Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
ß tolva rvrrr.vFi nCpüjsäg 1968. április 17. Az egész világon folyik a szoknyavita. A vita egyre hevesebb, a szoknya pedig egyre rövidebb. Részt vettem én is egy ilyen vitán, méghozzá Svédországban, ahol az egyik hozzászóló így érvelt a rövid szoknya mellett: — Nem kell megijedni, a szoknya úgyis csak köldökig rövidülhet, tovább nem! Igaza van. Nem kell megijedni, csak fel kell készülni erre a rövidülésre. De fel kell készülni sok másra is. Arra is, hogy az embernek meg kell mondani szembe is azt, amit háta mögött gondol. A napokban kihallgattam két tisztviselő beszélgetését, természetesen otthon. Egy harmadikról beszélgettek. Azt kérdezte az egyik a másiktól: — Nem tudod, mi a véleménye az igazgatónkról? — Ugyanaz, mint nekünk! Legjobb lenne akkor, ha ezt megmondanánk róla az igazgatónknak:.. Persze, a titkárnő is jobban tette volna, ha az igazgatónak panaszkodik és nem nekem, ha neki mondja el azt, amit nekem mondott egy fekete mellett. Sóhajtott és ezt mondta: — Unalmas az élet! — Miért? — Mert egész nap azt kell mondani: „Igen, igazgató elvtárs!” És, amikor eljön az este... — Akkor mi van? — Akkor meg azt kell mondani: „Nem, igazgató elvtársi”. A kávéról jutott eszembe. Bent jártam az egyik presz- szóban, feketét kértem. — Milyent paancsol? — Egy jó erős duplát! A kiszolgálónő erre hozzámhajolt és a fülembe súgta: — Sajnos, a lakásomra nem hívhatom önt, nagyon féltékeny a férjem! Így hát a presszóban maradtam és elképzeltem, hogy milyen jó kávét ihattam volna a lakásán, ahol nemcsak a szívét adja egy duplába vegyítve! De talán jobb is, hogy nem mentem, mert hazafelé találkoztam egyik jó barátommal, aki így oktatott engem: — Tudod, hogy a nők a rablóknál is veszélyesebbek? — Nem! És miért? — Mert a tolvajok pénzt, vagy életet követelnek, a nők pedig mind a kettőt! Most már nem csodálkozom azon, hogy a mai fiatalok új imát rebegnek. Egy fiatalembertől hallottam ezt az új imát: — Istenem, add meg, hogy soha se kelljen megnősülnöm. S ha megnősülő!:, legalább a feleségem ne csaljon meg. S. ha mégis megcsal, legalább ne tudjam m,eg. S, ha megtudom, legalább ne fájjon...! Bizony, ne fájjon! Ettől félnek, a fájdalomtól, a mai fiatalok. Mert a nősülést és a vele járó mindent természetesnek tartják. Az utcán, pontosabban a Garay téren álltam, amikor a következő párbeszéd ütötte meg a fülemet: — Még mindig egyedül főzöl, vagy már megnősültél? A kérdezett elcsukló hangon válaszolt: — Egyiket is, másikat is! Csodálom a türelmét! Félreértés ne essék, nem a fiatalemberét, mert mi sem természetesebb: ha egy ember elvesz egy asszonyt, akkor, bocsánat, ha egy férfi elvesz egy nőt — kijavítom, mert még azt mondják, hogy én a női nem tartom embernek —, akkor a férfi süt, főz, mos, a feleség pedig hazajön énekelve: „Nékem olyan férfi kell, ha beteg is, keljen fel...” És neki van igaza, ha ezt énekli. Mi, férfiak, éppen eleget énekeltük, egyszer, s mindenkorra bele kell nyugodnunk, hogy a legközelebbi ezer év a nőké, a következő ismét a miénk lesz. Szóval nem a fiatalember türelméről van szó, hanem annak a pedagógusnak a türelméről, akivel az egyik szekszárdi iskolában beszélgettem, amikor dühösen berontott hozzá egy férfi. Rögtön a tárgyra tért: — Miért adott Péternek számtanból egyest? — kérdezte a felháborodott apa. A tanár gondolkodott egy kicsit, majd így válaszolt: — Azért, mert sajnos rosszabb osztályzat nincs! Én egészen mást mondtam volna. Azt, hogy... De nem mondom, nem én, az istennek sem mondom, mert esetleg valakinek elmegy a türelme és elkap az utcán, vagy valahol másutt... Ezért inkább befejezem a levelem. Remélem, senkit sem sértettem meg. Ha valakit megsértettem volna, előre is elnézést kérek. Nem volt szándékomban. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Újságíró a futószalag mellett Akkordmunka egy nyugatnémet nagyüzemben A lap megjegyzése: Az SPD központi sajtóorgánuma, a Vorwärts legutóbbi számában „Saját szemeimmel láttam'’ cím alatt riportot közöl Günter Wallraff tollából egy nyugatnémet nagyüzemről. A Vorwärts bevezetőben megjegyzi, hogy W'allraff Fordnál Kölnben a futószalag mellett. Siemensnél Münchenben akkordmunkában, Thysaen- néi Duisburgban kohómunkásként, a Blohm und Voss cégnél Hamburgban mint hajógyári munkás dolgozott. A Vorwärts azért közli a riportot, mert minden hosszúlélegzetű nyilatkozatnál „többet mond a gazdasági életbe való fokozott beleszólás szükségességéről.” íme a kissé megrövidített riport. Az első munkanap lehangoló Röviddel 14 óra előtt jelentkezem a portásnál délutáni műszakra. Üzemi igazolványt nyújt át, rajta egy szám, a továbbiakban a szám szerepel helyettem. Kérdezősködöm. Nein világos előttem, hogy tulajdonképpen kihez kerülök, mesterhez, előmun- káshoz, vagy kihez? Gép mellé állítanak, ahol külföldi munkás dolgozik. Nézem, hogy mit csinál — ennyit már megértettem, A külföldi — azt hiszem spanyol — egyetlen szót sem tud németül. Megható igyekezettel avat be a gép kezeléséhez szükséges fogásokba. Négy órával később már magam kezelek egy addig üresen álló gépet. Csöveket szabdalok. Senki sem hívta fel a figyelmemet hogy a gép mellett milyen baleseti veszélyek leselkednek rám. Saját káromon kell megtanulnom. Olykor éppen csak hogy elkerülöm a balesetet. Rögtön az első nap kezem hozzáér a szédítő sebességgel forgó befogó hüvelyhez, amikor egy beszorult csövet akarok tovább tolni. Szerencsém van, megúszom néhány karcolással, amiket azután továbbiak követnek. Később megtudom, hogy az ilyen fogásoknál a gép a munkásnak nem egyszer ujját törte,' sőt leszakította. Naponta kétszer lép hozzám az írnok és mindannyiszor megijedek, valahányszor váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, suttogja a fülembe: „szám?”, „darabszám?” A nyolcórás műszak alatt egyetlen negyedórás szünet van, természetesen fizetés nélkül. A spanyol ilyenkor rákuporodik a csövekre és az olajos gőzben elfogyasztja kenyerét. A mi műhely- részünkben két rozoga asztal álldogál négy páddal, az egyiknek támlája sincs. A munkások szorosan egymás mellett ülnek, a másik oldalon tovább dolgoznak. Amikor a daru nagy robajjal leejti a csöveket, a hangosan kiabálva folytatott beszélgetés is elhallgat. A sziréna pontosan negyed tízkor üvölt fel, de néhány másodpercig még mindén mozdulatlan marad. A munkások nehézkesen feltápászkodva állnak ismét gépük mellé. A kantin drága „szórakozás" Üzemi lcantin van. A rövid, csupán negyedórás szünetek ellenére, itt alig egy márkáért bőven, ízletesen és ráadásul változatosan lehet ebédelni. Erről a dicséretre méltó létesítményről azonban csupán másfél hét múlva értesülök. Az egyik szerszámos szekrényen véletlenül felfedezem az üzemvezetőség megsárgult hirdetményét. Az írás „a kantinétke- zések minimális igénybevétele” miatt panaszkodik és „miután nem jövedelmező” az üzemi konyha feloszlatásával „fenyegetőzik”. Nem sokáig kell keresni a gyér igénybevétel okait, az „altkordósok” számára kézenfekvő. Idejük ugyanis pénz. Amúgy is vigyáznak minden percre. A kantint felkeresni, sorbaállni és végül megebédelni, legkevesebb plusz fél órát vesz igénybe. Ha kiszámítja, ez a „szórakozás” nem egy, hanem három márkát, sőt még többet is jelent számára, akkordteljesítményének megfelelően. Az üzemben a legtöbben akkordmunkát végeznek. Ezért inkább lemondanak a meleg ebédről és a rövid szünet alatt gyorsan szendvicseket tömködnek magukba. Egy másik, ugyancsak alaposan elpiszkolódott hirdetmény hasonló témával foglalkozik. Az üzemi tanács elnöke, F. immáron 15 esztendeje betöltött hivatali hatáskörénél fogva, „ismételten” teljes tekintélyét latba- vetve tesz közzé egy hirdetményt és intéz komoly figyelmeztetést az üzem valamennyi dolgozójához. Az írás azt mondja, hogy a jövőben a tettes rajtakapása esetén a legkeményebben fog fellépni. Hogy miről van szó? Vannak „akkordosok”, akik egész egyszerűen nem akarják, vagy nem engedhetik meg maguknak a WC felkeresését, s ezért szükségüket a gépek mögött, vagy a csőhegyek között végzik el. F. üzemi tanácselnök ez ellen a disznór ellen akar a legélesebben fe mi. A magas és még magasabbra srófolt akkord ellen azonban sohasem lép fel, sőt hallgatólag mindig hagyja és aláírásával szentesíti is. Az évek során — mint a sport területén egymást állandóan túlszárnyaló rekordok — egészen magasra srófolták az akkordot. Vannak egyes munkások, akik az utolsó erőt is kipréselve magukból, 4,50 DM és még ennél is magasabb órabért „hoztak”. Ez azonban nem engedhető meg, mert egy segédmunkás így többet keresne, mint mestere és egy közepes beosztású tisztviselő fizetését vágná zsebre. A gép nem «űri a beszélgetést A csúcsteljesítményt azonban senki sem tudja sokáig tartani, mert többnyire az egészség rovására megy. A mester egy ízben tréfásan szólt az előmunkáshoz: „Mintha valamennyi ember elfelejtett volna beszélni.” így is van. A gép nem túri a beszélgetést. A gép mellett álló munkás hallgat. Minden szó elvesztegetett idő. Lassanként el is felejti a beszédet. Kedvetlenül áll reggelenként a géphez és délután szinte bús- komoran hagyja ott. Semmiről sem lehet vele beszélni. Csak a gép hangjára hallgat. Mindenki kiabál, mert a lármában másképp nem boldogul. Körülöttük a forró olaj bűze. A termelésnek egy pillanatig sem szabad szünetelnie. Munkaerőhiány van. A túlóra napirenden szerepel. Rendesen heti 43 órát dolgoznak, de sokan állnak gépük mellett minden szöfhbaton és vasárnap is. Az üzemben vannak olyan műhelyrészek, ahol nem lehet önként jelentkezni a vasárnapi munkára, hanem kötelező. Az egyik érintett munkás a következőket mondja: „A vasárnap lenne az egyetlen nap, amikor a családommal lehetnék. De nincs számomra más választás, mint minden vasárnap túlórázni, legfeljebb havonta egyszer tudom magam szabaddá tenni vasárnapra. Ha megtagadnám, sokkal rosszabbul fizetett munkát kapnék egy nririk termelő résziében.” A mai munkás előtt nem ismeretlen az üzemi gyűlés fogalma. Tudia, hogv az üzemi szabályzat értelmében negyedévenként kell tartani. Ha X. úr egyik munkásától megkérdezzük, hogy mikor volt az utolsó üzemi gyűlés, könnyen megtörténhet, hogy megdöbbenve néz ránk: „Üzemi gyűlés? Mi az? Sohasem hallottam!” Vagy: „Talán a karácsonyi betlehemi játékra gondolsz?” További kérdezősködésemre azt a választ kapom, hogy „rendszerint egyszer vagy kétszer egy évben tartanak, többnyire május 1-én, vagy karácsonykor.” A szakszervezet „titkos" Végre találok egy munkást, akivel beszélgetni tudok. Régebben, amikor még egy másik üzemben dolgozott, szakszervezeti tag volt. Két hónapi munka után X úr üzemében tanácsosabbnak látta kilépni. „Az öreg (dr. X.) ellene van. Aki itt nyiltan bevallja, hogy tagja a szakszervezetnek egyszer s mindenkorra elvágta magát. Az öreg azt mondja, hogy az én üzememben semmiféle szakszervezetet nem tűrök. Úgyis a szerződés szerinti bért fizetem” így azután előfordulhat, hogy senki sem vallja be az üzembem ha „vasas”. Az ember nem( tudja, hogy tulajdonképpen kik a szervezett munkások, és ha igen, hányán vannak. Lehet kettő, de lehetnek ötvenen is. (Itt harmincán vannak, mint később megtudtam). A szervezett munkások egymást sem ismerik. Mindenki titokban fizeti a tagdíjat. Nem bíznak egymásban. Miután a volt szakszervezeti tag ezt elmondta, válaszol a kérdésemre, hogy mi a helyzet itt az üzemi gyűléssel" Pro forma van valami ilyesmi. Egyszer vagy kétszer évente. Többnyire május . 1-én. Egyfajta május ellenes tüntetés, a főnök magánszorgalmából. Senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mire jó. Az egész üzemi tanácsból csak a jó öreg G.-t ismerjük, a főnök jobbkezét, a felügyelőtanács tagját. A gyűlés kezdetén szépen felolvassa beszámolóját, nehogy valaki arra gondoljon, hogy itt valami másról lehet szó, mint üzemi gyűlésről. Felmondok... A szabályok értelmében jogom van ahhoz, hogy bármelyik nap felmondjak. Ennek ellenére már három nappal előbb közlöm szándékomat, mert korrektebbnek tartom. hogy alkalmat adjak egy új munkás felvételére, akit még betaníthatok. Rendkívül dühösek a váratlan felmondás miatt. Hozzá vannak szokva, hogy a munkáltató mond fel, nem pedig fordítva. Közlik, hogv azonnal csomagoljak. Megpróbálok tiltakozni: „És ha rá vagyok szorulva a három napi keresetre? Részemről előzékenység volt, hogv a törvényes felmondási idő előtt hoztam tudomásukra távozási szándékomat. S mi a köszönet, kidobnak”. Hajthatatlanok maradnak. „Mén ma el kell mennie!” A bérelszámolásban érdeklődöm, hogy van-e jogom szabadságra. Úgy utasítanak el, mintha kéregető koldus orra előtt csapnák be az ajtót. Másnap reggel az IG Metall irodájában beszerzem a hivatalos tarifaszerződés szövegét és az oda vonatkozó részt elviszem a személyzeti főnöknek. „Eszerint jogom van egy nap fizetett szabadságra”. A személyzeti főnök először roppant mogorva. Azután lapozgatni kezd a szerződésben és felfedezi az IG Metall hivatalos pecsétjét. Magatartása egy- csapásra megváltozik. „No, természetes joga van a szabadságra. Szükség esetén még akkor is adunk szabadságot, ha a törvény; szerint nem jár. Beosztottaim nyilvánvalóan elnézték a dolgot, biztosan így volt!”
