Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-08 / 56. szám
3 1966. március. 8. TOLVA MEGYEI NÉPf JSÁG Eljegyezte magát a propagandamunkával j Xem volt felkészülve a kérdésre, s érthető volt meglepődése. Az újságírók eddig a tanácselnököt keresték fel, leginkább a község életéről, az eredményekről, a községfejlesztési tervekről kérdezgették. Mint mondja: első ízben történt, hogy mint községi tanácsvezetőt megkérdezik, milyen pártmunkát végez. Aradi Imre elvtárs, Paks község tanácselnöke, propagandista. A Paksi Építőipari Ktsz-nél az Időszerű kérdések tanfolyamát vezeti. — A pártmunkában nem vagyok kezdő, párttagságom alatt több pártmegbízatásom volt, de azt is megmondhatom, ennyire kedvemre való mint most, még nem. Lehet, hogy azért beszélek ilyen lelkesedéssel, mert az indulás jól kezdődött, és a befejezés is jónak ígérkezik. A községi tanácselnök szívesen beszél a propagandamunkáról. November 5-én kezdődött a tanfolyam, huszonegy résztvevővel. Eddig öt előadást tartott, úgyszólván hiányzás nélkül. Két előadás van még hátra. A szeminárium résztvevői ünnepélyes keretet akarnak adni a befejezésnek. — Nem tudom, ki hogy van vele,' de nagyon jólesik látni az érdeklődést, a tanfolyamhallgatók felelősségét. Újabb kérdést akartam feltenni, de Aradi elvtárs a válaszadásban megelőzött. — Az első szemináriumon megállapítottam, ahhoz, hogy eredményes legyen a pártoktatás, az előadásokra alaposan fel kell készülnöm. A résztvevők maguk is utaltak erre, amikor a második foglalkozás után beszélgettünk és megkérdeztem, elfogadhatónak találják-e a módszert, vagy van valami javaslatuk. A módszert jónak találták és bár nevet nem említettek, beszéltek arról, hogy tavaly is/ volt náluk pártoktatás, de az arcok állandóan változtak. Elmondták, hogy az előadó nem egyszer készület- lenül állt ki. Néha az is megtörtént, hogy az újságból cikkeket olvasott fel. — Magunk is elolvassuk az újságban megjelent cikkeket. Ahhoz nem kell szemináriumi foglalkozás. — mondták — s a következő előadásról elmaradtak. Nálunk, mint mondtam, alig volt hiányzás. | Aradi elvtárs lelkiismeretesen felkészül az előadásokra. Rendszeresen részt vesz a propagandisták tájékoztatóján és bőséges jegyzetet készít. Azonkívül sokat olvas, s az előadására való felkészülésnél használja a pártfőiskolán és a tanácsakadémián készített jegyzetét. Felelősséggel végzi a propaganda- munkát azért is, mert ismeri a tanfolyam résztvevőinek összetételét, felkészültségét. Neveket sorol, köztük a község elismert iparosainak, a mai ktsz-tagok nevét. A hallgatók között van technikus, munkavezető és más felelős beosztásban dolgozó ktsz-tag. Mint tanácselnök, hivatali munkája során is közvetlen kapcsolatban áll a ktsz-dolgozókkal. Tudja róluk, hogy újságolvasók, politikai kérdések iránt érdeklődő emberek, akik megfelelő általános műveltséggel rendelkeznek. — Talán úgy tűnik, hogy túl sok jó dolgot mondok, de azt is megállapítottam, jó a kollektív szellem. Mindenki részt vesz a vitában, foglalkozik az anyaggal. Jó az is, hogy különböző elfoglaltságra hivatkozva, nem sürgetik a befejezést. Nyugodtan együtt varrnak, sőt, többször előfordult, hogy a szeminárium „hivatalos része” már befejeződött, de még teljes a létszám. Ilyenkor a községpolitikai kérdések, a bérházépítés, az autóbusz-állomás, és más községfejlesztési probléma került megvitatásra. — Úgy látszik, jól indult a kezdet, s azok után, amit elmondott Aradi elvtárs, olyan következtetésre lehet jutni, megszerette a propagandamunkát. Úgyis mondhatnánk, eljegyezte magát a propagandamunkával? — kérdezem. — Valóban így van, bár ez az első évem a propagandamunkában, jó, hogy ilyen kollektívába kerültem, örülök a sikernek, de nem az én érdemem. — mondta. P. M. AZ EMBERT A KÖZÉPPONTBA! EGY OLYAN TERÜLETET vizsgáltunk az elmúlt napokban, amely nem szerepel a gazdaságok kataszteri ívein, tehát úgymond, nem „profilja” az állami gazdaságoknak: a művelődésügyről van szó. Az első pillanatban furcsának tűnik, hogy állami gazdaság vezetőjétől ilyen jellegű dolgokat kérdez az újságíró. Hiszen nálunk minden ágazatnak megvan a megfelelő intézménye, szervezete. A búza- meg gyümölcstermesztésé például az állami gazdaság, a művelődésügyé pedig az iskolák, könyvtárak, művelődés- ügyi osztályok. Csakhogy ez a kapcsolás már eleve sántít: a művelődésügy feladatköre szerves kapcsolatban áll gazdasági, társadalmi életünk fontos és periférikus területeivel egyaránt. Ebből következik, hogy elsősorban nem reszort jellegű, hanem nagyon is egyetemes érvényű. A hibát e téren éppen ott követtük el, hogy a gazdasági teendők mellett ezt egy kicsit mellőztük, mondván, hogy anyagi javakból élünk, ez az alapja mindennek, ami ugyan vitathatatlan igazság, de a művelődés egyes területén való viszonylagos lemaradásunk már-már gátlójává válik az anyagi javak termelésének. A Kanacsi Állami Gazdaságban is érezhető ennek a hatása. Hogy egyebet ne említsünk, a gazdaság minden területén a modem technika, technológia érvényesül. A kenyérgabona-termesztésből például már kiszorult a hagyományos kézi munka. A mag a búzatábláról kombájnolás után a magtárba kerül, mázsáivá, kitisztítva, megszárítva, anélkül, hogy kézzel hozzányúltak volna. Sorra épültek, illetve épülnek az állattenyésztéshez a minden igényt kielégítő istállók. Ezekben már ugyancsak a technikai felszerelés dominál, a hagyományos értelemben vett emberi munkaszükséglet sokkal kevesebb a réginél, de itt is, ott is kezelni, irányítani kell a gépeket, a technikai berendezést, ami pedig már eleve feltételezi, hogy minden területen magas képzettségű fizikai munkásokra van szükség. Ugyanakkor — ez az ellentmondás másik pólusa — még írástudatlanok is akadnak a gazdaság munkásai között, nem beszélve az ími-olvasnl ugyan tudó, de semmi egyéb ismerettel nem rendelkezők nagyobb számáról. Bár képeztek ki bizonyos számú szakmunkást, például a szőlészet részére, de általánosságban mégis jóval több szakmunkásra lenno szükség már jelenleg is, a jövőben pedig aránylag mind nagyobb lesz az ilyen jellegű szükséglet a gazdaság korszerűsödésével, s a jelenlegi begyakorolt, még jól használható munkások ki öregedésével. A cipő tehát mind jobban szorít a kanacsi Állami gazdaság komoly gazdasági eredményeket tud felmutatni. Az elmúlt évet hozzávetőlegesen 3 milliós nyereséggel zárta, többel a tervezettnél. Minden évben sok millió forintot fordítottak a gazdaság technikai bázisának fejlesztésére, de az emberekre, az emberek művelésére, a tudatformálásra? Keveset! Mintha egy kicsit megfeledkeztek volna erről. Hadd tegyük hozzá, nem arról van szó, hogy mindez a kanacsi vezetők speciális mulasztása. Inkább arról kell beszélni, hogy mindez az általánosságban vett állami gazdasági szemlélet fogyatékossága. Köztudott dolog, hogy a Kanacsi Állami Gazdaság igazgatóját — a legrégebbiek közé tartózik a megyében — éppen úgy bírálták a felsőbb - szervek a gazdasági eredmények megjavítása érdekében, mint a többit. Magyarán: hol ezért, hol azért mosták meg a fejét. Tehát ilyen előzményei is vannak annak, hogy a gazdaság ma nyereséges, jó eredménnyel zár. De amikor megkérdeztük tőle, hogy a felettesei számon kérték-e már tőle, hogy a gazdaságban milyen a szellemi élet, törődnek-e eleget az emberekkel, a válasz „riem” volt. De ha számon is kérik, emberi és kommunista vezetői felelőssége tudatában kénytelen lett volna így válaszolni: „Ahhoz, hogy ilyen téren is komolyan előre léphessünk, mindenekelőtt az szükséges, hogy az istállók, meg más közvetlen gazdasági célt szolgáló beruházások mellett szociális, kulturális jellegű dolgokra is kapjunk beruházást, aminek alapján szóba kerülhet bizonyos művelődés.” Hogy érthetőbb legyen miről van szó, a gazdaság igazgatójának néhány kérdést tettünk fel: szék, pedig még fiatal ember vagyok. Az idei évre például 8 millió a beruházásunk, de lakás egy sincs. Márpedig manapság művelődési igényekkel fellépni ott, ahol a lakásviszonyok ennyire nem kielégítők — nagyon nehéz, majdnem meddő kísérlet. Nem beszélve arról, hogy azt a kevés szociális létesítményt, amit építettek, sem a célnak megfelelően tervezték. Ezt mutatja, hogy a központi kerületben korábban két hatvan fős munkásszállás épült, s hosszú idő óta üresen áll. A kerületben, mivel el van zárva a világtól, a dolgozók nem maradnak meg, még kedvezményekkel sem lehet megkötni őket. Hiba volt figyelmen kívül hagyni ezeket a tényeket. PERSZE ARRÓL sem szabad megfeledkezni, hogy sok körülmény nehezíti is a gazdaság ilyen jellegű helyzetét. Területe, vagy 30—40 kilométeres kiterjedésű, dolgozóinak nagy többsége pedig szétszórtan lakik. A több, mint ezer dolgozó 14 községből, megannyi kültelki településről jár dolgozni. Az időszakiak egy része a Duna túlsó oldaláról érkezik a gazdaságba. Ilyen körülmények között nyilván nem másolhatnák le például egy község kulturális terveit, módszereit. De az sem lenne megoldás, ha tízmillió forintért építenének a központba egy művelődési otthont, mert a területi szétaprózottság miatt a munkáslakásokat, otthonokat sem lehet teljesen koncentrálni a jövőben sem. De mégis tenni kellene valamit. A leglényegesebb természetesen a munkásszállások helyett otthonok építése lenne, s fokozatosan igényesebb lakásokba helyezni az elhagyatott körülmények közt lakó dolgozókat, illetve az állandó munkásokat. Erre lehetne alapozni a többit: a szervezett, széles körű okatást, az önművelés segítését. A szocialista brigádmozgalom keretében is sok lehetőség mutatkozna. Az jó jel, hogy a gazdaság nem régen felvett függetlenített munkakörbe egy dolgozót, azzal a céllal, hogy szervezze, intézze a művelődési ügyeket, hogy szélesedjék a kulturális élet a központban, és sugározzák ki ez a tevékenység a körzetekbe is. Az új étkezde kulmunkás galléron ragadja a fiatalabbat, úgy megpördíti, mint ring- lispil tetején a senejdenét. _De, ne ... — mondaná tovább is , de a szót belészorítja társa erős keze. Megyek tovább. Már átjutok a vasúti átjárón. Ismét utolér a fiatalabb munkás. — Elkísérem — mondja. Szerencsénkre velünk szembe jön a. művezető. Megállítom. Bémutatkozás, és máris a lényegre térek: — Művezető elvtárs, maguknál ez a szokás? Munkaidő alatt isznak, nótáznak? — Nem kérem. Az én embereim, mel nincs baj, de ők az Országos Szakipari Vállalat emberei. Kettőt közülük már elküldték két hete, azok is ittak. Visszaérünk a munkahelyre. Az idősebb munkás kidugja egy ablakon a fejét, látszik, hogy akarna jönni, de meggondolja a dolgot. A két részeg munkás neve után kutatok. Senki nem tudja. Az építési naplót keressük, ott sincs beírva a nevük. — Azaz — mondja a művezető, — egyszer beírta valamelyik a nevét, de nem megy, hogy az-építési naplót megkeresse. A fiatalabb munkás meg még mindig itt lábatlankodik körülöttem. Ö sem mondja meg a nevét. Elmegy, majd visszajön. Már indulok, hogy rendőri segédletet kérek, amikor utolér a fiatalabb munkás, — Hogy hívják magát, szaktár-, sam? — Ugye megír az újságban? — Meg. Azt, hogy ilyen fontos építkezésen ilyen példátlanul viselkedett két ember. De azt nem írhatom, hogy a munkások. Nekem a társa és az ön nevére van szükségem. — És ha megmondom a nevem? — Akkor is megírom. A tanulságokat. Hogy ilyen emberekkel nem lehet dolgozni. Magát már korán reggel kiállította a munkából Pelcz István művezető. Sőt, a rend. őrségnek is szólt, hogy vigyék el mindkettőjüket. A rendőrség azt üzente: nem érnek rá. Ezért vannak még itt. Miért nem fogadott szót a művezetőnek? — Verő György vagyok, segédmunkás — lehajtja a fejét és „vallani” kezd. — Nyolc testvérem van. Debrecentől harminc kilométerre lakom. Huszonnégy éves vagyok. — És a társa? — Ö a főnököm. Petróczi József. Higgye el, a múlt héten min. dennap este tízig, éjfélig dolgoztunk. Mi jó munkásemberek vagyunk. Csak, ma megittam három nagyi röccsöt. — Meg sört, meg pálinkát. — Azt is. — És mit gondol, ha mindenki így inna, csak hetenként, havonként egyszer, munkaidő alatt, mikorra lenne kész ez a gimnázium? — Ennek a gimnáziumnak már mindegy. Kifutott a határidőből. Nézze, hisz már süllyed. Csoda? A művezető, a munkások mellettünk állnak. Verő karonfog, távolabb húz. Magyarázni kezd. Fél órája beszél már, nem értem mégsem. / — Mennyi a fizetése? — akasztom meg a szóáradatot. — Ezerhatszáz, de ebből haza is adok. Petróczi dolgozik. A pincében szigetelőmunkát csinál. Fel sem néz. Hagyja, hogy társa akadékoskodjon, magyarázkodjon. Az egyik — ugyancsak szakiparos — munkást kérdezem meg: — Maguk szerint is ittasak ezek az emberek? — Hát, hallja, ha csak fele lenne bennem, akkor magának nem tudnék válaszolni. A művezető széttárja karját: — Tessék ilyen embereikkel dolgozni .. . Elindulok, mert hiába . i. Itt a szép szó úgysem segít. Hacsak Verőé nem, mert elkísér, szóval tart egészen a Koppány- hídig. Még talán most is mellettem állna és magyarázna, ha lett volna a gépkocsiban hely, és magammal tudtam volna hozni. De vajon mit csináltam volna vele..! Pálkovács Jenő — Milyen a lakáshelyzet? — Amit lehetett a régi cselédházakból, meg más épületekből házilagosan csinálni, azt megtettük. Korszerűsítettük őket, de még így sem a legmegfelelőbbek. — Uj lakás? — Körülbelül 25-öt építettünk. Ezekben vezető beosztásúak és fizikai munkások laknak. — Ha ilyen ütemben fejlődik a lakáshelyzet, mikor lesz általánosságban elfogadható? — Ezt nem tudom. Én akkor azt hiszem, már nyugdíjban leturális célokra való kihasználása bizonyára nyújt majd ehhez lehetőséget. De ez csak, mint első lépés fogható fel. Lényeges javulás csak akkor várható, ha a gazdaság irányításában egyenrangú feladat lesz az általános kulturálódás és gazdálkodás. Ehhez persze az kell, hogy ne csak a termésátlagokat kérjék számon, s ne csak ezek emeléséhez adjanak hathatós segítséget. Az emberekkel is törődjenek többet. BODA FERENC Vietnami műszak a Tamási Gépjavító Állomáson A pártszervezet, a szakszervezet, valamint a gazdasági vezetés jóváhagyásával a Tamási Gépjavító Állomás kommunista é.-. párton kívüli dolgozói elhatározták, hogy február 6-án, vasárnap vietnami műszakot tartanak. Ennek megfelelően ezen a hétvégi pihenőnapon már a kora reggeb órákban ismét benépesültek a műhelyek, a munkatermek. Egy tőlünk sok ezer kilométeres távolságban élő, szabadságszerető nép melletti kiállás, együttérzés és szolidaritás jegyében " kezdték meg a Tamási Gépjavító Állomás dolgozói a munkát. Mindenki jelen volt. Felajánlásuknak megfelelően 5 órát dolgoztak, s a munka teljes bérösszegét, a 4500 forintot a vietnami szabadság- harcosok megsegítésére küldték el.
