Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-25 / 71. szám
1906. március 2S. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 DCít kőiuiijesepp Jíidiht Síró vezérigazgató Psöt'e néni Az ablak mellett ül. Sok ráncú parasztszoknyája szétterül a zöld bőrülésen. A párahomályos üvegen át a búcsúzók körvonalai látszanak. Lassan lehunyja szemét, csillogóan buggyan ki két könnycsepp, egy pillanatig ott remeg szeme sarkában, s aztán legördül a bánatos szép arcon, ráhullva az apró-virágos szoknyára. A kocsi megrázkódik és lustán, lassan elindul. Az asszony búcsúzik a várostól, szemsugara belekapaszkodik az elrohanó házakba, de a kerekek gyorsulva forognak és elszakad az utolsó szál is. — Szombathelyi? — kérdez halkan. — Igen. — Én bogyiszlói vagyok, de a kislányom már három hete itt van Szombathelyen a mezőgazda- sági szakmunkásképző iskolában... Szülői értekezlet volt, eljöttem megnézni, jó helyre került-e. Az apja hozta ide, nyugtatgatott is egyre, ne búsulj Csőre, jó helyen van a gyerek, egy-kettőre kitanulja a gyümölcstermesztést, észre sem veszed már itthon is lesz. öt hónap... tudja milyen sok idő ez? Még soha nem volt távol tőlem.., — Bánat adta közvetlenséggel be. szél. Nem panaszkodás ez, hanem az anya sóvárgása a gyermeke után. — Van még kettő, de azok nagyobbak. Az egyik lány, Pesten dolgozik, fiam, a Vince már nős. .0 Szekszárdon autóbuszt vezet. A pesti lányom fekete hajú, ^ de olyan fekete... Lidi meg szőke, szép szőke haja van, majd meglátja, mert ugye meglátogatja? Csőre néniből buzog a szó, szemlátomást felenged benne a szorongató érzés: megismerem a falut, a termelőszövetkezetet, ahol férje, Pilisi Vince növénytermesztési brigádvezető, elmondja, hogyan termesztik a híres bogyiszlói paprikát, aztán a házukat és a sok tennivalót körülötte, s kialakul bennem egy esti kép: csend van az udvaron, elült már a sok baromfi. Csőre néni — arrafelé az Erzsébeteket így becézik, — vacsorát főz, halpaprikás lesz gyufaszál vastagságúra vágott metélt tésztával. A szoba sarkában, az ablaknál kézi szövőgép áll, félig kész színes szőttes csüng le róla. Közelítő lépések hallatszanak, a férje, a tsz-elnök és egy idegen jön vele. — Nem falubeli volt, Szekszárd. ról érkezett. Pálinkáztak, beszélgettek, aztán szóba jött ez is, az is. Lidi akkor Tolnára járt be mindennap a szövőgyárba, de jobban szeretett volna itthon dolgozni. Az idegen nyomban megígérte, hogy felveteti a szombat- helyi mezőgazdasági szakiskolába, hogy szakmát kapjon a kezébe. Hittük is, meg nem is, de egy hét múlva megjött a levél: felvették a lányomat... — nehéz sóhajjal süpped vissza hallgatásba. A jegyvizsgáló végigmegy a kocsin és figyelmezteti az utasokat, Székesfehérvárra érkezünk. Pilisi Vincéné leveszi kosarát a tartóból, búcsúzunk, s még egyszer lelkemre köti, hogy keressem fel a kislányt. Midi Kislány? Az igaz, hogy 16 éves, de termete, határozott mozdulatai, biztos fellépése, okos, komoly válaszai felnőtté teszik. Szép, hamvas szőke, rövid haja van, — Csőre néni nem volt elfogult, amikor a legkisebbről beszélt. Mind a ketten kutatva nézzük egymást: ő kissé meglepődve, „ugyan mit akarhat tőlem” kérdéssel szemében, én viszont beleképzelem, a fiús, csinos lányt az otthoni környezetbe, ahogy édesanyjától hallottam: „Lidi (bocsánat, Lídia, mert ebben már az első pillanatban megegyeztünk) a tsz-ben kipróbált minden gépet, traktort vezetett, kombájnra ült, silózott, ért az állatokhoz, szereti a földet...” — Látom azért mindent nem mondott el a mamám — mondja egv kis huncutsággal vegyes res- tellkedéssel. — Például? , — A bátyám megtanított buszt vezetni, a barátnőmmel motoron járunk pontyra horgászni a Duna holt ágába, szeretek táncolni és énekelni, kirándulni, olvasni, tévét nézni, és megszakad a szívem, ha látom a képernyőn, hogyan szántanak, én meg ide vagyok kötve, alig tudom megállni, hogy haza ne rohanjak. Ha nem hallottam volna a szavak őszinte csengését, ha nem láttam volna a természet utáni vágyódást a lány arcán, most ezt mondanám: itt valami tévedés van. A szerény külsejű, kedves falusi asszony lánya lenne az előttem álló terlisterkosztümös, városi magabiztossággal viselkedő, s minden kérdésre találó válaszokat adó lány? — Nem akarsz inkább városban dolgozni? Megütődve néz rám, szinte csattan a tiltakozó szó: — Soha! A levegő, az ég, a növény éltető elemem, csak ott érzem jól magam, ahol tág körülöttem a világ. Itt ez csak egy héten egyszer van, amikor gyakorlati oktatásra megyünk a gyümölcsösbe fákat metszeni. Lidi ügyes, — tehetséges, szorgalmas és mindenekfelett munkaszerető a gyakorlati foglalkozásokon. — Az elmélet? Hát az meg hozzátartozik. nincs alóla kibúvó. Valamit valamiért alapon meggyőztem magam, bár vitatható, hogy a szakma elsajátításába a történelmi tanulmányok is beletartoznak!? Húszán vannak áz osztályban. Tíz fiú és tíz lány — az elméletről és a gyakorlatról azonos a véleményük — minél többet szeretnének a szabad ég alatt dolgozni. — Három évig minden évben öt hónapot itt Szombathelyen, a kollégiumban, hetet otthon. Olyan ez, mint amikor kiengedik a madarat a kalitkából, aztán újból megfogják és zutty, visszazárják. Térdére könyököl, állát öklére támasztja, arca most gyerekes elkeseredést tükröz, és mindjárt azt mondja: haza akarok menni! Hangosan sóhajt, átkulcsolja térdeit és mint egy világot megrengető tényként jelenti ki: — Húsvétkor hazamehetek és Amíg a küldöttközgyűlés elkezdődött — Melyik Szilágyinét keresi? — kérdezik Sióagárdon, ha az érdeklődő csak a vezetéknevet mondja. — Az „író” Szilágyinét? A Kati nénit? így már egészen más — mondják és következik az útbaigazítás. — Nagyon ügyes kezű asszony. Sok szép térítőt, párnát rajzolt már. Nem kell annak magyarázat, mit és hogyan. Megtervezi az, csak annyit mondjanak meg, hogy a himzést mire akarják használni — dicsérik. Szilágyi Istvánné a Sárközi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet sióagárdi hímzőrészlegének tagja. Nemrégen gondolta rá magát, hogy tovább nem „maszekot”, hanem a többiekkel együtt dolgozik. A tagok örültek Szilágyi néni elhatározásának. Tudták ügyes keze van, szépen rajzol és mint tervezőnek is jó hasznát veszik. Három éve tagja a szövetkezetnek, s amikor arról volt szó, kik menjenek Sió- agárdról a küldöttközgyűlésre, ő is szavazatot kapott. A közgyűlés szünetében a beszélgető asszonyok között feltűnt a rajzoló Szilágyi néni. Király Annuska részlegvezető ugyanis néhány szóban elmondta, amit Fehér Lászlónétól hallott. Sürgősen szükségük lenne néhány kisebb rajzra, amit könyvborítóra, puderos szelencére, hamutartó díszítésére fel lehetne használni. Amennyiben kéznél lenne ilyen minta, a HISZÖV népművészeti előadója magával vinné Budapestre. Szilágyi Istvánnénak ennyi elég volt. Tudta, mire van szükség. Azonnal munkához akart fogni, de volt egy bökkenő. Nem volt papír és ceruza, viszont számítottak arra, hogy a gyűlés rövidesen elkezdődik, s nem illik ilyenkor ceruza és papír után futkosni. — Írni jó lesz a töltőceruza is. Papírnak megteszi a meghívó tiszta oldala — mondta Király Annuskának. A nehezebb munkához — kapanyélhez, fejőshez, nehéz vödör cipeléséhez — szokott pa- rasztasszonyi kéz biztosan vezette a ceruzát. Búzavirág- és vajvirágszirmokat, csipkés szélű leveleket, árvácskát, tulipánt, rózsabimbót és virágokat összefogó díszítéseket, ágacskákat rajzolt szépen, tisztán. A sióagárdi hímző asszonyok nem hagyták ott üres kézzel a kékborítékos közgyűlést. (A nyereségrészesedést osztó gyűlésről beszélnek így). Magukkal vitték a jó munkáért járó pénzt, de hagytak is valamit. Dr. Érczi Jánosáé művészeti osztályvezető három szép rajzot vihetett magával Budapestre. Szilágyi Istvánné sióagárdi íróasszony tervezte a rajzokat, az alatt az idő alatt, amíg a közgyűlés elkezdődött. POZSONYIIGNÁCNÉ annyi halpaprikást ehetek, ameny. nyit csak akarok, mert úgy senki nem tudja főzni, mint az én édesanyám! Horváth Anita Szellemi vetélkedők Szekszárdon A népművelési tanácsadó a KISZ-szel közösen rendezi meg Szekszárdon a szellemi vetélkedőket. Ezeken válogatják ki azí az ötös létszámú csapatot, amely a járási művelődési házak szellemi vetélkedőin Szek- szárdot képviseli majd. Április 16-án kerül sor a városi döntőre. Jelentkezni április 12-ig lehet. A versenyben bárki részt vehet, aki kedvet érez hozzá. A járási művelődési házak közötti vetélkedő első fordulójára április 23-án kerül sor. Ekkor Szekszárd csapata Dombóvár öt emberével méri össze szellemi tudását. A döntőbe a magasabb pontszámot elért csapat kerül tovább. Hasonló módon rendezik meg a műkedvelő bemutatón részt vevő műsorszámok kiválogatását is. Ezen általános iskolások nem vehetnek részt. A városi döntőt .május hetedikén a művelődési házban tartják. Az itt előadott műsorszámokból választják ki azokat, amelyek Szekszárd 90 perces műsorát alkotják majd a műkedvelők vetélkedőjén. Mindkét városi döntő nyilvános lesz. A rendezőség minden érdeklődőt szívesen lát. JVW egv állom őszintén: nem mindennapi Látvány. Én is csak M a tv március 23-i adásában láttam. Sírt a vezérigazgató. Olyan ember sírt, aki évekig másokat siratta to tt. És felvonultak a néma tanúk. Akik befelé sírtak addig, amíg a vezérigazgató hatalmon volt, akik nem hittek abban, hogy egyszer a vezérigazgató nimbusza is szertefoszlatható. A vezérigazgató lebukott. És sorra megszólaltak a néma tanúk. Megszólaltak, mert megkérdezték őket. Előbb kellett volna megkérdezni őket és nekik is előbb kellett'volna megszólalmiok. Elfogadták a prémiumot a felét visszaadták és otthon viaskodtak önmagukkal. Otthon és egyedül, mert nem bíztak abban, hogy lesz más is. aki ugyanazt mondja majd, hogy lesz más is, aki ki mer állni. Nekik pedig családjuk van, a vezérigazgatónak hatalma, hitele. Bármikor kirúghatják őket az üzemből, hivatalból, intézményből. Pereg a film. Felvonulnak a néma tanúk és a vezérigazgató sír. Utólérte a törvény szigora. De mennyi idő kellett ehhez? Hány ember életét keserítette meg addig, hány ember hitét rabolta meg? És az emberek némák maradtak. Most pedig beszélnek. Megkésve beszélnek. A film az életet pergeti. Aki nézi nemcsak ezt az egy ügyet látja. A saját munka, helyére gondol, felülvizsgálja lelkiismeretét, más ügyekre gondol, konkrétakra, amelyekben szintén sokáig némák voltak a tanúk. Hasonló meggondolásokból, mint a filmbeliek. Évek óta suttogtak esetekről itt a megyében is, de csak egymásközt, szigorúan bizalmasan, és közben megsüvegelték az utcán azokat, akikről tudtak egyet-mást. Tudtak, csak féltek: ml lesz, ha nem tudják bizonyítani, lesznek-e többen, akik ki mernek állni amellett, aki ki meri mondani először az igazságot az illetékesek előtt is. t/an egy közmondás: „A hazug embert előbb utói lehet érni, mint a sánta kutyát.” A közmondás igazságának értékéből az sem von le semmit, ha a sánta kutyát sokszor évekig nem érik utói. Utolérik egyszer, de gyakran addigra már veszetté is válik: sok embert megmar. És ennek oka semmi más, mint az, hogy nem figyelünk fel a még csak bicegőre, a sántára, csak a veszettre. Pedig a bicegőre kellene felfigyelni. Igenám, de ezt meglátni nem minden esetben veszélytelen. Vállalni kell a felelősséget. Vállalni kell azt, hogy lesznek emberek, akik előtt a bicegő hosszú ideig nem biceg, nem sántít. Harc, küzdelem kérdése ez. Bátorság kell hozzá. Bátorság és az új társadalom szeretete: felelősségérzet a máért, a holnapért, a holnaputánért. Igaz az, hogy Látszólag az védi a családját, aki nem szól? Nem! Mert amíg ő hallgat, a nép kasszáját dézsmálják. És ebből a kasszából kapja ő is a fizetését, ebből a kasszából fedezik azokat a beruházásokat, amelyek szebbé, jobbá teszik mindannyiunk életét. Aki ez ellen emeli fel a hangját, aki ennek Láttán nem marad néma, csak az védi igazán a családját. Tudom vannak példák, szinte mindenki tud egyet-kettőt mondani arra, hogy itt, meg itt, azok húzták a rövidebbet, akik szólni mertek. Valóban voltak ilyen esetek, de az igazság minden esetben győzött, ha gyakran később is, de győzött. Mondhatják azt is: könnyű beszélni, de gyerünk odaállni és megmondani. Nem tagadom, sőt állítom, hogy nem könnyű dolog. De az egyedüli lehetséges és járható út. Senkinek sem szabád némának maradnia akkor, amikor belső kényszert érez arra, hogy szóljon, mert az ilyen némaság megöli, tönkreteszi az embert. Úgy rágja, marja, mint féreg a fát. Időben az oszágban senkinek sem lehet közömbös, hogy ki mit csinál. Ebben az országban csak olyan vezetők lehetnék, akik valóban a nép érdekeit képviselik, akik valóban a népért dolgoznak, akik a nép érdekeit nem tévesztik össze a saját érdekkel. Tudom, szükségtelen volt ezt a mondatot leírni. Százszor, ezerszer leírtuk már, határozatok is rögzítik. De a határozatok — hirtelen nem jut eszembe más, jobb hasonlat — olyanok, mint a puskák, nélkülünk nem sokat érnek. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, miközben a fűm pergett, miközben sírt a vezérigazgató. Megvallom őszintén, én is sírni tudtam volna. Nem azért, mert a vezérigazgató sírt. hanem azért, mert időnként bizony gyávák vagyunk. Pedig nincs jogunk gyávának lenni. Ez az ország, csak a becsületesek hazája. Te is, ón is, ő is, mindannyian felelősek vagyunk mind. azért, ami ebben az országban történik. Szalai János Oklevélkiosztó ünnepség a Szekszárd-Palánki Felsőfokú Mezőgazdasági Három évvel ezelőtt kezdődött a Szekszárd-Palánki Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumban a felnőttek részére a levelező oktatás. A levelező tagozat első évfolyamának diákjai március 21- étől 24-éig államvizsgát tettek növénytermesztéstanból, géptanból, üzemtanból és politikai gazdaságtanból. A végzős hallgatók részére tegnap a kora délelőtti órákban az intézet székhelyén ünnepélyesen adták át az oklevelet, amely növénytermesztési szaktechnikusi képzettséget nyújt. Az ünnepségen jelen volt Virág IstTechnikumban ván, a megyei pártbizottság tit* kára, dr. Kurnik Ernő, az iregf szemesei kutatóintézet igazgatója, az állami vizsgabizottság tagjai, az intézet tanszékvezetői és tanárai. Mártonfai Dénes, az iskola igazgatója köszöntötte az új mező- gazdasági szaktechnikusokat és nyújtotta át az okleveleket. Kemény István, növénytermesztési szaktechnikus, a Szekszárdi járási Tanács vb-elnöke a tanulmányi idő alatt végig jeles rendű volt, az államvizsgán szintén kitűnőre vizsgázott, s az ünnepségen kitüntetéses oklevelet kapott.
