most, ha vissza­gondolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, in­kább tűnődőn-álmodozóan ko­moly — és ártatlanul őszinte sze­mekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szoba­lány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket Szem­mel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gon­dolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észre­vettem a lépcsőn — megint kö­zénk röppen a kis szőke sztársi- lejtynant Legyünk türelemmel — mondja —, fél órán belül indulás. Most, hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban kitűnik. Szívesen válaszol a kérdezőskö- dőknek, nem siet vissza, sőt mintha ő is éppen azt akarná, amit mi, hogy erre a fél órára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, aho­gyan csak idegen anyanyelvű, szép nők tudják törni a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka maguktól... — megrázza a fejét —, .. .maguk rejszere... jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kija­vítja, most már a biztonság örö­mével: — Maguknak!... — Kel­lemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sület- len próbálkozás ez — fülig vörö­sen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da” és a • „zdrasztvujit”. — Éljen, azt jelenti. Felszólí­tás — feleli komolyan, s előzé­kenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pil­lantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észre­vette: talán az okát is érti. Én is megnéztem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lá­bamra szabták, csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyan­azzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmács- káit is —, merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudá­sát Kedvesen rám mosolyog. — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme, mint a napsütés: leplezet­lenül örül az elismerésnek. —• Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok, hogy folytassam. A budapesti egyete­meken — tudtommal — nem ta­nítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hár­man is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdek­telenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy.' vagy miniszter, vagy félelmes hí­rű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szól­jak vele. De ő ezeknél mérhetet­lenül nagyobb hatalom, mert a lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmam­nak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő... ne­héz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt?... — Megtanulni magyarul. Ne­héz volt? — Da, da, igen — bólint és mo­solyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott, szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzó­illeszkedéssel, mert az „nagyon nehejz”, — De nagyon szeretem. Maguk­nak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — .. .nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verse­ket Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredeti­ben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja, vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokon- szenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi? .. .falusi?... — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — Á..: ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Föl­kacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — £>tt is született?... Ügy ér­tem. .. a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen ko­molyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnő­dés felhőzi be. — Nem tudok..., nem tudom, rejgen... Két év óta nem tud a család­ról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének, (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már), nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi terüle­ten.., A Baltikum népművészete A moszkvai Központi Kiállítási Teremben megnyílt a Szovjet Baltikum képzőművészeinek kiállítása. 778 művész mintegy 3000 festményét, szobrát, rajzát és más alkotását mutatták be. Az érdekes kiállítás nagyon jól szemléltette Litvánia, Lettország és Észtország dekoráló kép­zőművészetét, amely a baltikumi népművészet legnépszerűbb válfaja. Csupán Lettországban több mint 80 képzőművész tagja a köztársasági művészszövetségnek. A köztársaság 800 népmű­vészeti mesterén kívül mintegy 10 000-en foglal­koznak képzőművészettel, különböző öntevékeny művészkörökben. A kiállításon bemutatták a szőnyegszövés, a kisplasztika, a kerámia, a fafaragás, az üveg- és borostyáncsiszolás legszebb példányait. Vala­mennyi népművészeti alkotást nemzeti sajá­tosság és magas művészi kivitelezés jellemez A szovjet lapok sok cikket, riportot és más anyagot közöltek a kiállítás kapcsán a Szovjet Baltikum 25 éves művészeti fejlődéséről. Borisz Joganszon a Szovjetunió népi művésze a kö­vetkezőket írta a Pravdában: i A képen: Felolvasás, fafaragás, J. Lukauszkasz .. népi művész munkája ______; L SOMLYÓ GYÖRGY; RÓZSA Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken virágba-, bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe körül. Ártatlan így él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, csimasz, tetű rágja, de őrzi fátyolka s katibogárka, öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szülte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, hogy belé is, mint a szoborba, versbe, belémentse menthetetlen szívét! CSANYI LÁSZLÓ: CARMEN LUGUBRE Annak a sovány, púpos lánynak a sorsa! Pedig mennyi év állt közénk, de a konok bánat hozza szívemhez közelebb. letört virág volt, fáradt arca s görbedt teste az eleven kín, melyen félénken suhant a szegényes mosoly. Jeltelen évek közt élt, az ártatlanság rút testével szövetkezett. Ki érti meg? Úgy hordta sorsát, mint égő szégyen-bélyeget. A halált hordta kínzott teste, mely vasszögekkel veretett, s hazug hóhér mondott felette immár örök ítéletet. Aki elment, nem várja senki, s a hívó szóra nem felelt a föld, a fű, a fa felejti és a semmivel vegyül él, s ha most belépne a szobámba, nem is ismernék rá talány mert a halál burkába zárva már valaki más nézne ránt, mert eggyévált ö és a sorsa a gyilkos nászban. Ó, szegény, jeltelen emlékedre hullva kinek bocsáthatnám meg énS

Next

/
Thumbnails
Contents