Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-27 / 73. szám

í

%

V

í

FÉNYT OSZTVA ÉLNI

Látogatás Kisfaludi Strobl Zsigmondnál

A főváros még romokban hevert, s a budai hegyek felől még hallatszott az ágyúdörgés, amikor Vorosilov marsall tűnődve állt meg egy szobor előtt a Városligetben. Annyira megkapta a mű varázsa, hogy elhatározta, ha él a szobor alkotója, felkeresi műtermében, s megkéri, a lenigrádl Er- mitázs számára is készítsen ilyen szobrot.

— Ebből a találkozásból született a gellérthegyi Szabadságszobor gondolata is. Vorosilov marsai lal meleg baráti kapcsolatba kerültem, a múlt nyáron is az ő vendége voltam — mondja Kisfaludi Strobl Zsdgmond, miközben körbejárjuk hatalmas műtermét;

Polcok, állványok futnak körbe. Hadvezérek, államférfiak, írók, művészek portréi sorakoznak. Kisplasztikák, Ady, Madách-emlék. terv s más vázlatok, a művész gondolatának első megfogalmazásai, de már sejtetik az anyagból ki- bomló nemes formákat.

Hatalmas korszakot ível át művészi és emberi pályája. Kaliforniától Indonéziáig nagy városok közterein 52 szobra áll. Egyedül Anglia múzeumaiban több mint 70 alkotását őrzik. Ö alkotta az Országház előtti Kossuth-szobor főalakját, a millenniumi emlékmű Kossuthját és Rákócziját.

Bejárta a fél világot. Fiatalon került Bécsbe, aztán Olaszország, Franciaország, Amerika, Anglia volt életének egy-egy nagy állomása.

„Rodin népszerűsége sem volt nagyobb annak idején Londonban” — írta Bemard Shaw, a nagy író Kisfaludi Strobl Zsigmond londoni kiállításának katalógusába. Shaw és Kisfaludi Strobl Zsigmond évtizedeken át leveleztek, baráti szálak fűzték őket egymáshoz. A művész 26 levelét őrzi a nagy írónak.

És hogy Bemard Shaw mennyire szerette a magyar szobrászművész által készített portréját, következő sorai jól mutatják: „Portrém nemcsak azit mutatja, hogy én milyen vagyok, hanem azt is, hogy milyennek kellene lennem, és milyen szeretnék lenni.”

Egyik legszebb alkotása, az „íjász” Budapesten és még három külföldi városban hirdeti az örök

A műteremben

A műterem közepén ácsolják az Egerben felállítandó „Végvári harcosok” című kompozíciója egyik lovasfigurájának vázát. Az emlékmű kisméretű változata is ott áll a műteremben. Amikor Sosztakovics szovjet zeneszerző ellátogatott Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermébe, s megpillantotta ezt a kompozíciót, elragadó örömmel mondta:

„Ritmusa, zenéje van ennek a kompozíciónak!” — S dalt komponált a végvári harcosok emlékművéről.

Jelenlegi munkája iránt érdeklődünk;

— Éppen tegnap fejeztem be önéletrajzomat — mondja. — A terjedelme mintegy másfél száz oldal. Jó néhány reprodukcióval akarom majd kiegészíteni. Ez a munkám nem kizárólag életrajzi adatokat

tartalmaz, hanem feltárja esztétikai nézeteimet, a különböző művészeti irányzatokról, problémákról vallott felfogásomat is.

Alkotásait gyakran koszorúzták magas díjakkal, kitüntetésekkel. A Kossuth-díj és a Munka Vörös Zászló Érdemrendjének kétszeres birtokosa,

A Magyar—Szovjet Baráti Társaság kongresszusa alkalmából a Munka Érdemérem aranyfokozatával tüntették ki a két nép barátságának elmélyítésében szerzett érdemeiért. Asztalán táviratok tornyosodnak, a világ minden tájáról érkeztek a gratulációk, jókívánságok. Annyi fényt, annyi szépséget halmozott fel, hogy sok népnek jutott belőle.

HAMAR IMRE

DARÁZS ENDRE:

\

VÖRÖSKATONA

Sokáig dugdosta néném a fényképet,

Hogy senki se^lássa,

Se szomszéd, se gyerek. Mindig rejtegette. Hogy ne lássa mása

A fonnyadt gépész se, aki bizony más volt A törött fényképen,

Hol egy repülő állt csillagos sapkában.

Háta mögött éggel.

Pedig ha kiteszi vékonyka keretben A szoba falára,

Akkor se tudják, ki. Már nem hasonlított. Sehogy se, hiába

A hajlott kis ember. Csak a szeme volt. mely Régi fénnyel égett

És kettős csillagként világlott keresztül Csendőr-sötétséget.

LOVÁSZ PÄL VERSEI:

MARTINOVICS ALMAFAJA

A vesztőhely fölött vak hold bukdácsolt.

Az elítélt mellett hevert feje, és vériszamban még hat társ vele, amint fogadták egyenként a bárdot.

Vén Pest-Budának népe összeborzadt.

S akadt elszánt, ki vélük érezett: lepelbe tettek hűlt csonkot, fejet, és eltemettek titkon hét halottat.

A jeltelen hant mélye szűk, sötét; a gondolat nem tűrte börtönét:

^ por, sár alól tisztult világba tört.

S friss almatő fogant a hant fölött: a mélyben lent a holt fejét karolja, s zászlóként leng fönt, fénylik »enge lombja.

BÁTYÁM

A hegyről minden kékség erre áradt, a völgy fénylése gyógyítón fehér volt: hibátlan jelképként feszült az égbolt, halk cinkehang pengette kint a fákat.

Feküdtél, földi formák közt utolszor, nyakkendőd rajtad, úgy, amint szeretted, de oldott vége már az űrbe lengett; kezed jeges volt bontó távoloktól.

Szemed kútjában két kisgyermekednek örömcsóvái mélyen feketedtek. Arcommal-egy-arcod megfoghatatlan

elérkezés csodájától sugárzott.

És én, magzatkorunktól gyenge másod, a pusztulásban egymagám maradtam.

GABRIELLA

emberi szépséget: a harmonikus test, a feszülő izmok költészetét.

— Mindig az volt a hitvallásom, hogy a művészetnek szépséget, fényt kell árasztania az ember életébe. Az agy, a szív, a temperamentum, a tudás és az erő — ez együtt adja a művészt. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a művésznek mindig legyen ereje ahhoz, hogy hű maradjon önmagához, soha ne kövessen másakat, ne hagyja magát elcsábítani a divatos stílusirányzatoktól.

Kisfaludi Strobl Zsigmond sok évtizedes művészi pályáján következetesen hű maradt ehhez a hitvalláshoz.

— Hogyan látja a mai modern szobrászati stílusokat, törekvéseket?

— Csodálatos fejlődés tapasztalható az élet minden vonatkozásában, természetesen a szobrászatban is. Tanítványaim sokfelé élnek a világban, közülük nem egy az utcán szedi össze az elhullatott drótdarabokat, bádoglemezeket, leendő alkotásaik anyagát. Harminchét esztendős professzorkodásom idején én nem ezt tanítottam, s ma sem vagyak meggyőződve, hogy az iíyen anyagokból készült alkotások kiállják az idő próbáját.

A nyolcvankét éves mester ma is fiatalos energiával dolgozik, alkot, s fényt osztva éli napjait. Szombathelyen nemrég avatták fel Lenin-szobnát. A közelmúltban készítette el Kodály Zoltán és felesége portréját.

Kétszáz éve, 1766. március 24- én született Batsányi Jánosné, Baumberg Gabriella. Jelentősége ma már alig több, mint az, hogy egy nagy költőnk hűséges élettársa lett, s ezzel tevékenysége fontosabbá vált, mint művei, hisz azok a versek, amiket „Bécs Sapphója”-ként Baumberg Gabriella írt, alig emelkednek ki az 1800-as évek átlagából: egyszerűek, bensőségesek, tiszták, de hiányzik belőlük a nagy költészet ereje.

Nehéz sorsot vállalt magára. Hivatali előszobákban várakozott, kérvényeket írt, előkelő pártfogókat keresett, hogy kiszabadítsa férjét, elhárítsa feje fölül a veszedelmet, hisz minden rendőri nyilvántartásban ott állt a gyanút keltő megjegyzés: magyar költő és forradalmár. Amikor 1805 június 10-én örök hűséget esküdött Batsányinak, s verssel is köszöntötte a szép napot (Die Glückliche, A boldog nő), nem is sejtette, hogy ez a boldog szerelem mennyi keserű megpróbáltatást és megalázást tartogat számára.

Forradalmiságot ugyan nem tanulhatott otthon, de apjának — udvari titkár és levéltári igazgató volt — házában, a kor számos neves művésze fordult meg, köztük Haydn („igen szeretetre méltó, jeles ember volt ő társalko- dásban is” — írta róla Batsányi), s Blumauer, a költő, akinek mulatságos versét (Öda az árnyékszékhez) Csokonai fordította magyarra. Batsányi hamar otthonra talált náluk, s mint Gabriella önéletrajzából tudjuk: az öreg Baumberg nagyon megkedvelte, halálos ágyán megáldotta, s új fekete ruháját is ráhagyta örökül. Mi lehetett Batsányiban — aki az udvari egzisztencia biztonságából nézve mégis csak bukott ember volt —, ennyire megnyerő? „Becsületes embernek tartom” — mondta lányának B'aumberg, s talán az udvari szolgálatban eltöltött élete ellen lázadt igy, midőn a börtönviselt magyar forradalmárt házába és szívébe fogadta.

Baumberg 1801 áprilisában meghalt, s nem sokkal később követte felesége is. Gabriellára csekély örökség maradt, s türelmesen várták, hogy Batsányi biztosabb megélhetéshez jusson. Végre 1804-ben fogalmazóvá nevezték ki, s egy évre rá egybekelhettek. Batsányi negyvenkét éves volt ekkor, Gabriella harminckilenc. Ugyanebben az évben jelentek

emléke

meg kötetbe gyűjtve Gabriella költeményei.

Boldogságuk csendes és zavartalan, míg bele pem szól a történelem. Napóleon 1809-ben beveszi Bécset, s Batsányi kapcsolatba kerül a franciákkal. Máig eldöntelen, hogy a nevezetes proklamációt ő fordította-e magyarra. A franciákkal együtt elhagyja Bécset, s Párizsban telepszik le, ahol 2000 frank évdíjat kap.

Gabriella nem sokkal később férje után ment, s csak három év múltán, amikor Napóleon csillaga már lefelé tűnt, tért visz- sza Bécsbe, hogy gondoskodjék mindkettőjük jövőjéről. 1814 augusztus I5-én búcsúztak el Párizsban, s egy év múlva, 1815 augusztus 5-én hajnalban, á Quay des Malaquais 19. szám alatti lakásán egy Szoikovich nevű gránátos hadnagy letartóztatta Batsányit

Ismét a börtön várt rá, s több mint egy évig volt, a hírhedt

Spielberg foglya, Gabriella számára irodalmilag is új szerep kezdődött most: levélváltásuk — magyar kiadása hiányzik — irodalmi értékén kívül kortörténeti- leg is fontos, meghitt aggódószerető foglalata életüknek, melyben egyformán szó esik börtönviszonyokról, orvoslásról, irodalomról, s reményekről. „Aki úgy élt, mint mi, a sírban is meg fogja találni védőjét” — írja Batsányi, egy másik levelében pedig így vall feleségének: „Mint egy magasabb isteni lény, őrkö- dől felettem”.

Valóban, a költő letartóztatása percétől kiszabadulásáig beadványok sorát írja, hogy kiszabadítsa „a nemest és ártatlanul üldözöttet”, míg végre egy császári audencia után megnyílik Batsányi börtöne. Szabadságát azonban rendőri felügyelet korlátozza, s Linzet, kijelölt lakóhelyét nem hagyhatja el. Életük, sorsuk még jobban egybefonódik, s midőn 1835 július 24-én Gabriella meghal, joggal idézi Horatiusi: valóban lelkének felét ragadta el a halál. Kedélye elborul, még kevés barátjától is elfordul, csak a hűséges Hafner áll mellette, ő temette ti el 1845-ben, s véseti a költő-házaspár sírkövére: Die Mitwelt mag neidisch oder undankbar, aber die Nachwelt wird gerecht sein. (A kortárs lehet irigy, vagy hálátlan, az utókor igazságos lesz).

CSÁNYI LÁSZLÓ