Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
6 Bertha Bulcsu: Amikor kilépünk a fényből A festőművészre nyilván gyanakodtak a ház lakói, mert amikor felmentem hozzá, a lépcsőkanyarban, és az ajtónyílásokban kíváncsi arcokat láttam. A művész éppen egy akton dolgozott, aprólékos, pontos ecsetvonásokkal, s nekem úgy tűnt, hogy még egyszer fel akarja fedezni a világot. A modell már fáradt lehetett, mert amikor megálltam a festő mögött, azonnal kiesett a pózból. — Újra tanulmányokat festesz? — Olyasmit, nagyobb kompozícióknál néha bizonytalan vagyok..; Először nem tudtam, hogy miiért? Régebben ösztönösen sikerült minden... Most tudatosabban szerkesztem a képeimet, és elakadok... Azt hiszem, annak idején nem figyeltem meg elég pontosan a részleteket... A festő megkínált egy szivarral, leültünk. A modell a derekára csavart egy népi szőttest, aztán leereszkedett a dobogó szélére. — Amikor feljöttem, néhány ajtó mögül utánam lestek..; — Lehet... Lakik itt egy dekoratőr, aki korábban kegyszerárus volt... A modelleket lesi,.? — És a többiek? — Nem tudom... Kopogtak. Egy fiatal lány lépett a műterembe. — Az „Alapnál” mondták, hogy önnek új modellre van szüksége — szólalt meg a lány, és a jobb kezében lógatta a retiküljét. — Igen. Vetkőzzön le — mondta a festő és újra hozzám fordult: — A modem embert akarom megfesteni... Az új generációnak egészen más a testalkata... Jobb táplálkozás, sport, kiteljesedett élet..; A lány mindent leyetett magáról, és megállt a készülő tanulmány mellett. A festő szemügyre vétte, és felcsillant a szeme: — No.;; Forduljon meg..; Még egyszer, de lassabban..? Egész jó... Alit már valakinek? — A főiskolán.u — Álljon pózba, valami görög istenre hasonlítson— Ekkor a másik modellre siklott a szemem, aki a dobogó szélén ül— Monika, álljon fel maga is! — Nem — csak ennyit mondott a régi modell, aztán elhúzódott a dobogó széléről, és sietve öltözni kezdett. — Mónika, mi történt? Sírt, és szótlanul öltözködött. A festőre ügyet sem vetett, csak a „görög istenhez” fordult oda egy pillanatra, mielőtt kiment a műteremből: — Van még nyolc éved... Halkan becsukódott mögötte az ajtó. — Hát én ezt nem értem :;, — mondta a festő; A „görög istennek” egyetlen arcizma sem rándult. állt pózban és ragyogott. Monika után rohantam;?« — Monika! Monika! — kiáltottam rá a ház előtt, mert valami nagyon fontosat akartam mondani. Mónika megállt és csodálkozó értetlenséggel rámnézett. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, mint a zátonyra futott hajók, és semmit sem tudtam mondani. Elment. Mit is mondhattam volna? Talán azt, hogy félreértés az egész, vagy tagoltan, valami bölcset arról, hogy eliramlik az élet mindenki felett? Ezt Monika is tudta. Esetleg az öreg kegyszerárusról beszélhettem volna, akinek a történelem számolta fél az üzletét? Nem tudom, és azt sem tudom, hogy mi lesz azokkal a modellekkel, akik megöregednek, mi lesz a kóristalányokkal, táncosokkal, sportolókkal, artistáikkal? Nem tudom mi történik velük, amikor hirtelen kilépnek a fényből?-« SIRATÓ ÜJ KOSSUTH-DfJASDNK, KOHÄN GYÖRGY ALKOTÁSA IHASZ-KOVACS ÉVA KÉT VERSE: Portré Alabástrom-szobra a húnytszemű vágynak, merre a fényed? Hol keressem ilyenkor naptiszta arcod áhítatát? Megmintáztalak magamnak, csupa ragyogás, és soha mást nem látnak meg' már félig-zárt szemeim... Patak vagy. csillámló-csobogású, valami óriás Hatalom szórt Rád ennyi csodát, hogy szemkápráztatóan szinte már az égig magasodsz. Fogaid akácvirágok, a nap heve izzik a szádon, angyali sátán vagy. aki elragadtál oly erővel, hogy szüntelen haldoklóm üdvösségedért... Behúnyt szemmel Csak semmiség — mondom magamnak, és felsorolom aznapi dolgaimat? mint a leckét, mint a megsokasodott tananyagot. És így forgok az Idő mérhetetlen glóbuszán. percek fordulatszámaival? kiszakadva a térből, tavaszt álmodva a barázdák végtelen soraira, s a fák kérge mögé újult szívdobogást, s annyi fényt a kozmosz aranyából, amennyit nap-voltod idesugároz. Nap mint nap felizzok — futó csillagként — mert tested melegére gondolok, s csak behunyt szemmel képzelem el a többit? határtalanul, egyre fényesebben,« MEMÉNYI LÁSZLÓ: Örökség Mindenki itthagy valamit ki a hírnevét ki egy komfortos lakást a katona például a lőfegyverét Végülis valami mindenképpen marad ha más nem egy vinnyogó kutya Az öregasszonynak mégsem maradt semmi miután négy gyermekét megszülte szelíden kicsit felülről mosolygott a világra és a háború sorban egyenként más-más indulókkal elvitte tőle mind a négyet Kende Sándort ELZA dögéit egy népi szőttesbe csavarodva. Az arca eltorzult a keserűségtől. A száját lebiggyesztette és a „görög istent” bámulta, aki szépen kinyújtózott a fényben. Gyűlölet és keserűség hullámzott az arcán, öregedő arca volt. A ráncok vékony, elegáns kis árkokká rendeződtek a festék alatt; — Álljon a dobogóra — hallatszott a festő hangja, aztán még hozzátett egy félmondatot — álljanak oda mind a ketten; A „görög isten” fellépett a dobogóra, de a régi modell nem mozdult. TÉNAGY SÁNDOR: Van remény Nem mártírkodom, ám boldog sem vagyok fulladásig, viselek hitet cs rongyot, szívem, szavam kilátszik. Virág megüt, kő megsimít — magamat kire bízzam? Ifjúságom ha elsivít, kialszom, mint a villany. Almom nyugodtan nyugtalan: bolondulásra, szépre vara még remény, ha van szav. és van a reménykedésre. Nem szeretem Elzát. Talán más fiú se szereti a nővérét. Elza ráadásul beteg, mindig beteg. Ma kirándultunk, együtt 32 egész osztály, év végi túra, reggeltől estig a hegyet másztok. Úgy elfáradtam, hogy mire hazaértem, már a vacsora se kellett, — sötétben lehánytam a székre a ruháimat, és beledőltem az ágyba. Anyám egy perc múlva utánam jött, felkattintotta a villanyt, és jeges szóval kiparancsolt a takaró alól: — Azonnal rakd rendbe a holmidat, egy-kettő! Tehát még most is ez a legfontosabb! Mint minden este: — előkészíteni a ruhámat, készenlétbe helyezni: hogy ha kell — ha Elza éjjel rosszul lenne: hirtelen, pillanatok alatt magamra kaphassam, és azonnal indulni tudjak az orvosért. Elza! — A cipőm fűzőjét is gondosan meg kell oldanom minden este; nem rúghatom csak úgy le, nehogy egy félpercet veszítsek éjjel, ha esetleg bele kellene ug- ranom. — Elza...! Anyám minden este, most is, az ágyam fejénél állva megvárta, amíg... a fene egye meg az ilyen lefekvést! — amíg (ahogy mondani szokta:) rendbe rakom a holmimat. Ellenőrizte a cipőfűzőmet, aztán elfordult: — Lefekhetsz — mondta szigorúan, leoltotta a villanyt, és kiment. Pontosan nem is tudom, mi a baja Elzának? Tulajdonképpen sajnálnivaló, milyen makacsul próbálja testi hibáit takargatni. A háta a bal vállánál például — nem mondom, hogy púpos — de a ruha nyakát, a blúz gallérját furcsán elhúzza. Elza tehát valami kötött kendőt, selyem holmit, sálat, keppet terít magára, s úgy hordja, mintha csak hanyagul kapta volna föl, szeles nemtörődöm módon — valójában azonban kínosain vigyáz, s a legakaratosabb kánikulában se veti le, nem, még tánc közben sem, pedig minduntalan oda kell kapnia, hogy nem csúszott-e le a kendő...? Ezt én sehogyse értem: — hát Tibor nem vette még észre?! És Elza nem hagyja el magát mint más beteg ember, nem is látszik szomorúnak vagy vigasztalannak, hanem komoly fáradsággal, szinte eszelős rendszerrel ápolja magát. Mindig pontosan kifesti az arcát, meghúzza a szemöldökét, s hetenként kétszer beül a fodrászhoz, pedig a forró szárítóbúra miatt aztán egész éjjel rázza a köhögés — én meg szaladhatok az orvosért. De reggel újra kezdi. És nem gubózik be négy fal közé, — mindig van programja, s ha Ilus, a barátnője, tíz óráig nem jelentkezik, akkor már megy is eléje, vékony nyári ruhában, bő kendővel a vállán, könnyű kis selyemtásikával a kezében. Beülnek a cukrászdába, — sokan forgolódnak itt, s leplezetlenül megnézik a lányokat, hiszen Ilus nagyon csinos és kacérul feszes a ruhája. Elzának pedig az arca és a szeme talán érdekes is — de ők alig néznek vissza a fiúkra, annyi a mesélni válójuk nap mint nap mindig Elza halkan — vékony szájaszéle finoman remeg — felolvassa Ilusnak Tibor szerelmeslevelét (mert Tibortól minden reggel érkezik levél, akár találkoztak előző este, akár nem, pontosan három oldal írás, szép fehér borítékban.) Elza nagyon vékony és nagyon tiszta ujjai reszketnek, a levélpapír zizeg a kezében, s közben pillanatonként odakap a ruha vállához, aztán a haján igazítja meg a fodrot, vagy a selyemtáskáját húzza közelebb: nincs nyugta, szaggatott fél- mozdulatai állandóan vibrálnak, — Ilus pedig figyelmesen hallgatja a barátnőjét. Aztán megbeszélik, ami a levélben volt. Egészen délig tárgyalják. Mondom: ez mindennap így megy. De tegnapelőtt baj történt. Anyu még nem volt otthon, amikor hazaértem. Gyanús csend ült a lakásban. Pedig Elza megjött már, tudtam, hogy ilyenkor mindig otthon szokott lenni. Megijedtem, féltem, s nem nyitottam be mindjárt, hanem az előszobafalnak dőlve füleltem, vártam, hátha történik valami. Mintha vinnyogásféle, nyüszítő kis hangot hallottam volna, — most néztem be a szobába. Elza hanyatt feküdt a földön. Úgy lélegzett, rövideket, mélyen, kapkodón, hogy a válla is folyton megemelkedett. Olyan nehéz volt, nem tudtam mindjárt az ágyhoz vonszolni, — belekapaszkodott a szőnyegbe, nem hagyta magát. És sírt, hang nélkül sírt, mint a némák. Szorongva, gyáván ültem mellette a földön, — mint csináljak vele? Kérleltem, dühös voltam ró, fenyegettem is, aztán a karját dörzsöltem, meg a homlokát, de nem tudtam elhúzni az ágyig. Tehetetlenségemben jobban sírtam már, mint ő — féltem, hogy ha megjön anya... és így találj hogy nem csináltam Elzával semmit... Ellöktem a kezét, gyűlölettel néztem rá, otthagytam, nyitva maradt az ajtó, s bőgve rohantam le a lépcsőn. Futottam az utcán is, de mind- untalanul nekiütköztem a járókelőknek, félrelöktek, — és hallottam, hogy valaki törtet utánam: nagyokat csattog a talpa, mindjárt utolér, már a nevemet kiáltja. Tibor volt. A vállamat kapta el, megállított. — Mi történt? Hová rohansz? Kitéptem magam, de utánam nyúlt, elért, visszatartott. Most vettem észre, milyen feldúlt az arca. Kalapja a kezében, s nyakkendője vitorlásán kilibbent, a kabát alól. Úgy fogott, mint egy rabot. A futástól erősen fújtattunk. Riadt szeme az enyémet kereste,
