Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

7

Kí LOS ROZIT A:

Hangtalan virágzás

KI adni tud, megkaphat mindent a hangtalan virágzás benső évadán. Ezernyi Holdba* gyűlt homály tekint le rá, sugárveszélyes kékek pillanat-tájain csapong a lepke ösztönével. Ö fény halál!

Nem igazolja magát, ki nincs,

a van árnyéka elnyeli,

mint ásító neszét a zengő hangszer.

Dal közben

Tapasztalatok barna kenyerét igézem napfehér szavakká, miközben így, megváltozik a tét. leszek én is parányi nappá.

Ekliptika nélkül keringek el, galamb szeszélyes légvonalán, de szád, ha szólít, arra szív felel, a szelídség igazi szaván.

BÉCS ERNŐ;

Szerelem

Talán veled éltem az ősi idők erdejében s a pampán hol a csorda hajnaltól-estig űzte a szikrázó Napot, s recsegve szakadt a meszes part a tajtékos tóba, mert vöröslő vulkánok vágtak az égre fekete ablakot. Balsa-hajónkon indultunk útra sásból font napernyő alatt, hazát-kereső néppel a passzát szél útján arra,

ahol az óceán déli vizei nyugszanak

Zalai augusztus

A város szélén kukoricások sorakoztak és a hegyekig áradt zöld seregük.

Hűvösükben kövérre hízott a tök, s indáival bekalandozta a vándorló barázdákat. A szeles réteken kócosán szállt a széna s a hidak alján korán megnőtt az árnyék. Alkonyaikor letérdeltek a kertek, és fehér köd vetett ágyat a dombokon.

Vő*?: Feltámasztottuk az örömet

A vagonajtóban megbillen egy gyapotbála. Félmeztelen embereit körülöielik a hatalmas fehér tömböt— Négyen vannak. Az, ötödik a fa alatt.

Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyúlé, de a nyaka négyökölnyi kemény-gyökér.

Néz. Beszéd közben izzadt fényképet húz elő.

— Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye?

Büszkén pillant, kifényesedik f. szeme és izzik, mint a parázs.

— Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember... Csoda, ugye?

Nagy kezével beleint a levegőbe.

— Háá! de ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt. Pont abban az órában. Különös, ugye?

Tenyerével megdörzsöli a tér- dit és hirtelen megélénkül:

— Mondok, és még mást, is. Elmondom, hogyan nősített meg az a négy ember! Akarja?

Hunyorog, mint egy kamasz, kivillog a foga.

— A Mari ott állt a kapuban.

Kockás szoknya volt rajta. A szeme meg olyan volt, mintha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem láttam én még soha, csak egyszer a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezében szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Annyira elbámultam, hogy majdnem a lábamra lökődött a bála. Varga piszkált is. Tudja, az mindig viccel. Azt mondta: „A fene a pofád, azt látom, hogy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz”. Később, meg azt mondtat íj,Nem ajánlom a nősülést. Nehéz a munkánk, esténként sokat nélkülöznek gz asszonyok. Abból meg baj származik;' békás!” . . .

— Bántott, hogy röhögnek... Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak Marira. Még éjjel is vele álmodtam: nézett rám.

Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz.

Ráhunyorított a Napra, a hátán meg-megbillentek a csipkésszélű levélámyékok.

— Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: „Megnősültél-e már, Jani?” Intettem rá: „Nősül a fene”. Pedig nagyon kívántam már látni... Ki is eszeltem valamit. Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkokat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, usgyi...

— Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. So hasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepeinek, mint a gólyák. Tisztára úgy... A levegőben meg kicsi cérnafelhők úsznak, rászállnak a lányok, kendőjére és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Marinak is fehér volt a haja. A szeme meg világított...

Lekapar egy zöld háncsot a fáról és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább:

— Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvei. Mert ha kedvelne, néha mosolyogna... Nagyon fájt és már nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajzó a teremben: „Ismered azt a lányt?” Ismerem — mondta — már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igen csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt velem”. Faggatózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?” „Á — mondta. — Azt mesélik az asszonyok, ameddig az anyja él, nein áll szóba fiúval. Megfogadta...”

— Keseredetten mentem vissza a fához. Amikor megláttak, kiabáltak: „Ki mondta, hogy elveszett?!... Itt van... Hát hol csa- linkálsz?” „Mosdani voltam — feleltem — igen melegem volt.” „A fenébe is! Nagy úr lett a Jani,

— Elza :— ennyit kérdezett csak. — Elza.. ?!

— Engedjen! — akartam menekülni.

— Miért nem beszélsz?! Hallod?!

Ó én ... én ... — szakadt fel belőle a kétségbeesés.

Most elfuthattam volna, mert elengedte a karom: — kétkézzel, tenyérrel csapkodta a homlokát:

— Hát nem akartam én, hogy... Dehogyis akartam!

Nem értettem. De ez az erős, nagy ember úgy rázkódott, hogy felkiáltottam:

— Menjen az orvosért!

Ettől magához tért. Zavartan biccentett, körülnézett, kitört a járdaszélére, és felágaskodva, két- karral hadonászva kiáltozott taxiért.

Én anyámért futottam.

Nem találtam. Olyan fáradt voltam már, majd felbuktam a lépcsőn.

Nem mertem mindjárt visszamenni. Leültem az utcán egy padra. Arra riadtam, hogy körül- állnak: — miért bőgök?

Megint futottam.

Biztosan sok idő telt el. Amikor hazaértem, — már az előszobában azonnal tudtam, hogy anyám otthon van. Az ajtó különben nyitva volt, s láttam, hogy Elza az ágyban fekszik. Az orvos már elment. Anyám lépett be a konyhából. Meg se állt amint észrevett, s a második szónál már háttal volt nekem:

— Tégy fel vizet melegedni!

Ez a szigorú, mindig csak utasítani tudó hang megkeményített, — mint akit evickélés után partra löknek. Nyugodtan és szárazon figyeltem; hallottam bentről minden szót.

Elza az oldalára fordult, kinyúlt a takaró alól anyu kezéért és magához vonta.

— Meg akart csókolni... —

nyöszörögte panaszosan, — aztán megcsókolt.,. Nem akartam, de megcsókolt...

Kihallatszott a köhögése. Utána sokáig hallgatott,

— .. .Mondta, hogy szeret, kétszer is mondta, háromszor is ... — sirdogált Elza megint. — Miért mondta?! Nem igaz, ha százszor mondja isi Hát milyen vagyok

én

___?! Szeret? Csúfol csak!

I

dejön, először talál alkalmat, és, és ... persze, mert azt képzeli, hogy én ... hogy én nyaljam me;g a tíz ujjamat, ha egyáltalán szó- baáll velem valaki...! Erezzem kegynek... Mert azt képzeli, hogy az ilyen... az ilyen, mint én ... ha véletlen akad valaki, akkor menten elveszíti a fejét... az ilyennel gyorsan megy, az ilyennel könnyű, nem úgy, mint azokkal, akiket körülsereglenek az udvarlók, akik válogathatnak... Ugye, azt képzeli, hogy...

Anyu vissza akarta fektetni rendesen a párnára, de ő feltartotta a fejét, erőszakkal beszélni próbált, pedig olyan gyenge volt, alig lehetett hallani:

— Szeret...? Miért hazudik így? Hiszen látja, hogy milyen vagyok ...! Ha Húsnak mondaná ezt! Nézze meg őt! De én...? Csúfolni akar...? Miért.,.?

Olyan törötten, olyan vissza nem tarthatón zuhogott fel belőle a sírás — előre borult a paplanjára; lecsúszott válláról a kendő, s meg se igazította, pedig a hátánál balfelé a blúz teljesen elállt. — egész testében rázkódott.

Hajnalban orvosért kellett futnom.

Az eset nehezebb volt, mint máskor: — Elza ezen a reggelen nem kelt fel, nem indulhatott Ilus elé.

Furcsamód azonban Ilus se jött.

Később újból orvosságért küldtek.

Visszafelé kerültem egyet, és benéztem a cukrászdába.

A középen, a szokott asztalnál, ott ült Ilus. Tiborral ült!

Ók ketten! Máris! Ahogy Elza tegnap délután mondta.

Hát ezért kell nekem a gyógyszertárba futkároznom! Olyan vörös düh rántott meg, hogy felemelt karral nekik rontottam, s az orvosságos üveggel akartam az arcukba vágni.

De az utolsó szavait meghallottam Tibornak: — Ha kibékít Elzával... — és nem ütöttem meg.

Ilus körülbelül ilyesmit mondott neki:

— Segítek.

Aztán értetlenül rám meredtek, aki reszketve torpantam meg az asztaluknál.

•

Hazafelé Tibor a vállaltira tette erős kezét:

— Látod, öcskös, így van ez.

Nem értettem, miért mondja,

de bizalmas mosolya olyan jól esett.;. — talán beavat...? Buzgón rábólintottam hát:

— Ühüm.

— Nagyon haragszik? — kérdezte.

— Sokat sír, — válaszoltam.

Keserűen ingatta a fejét. Őrá

nem voltam most dühös, hanem szerettem volna valami igazán

okosat mondani. — nagyon vigyáztam a szavaimra:

— Nem hisz; folyton azt hajtja, hogy nem is tud. Ez a baj.;.

— Nem hisz, nem nem.. a Mert a lányok azt képzelik, olyan szerelem van csak, amilyeneket a „nagy” filmekben látni.

Nagyon szomorúan mondta, egészen fátyolos hangon, alig hallhatóan. Ügy éreztem, hogy most, mellette növök férfiúvá;

*

Elza reszkető ujjai ügyesen, gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan tépték fel az orvosságosüveg csomagolását.

— Jön..; —' súgtam neki közben.

Szája előtt megállt a keze, — épp bekapta volna a pirulákat,

— rám nézett, most egészen száraz volt a szeme. Nyújtottam neki a vizespoharat, únszoltam, és bólogattam, hogy jobban megértse:

— Jön .. ;

Eltolta a kezem, nem vette be a gyógyszert, és durcásan rázta a fejét:

— Minek?

— Tudod. Azért.

— Nem igaz.

— De. De igaz;

Egy pillanatig gondolkoztam, és megint súgtam:

— Nekem mondta.

Arcán itt-ott elsimultak a ráncok, s a párnáját elgondolkozva végigsímogatta. Én Iáhúztam magam, hogy mélyebb hangon, nagyobb nyomatékkai szólhassak:

— Férfiak, egymásnak nem ha- zúdunk.

Láttam, hogy mosolyogni kezd.

Lehajoltam hozzá, lovagiasan megigazítottam a vállán a kendőt,

— s hogy így tettem: én is mosolyogni tudtam végre.

Kétszer fürdik naponta...” Megint fájt, hogy jókedvűek.

— Másnap kilestek. Utánam lopóztak. Amikor behajoltam .»z ablakon, rácsaptak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabálták, — Jo fürdőhely, nem mondom. Még tussoló is van!” „Hagyjatok” — mondtam — és elhallgatták.

— Betolakodtak az ablakba. „Szép — mondta Varga, aztán felém fordult és átölelt: „Mondd, találkoztatok?” „Nem. is beszéltünk még!” — mondtam Piszkált: „Gyáva vagy talán?” i s elmondtam, amit hallottam . .

— Egymásra néztek. Értetlenül, sokéig. „Ide figyelj. Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapunál. Két órától elbírjuk négyen a munkát... igaz-e?...” -És az emberek róibólintottak.

Nagyot szusszantott, mint a kovácsok bőrpumpája. Tekintetével végi gsimította a bálánál hajló embereket.

— Féltem. De nem akartam, hogy gyávának mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mari. Meglátott, de csak ment tovább... Amikor mellé értem, annyira csomósodott a torkom, hogy csak annyit, mondtam: „Ne haragudjon...” Rózsaszín volt az arca.

— A téren mentünk és én nagyon sokáig csak néztem, hogyan hajlanak a lábam alá a fűszálak. Egyszerre megállt: „Mit akar? — mondta. — „Miért nem mondja, mit akar? — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk... A lassú száj tölcsért fújt a porból és megpörgette, mint a gyerek a facsigát. „Vihar lesz” — szóltam. Megint megállt. „Hagyjon egyedül” — mondta és szájába harapott, „Nem jó egyedül” — feleltem.

— Fejünk felett a falevelek összesúgtak, villamosjegyek röppentek, mint kicsi, fehér madarak. Elkaptam egyet, tenyeremre simítottam, megvasaltam és odanyújtottam a lánynak: „Ezzel utazunk...” Elmosolyodott a szája Két ujja közé csípte lassan a jegyet, megemelte, aláfújt és azt mondta: „Hadd repüljön”,

— Megengedte, hogy hazakísérjem. Alig szóltunk... Kis cseréptetős házban lakott. A kerítésnél elbúcsúzott. „Mikor találkozunk? .— kérdeztem. — „Nem érek en rá soha” — mondta és gyorsan elment, mint egy lepke.

— Hosszú, füves árok volt előttem. Nem tudtam elindulni. Lehasaltam. a táskámra hajtottam a fejemet és belestem a kerítésen... Tíz perc telhetett el. Kopott, kék ruhában jött ki a házból. Ásó volt a vállán. A kertes udvarban ásni kezdett. Úgy láttam, ötnapi munka még hátra van. Átkozódta.n és rávertem a földre. Ekkor megint nyílt az ajtó. Valami fekete gubanc jelent meg lassan. Kendőbe csavart öregasszony csoszogott. Ráült a kutyaólra és sokszor azt mondta: „Vigyázni kell a bombára, Sándor. Vigyázni kell a bombára...” Az anyja volt. Férjét bomba ölte meg, azóta volt ilyen. A Mari sírt és elvezette.

A fiú gödröt túrt a lábával a fa tövébe. Most lassan betemeti és simítja a földet a cipője talpával

— Reggel, amikor a gyárba értem, elbeszéltem mindent a többieknek. Nálunk az ilyesmi nem titok. Az emberek egész nap szót- lanok voltak és délután ásókat hozták a raktárból. És este, amikor sötét lett, mint a tolvajok, bementünk a kerítésen és felástuk a földet... Bene bácsi is jött, pe dig ő már ötvenéves. Szépen sütött a Hold...

A vagonajtóból kibukott egy fej és kiabált:

— Hé, Jani! Letelt már a pihenő... Hékás, te!...

A fiú felállt, lepucolta a nadrágját.

— Hát így volt — mondta. — Aztán megnősültem... Csak azt nem értem: pont akkor halt meg a mamánk, amikor a gyerek született. Sokan mondják: „Eltemettük a szenvedést, feltámasztottuk az örömet...5’ Na, hívnak már,. Hét, jónapot.