Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-18 / 65. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. március 18. Kihalóban a budapesti „perzsavásár“, a tangó! Egyre kevesebb vidéki vásárló a pesti „ssibajon66 Merényletsorozat az író ellen, aki megírta a Ku-Klux-Klan százéves történetét (Budapesti tudósítónktól.) A fia­talabb korosztály már nem is em­lékezik a „Méltöságos gróf Teleki térre”, arra a perzsavásárra, amely a Kerepesi temetővel szemben ék- telenítette el a 64 méter magas régi OTI épületének környékét. Az ország minden részéből itt értéke­sítették a lopott holmit, és a bűn­ügyi rendőrség is itt kereste a be­törőktől és a rablóktól elorzott ér­tékeket. Bódék voltak egymás há­tán, kirakott ócska holmikkal, ja­vított és értéktelené kacatokkal. A hatalmas központi épületben talál­tak helyet az igazolványos árusok és a többemeletes „tetűpiac” fa­lainál a Horthy-éra számkivetettjei a kubikosok. Az emberpiac elke­rülhetetlen velejárója volt a jassz- nyelven méltöságos gróf Teleki térnek nevezett zsibajnak, amely többholdas területén éneklő koldu­sok, olcsó és híg leveseket árusító „gazdasszonyok”, fánkot, pogácsát sütő „háziasszonyok” gyülekező- helye lett. Az iszákosok itt adták el testükről a kabátot és a zseb­metszők leginkább itt zsebelték ki a „jó vidékieket”, akik olyan cik­keket kerestek, amik az üzletek­ben nem voltak találhatók. Kora reggeltől késő estig emberek ezrei adták-vették a viseltes holmikat és itt találtak gazdára az egy na­pig járó órák, az aranynak látszó dublé bizsuáruk. Itt játszották az. „itt a piros, hol a pirost” és itt döntötték be a „nehéz fiúk” a könnyen hívő vidékieket. A vidék elesettjei, a fillérekért dolgozó ku­bikosok itt háltak nyáron is a téli szűrben, amik fejpárnáik, takaróik lettek, a békési, szabolcsi, Biács megyei és csongrádi kubikosok­nak. Télen-nyáron az eget nézték, s ha akadt egy-két napra valami munka is. elfőzték a pár fillért lebbencslevesre, A felszabadulásnak kellett jön­nie, hogy erről a vidékről kiparan- csplják ezt a folyton zsinatoló tö­meget, amely az ország egyik leg- hírhedtebb területén, a Teleki té­ren találta meg otthonát, megélhe­tését, beugratási lehetőségeit. A szemben levő temetői holtak nem panaszkodtak, hiszen „odalenn már nem fáj semmi”, de annál többet kifogásolták a környező há­zak lakói, akiknek a hétkulcsra zá­ró ajtajait is kinyitották a betö­rők és besurranó tolvajok — a törzsvendégek. Idők folyamán kiköltöztették a zsibajt az Ecseri útra és úgy látszott, hogy sikerült megfékezni ezt a tömeget, amely az emberek hiszékenységé­ből élt és üzletelt. Mert nem volt rossz üzlet a Teleki tér. A „boldog békeidőkben” nem nagyon tellett új ruhára a fizikai munkásnak. Üj cipőre sem. Javarésze itt vásá­rolt, mégpedig úgy, hogy a bódé­ban levetette a göncöt és felvette az „avíttat”, vagyis az újonnan vá­sárolt gúnyát. Itt mindent meg le­hetett kapni frakktól díszmagya­rig. De minek kellett az akkori melósnak frakk, vagy díszmagyar. Hacsak a kéményseprőknek nem, akik a régi időkben szívesen jár- tak-keltek frakkban és cilinder­ben. Legalább is szilveszter éjsza­káján. A „tetűpiac” nagy slágere a ci­pő volt. Csizmától bakancsig és báli cipőig mindent lehetett kap­ni. És a vásárló dúskálhatott a foltos, színehagyott lábbeliktől egészen a kisipari remekművekig. A boltosok, a „hónalj -kereskedők”- nek csúfolt árusok a szegénység göncén, s rongyain egymás után vették a házakat. Nem volt rossz üzlet a Teleki téri bódé. Protekció kellett hozzá. Nehéz ezreseket fi­zettek a bódéengedélyért. Kenni kellett a nagyurakat a városházán. A pénznek itt sem volt szaga! A világ közben nagyot változott. Az Ecseri útra kitelepített zsdbaj- nak már nem volt olyan törzsikö­zönsége, mint a „Méltöságos Tér­nek”. Az ok? — Az életszínvonal példátlan emelkedése. Minek ve­gyen egy melós, vagy a legkisebb keresetű munkás is 80—100 forin­tért egy pár lábbelit, amikor azt az üzletben is megkapja — nem egyszer olcsóbban! Kinek kell ma viseltes ruha, amikor már strapa­ruhát lehet kapni 4—600 forintért is. Ki jár ma foltos, rongyos fe­hérneműben, amikor mindenki va­donatújban megtalálja a kedvére valót. És ki vásárol ócska, régi divatú nagymamabútort, amikor részletre is kap megfelelőt. így a tizedére csökkent zsibaj ma már elvesztette jelentőségét a mai tár­sadalomban. Nincs is rá szükség, legfeljebb ha valaki speciális szer­számot, vagy valamilyen gépalkat­részt keres, amit már 40 éve nem gyártanak. Mert azokból varr ele­gendő. Csak szép időben teng-leng néhány árus a bódék környékén, no meg néhány tucat hónaljkeres­kedő, akik a kezükön, karjukon viszik az .árut”, amit csak rábe­szélésre néznek meg. Még lehet ta­lálni pen yva irodalom-árusítókat, sikamlós könyveket, de már ezeket is csak a „pult alól” veszik elő. Kihaltak a törzsvendégek, s las­san az árusok is. Alig néhány száz lépésre már magasodnak a régi Zita-nyomortelep helyén épült 8— 10 emeletes palotaóriások, amelyek elnyeléssel fenyegették a zsibáru- sok területét az Écseri úton is. El is nyelték. Újra át kellett helyezni az ócskapiacot jó néhány kilomé­terre a várostól, amely már csak teng-leng. A handlék, ahogyan mondják ma az ószeresek is las­san eltűnnek, mert ki tudja azt a sok kacatot kiszállítani jó 6—8 ki­lométerre a megújhodott ócska­piacra. De elsősorban eltünteti ezt az idő. A modem idő és az élet- színvonal emelkedése, amelv az íz­lés növekedésével megszünteti a tetűpiacok közönségét. Nagyon kü­lönlegesnek kell lenni annak az árunak, ami itt már gazdára ta­lál! Nem egyszer több az árus, mint a vevő. A bódésok könyve­ket olvasnak és felizgulnak, ha egyszer feltűnik egy venni szándé­kozó. Lassan csak specialitásokat árusítanak majd és a zsibaj mindinkább összemegy mint a mesebeli szamárbőr. Ezt is elnyeli a főváros fejlődése, már ostromolja is. Az alkalmi áruk, a bizományi boltok kielégítik az ol­csóbb áruk utáni igényeket, s nem is olyan lassan, de kihal a „tangó” — ahogyan az alvilág a zsibajt „Az átkozott Dél csuklyás jel­képe” — ahogy a nagy amerikai író, William Faulkner nevezte — véres betűkkel írta be magát az Egyesült Államok tegnapi és mai történelmébe. Abból az alkalom­ból, hogy a középkori szellemű terrorszervezet nemrégiben volt százéves William Peirce Randei, egy haladó szellemű amerikai ku­tató könyvet jelentetett meg a Ku-Klux-Klanról. Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy közvetlenül az amerikai pol­gárháború után — 1865. karácso­nyán — hat Tennessee állambeli puljaski fiatalember alapította meg a szervezetet; azzal a be­vallott programmal, hogy „min­den erővel és eszközzel küzdenek az átkozott rabszolgafelszabadítók ellen”. A görög „kuklosz” szót — ami gyűrűt jelent — két szótag­ban írták le és kissé „elameri- kaiasították”. A „Klan” szó pedig úgy keletkezett, hogy a szervezet hat alapítója skót származású volt, és ezzel is a régi, mitikus törzsközösségekre —• a skót klá­nokra — akart emlékeztetni. A Klan első nagy összejövetelét Nashville-ben ugyancsak Tennes­see államban — tartotta, 1867. ka­rácsonyán. Itt terjesztette be az első Nagy Sárkány, John Bemard Kennedy a „Klan” alkotmányát, amely szerint „minden erény leg­teteje a lovagiasság és könyörü- tetesség”. A „könyörületesség” szellemében az összejövetel után majdnem száz néger férfit, asz- szonyt, gyermeket öltek meg Nash- villeben és környékén. Ekkor lobbant fel először — egy bizonyos Jenkins nevű Klan-tag javaslatára —1 a kereszt alakú máglya. A Klánt egy ideig hivatalosan üldözték, 1871-ben azonban már Dél hivatalos hatóságainak egy része is támogatta a „könyörüle­tesség” tűzcsóvával, korbáccsal, pisztollyal működő lovagjait. En­nek az évnek a végén — számos helyi hivatalnok segítségével — a Klan eltávolította hivatalából Nort Carolina kormányzóját, a liberális gondolkodású, s a néger- (és nemcsak néger-) üldözést hely­telenítő William Woods Holdent. És azóta — mint az amerikai tu­dós könyve megállapítja — „a Klan mindig megtalálta a segítő kezeket az államgépezetben”. Ugyanakkor mindig akadtak bá­tor férfiak, akik a Klan fészkei­ben is szembe mertek szállni a gyilkosságok ezreit és tízezreit el­követő szervezettel. Vezérigazgatók gengszterbandája Tizenötmillió frank értékű zsákmány A francia rendőrség letartózta­tott egy gengszterbandát, amely­nek élén négy elnök-igazgató ál­lott. Mindegyiknek saját nagykeres­kedői vagy ipari vállalata volt. Fényűző életmódot biztosító va. gyanúkat azonban lopásból és be­törésből szerezték. A négy elnök-vezérigazgató vagy ötven alvilági elemet foglal­koztatott, akiknek az volt a fel­adatuk, hogy ellopják az ország­utakon közlekedő nagy teherszál­lító autókat. Főnökeiktől pontos tájékoztatást kaptak, hogy me­lyik cég mikor és honnan indít útnak értékes áruszállítmányt. A teherautót követve megvárták, amíg a sofőrök egy bisztróba be­térnek. A gazdátlanul maradt szállít­mánnyal azután elhajtottak. Az árut a főnökök vállalatainak raktárába szállították, az üres te­herautókat pedig elhagyták. Két .év alatt mintegy tizenöt- millió frank értékű textilt, cipőt, gyermekjátékot harácsoltak össze. A zsákmányt az elnök-vezér­igazgatók vállalatai értékesítették. A banda főnöke egy Sábán ne­vű textilnagykereskedő volt, a vi­déki hálózatot egy Roetynck nevű szövetgyáros irányította. Roetynck, nek két pazarul berendezett kas­télya van Közép-Franciaország- ban. A banda ál betöréssel is foglal­kozott. Sábán felajánlotta a csőd szélén álló nagyiparosoknak, hogy „kiraboltatja” raktáraikat. A rak­tárak üresek voltak, s hamis lel­tár alapján kifizetett biztosítási összegen azután az „áldozatok” megosztoztak a betörőkkel. Illlllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllfbecéz:te- A kultúra, a felfokozott Eigények megszüntetik ezt az áru­Sárközi Gyula: s HIRDESSEN TOLNA MEGYEI a =sító módot és az árusok is mehet- Enek az üzemekbe — melózni, ^ahogyan ezt hellyel-közzel mond- gják. Zsolnai László iiiiimmiiiiiiiiim ................................................................................................... N épújságb an! — 127 — Simkó néni pedig lassan már másodszor kezdte mesélni a ficsúrt, mert közben elfelejtette, be­szélt-e róla vagy sem. Elmesélte, hogyan lopód- _zott fel tolvaj módjára az emeletükre, hogy sa- • * jót kulccsal nyitotta ki az ajtajukat, aztán be­osont és legalább egy félóráig bent volt. De le­het, hogy tovább is. Elújságolta, hogy most meg már egy másik embert is köröz a rendőrség, va­lami kereskedőt, aki szintén a Márta ismerőse lehetett... — Csodálkozom ezen a Mártán, Zárai úr — tette hozzá. — Hogy nem bírt az a vérével, vagy mi a csuda ütött belé! De magát sem tudom megérteni, Zárai úr, már ne haragudjon az őszin­te szóért! — Nem haragszom én, Simkó néni, nincs miért haragudnom — szólalt meg Zárai hosszú hall­gatás után. — Tökéletesen igaza van... Magam kerestem a bajt, pedig figyelmeztettek: „Ne ve­gye el Zárai úr, túl fiatal az magához...” Bizony néha jó meghallgatni mások taná­csát, Most nem lenne ebben a szerencsétlen helyzetben... Hogy lehet az, hogy nem látta? Én csak ezen csodálkozom. Megvakította eny- nyire a szerelem? Pedig hát felnőtt ember, méghozzá nem is mai gyerek! Áztán így az orránál fogva vezesse egy ilyen nem is tu­dom minek nevezzem! Ne haragudjon már érte, de Isten bocsássa meg, nagyon szégyen­telen nőszemély volt a megboldogult. Ennyi férfival megcsalni ezt a jóravaló embert, ahelyett, hogy a lába nyomát is megcsókolta volna... — 128 — — Hogy nézett ki az a hogyishívják, no, az a ficsur? — kérdezte Zárai kíváncsian. Jóképű fiatal legény. Akár filmszínésznek is elmehetne, ahogy Szapudiné mondta, aki a Körúton látta őket összeborulva, mint a sa­látalevelek! — Hát az a másik? — Azt én, Zárai úr, nem láttam, mert csak a ficsurral szembesítettek a rendőrségen, mert hogy én láttam őt feljönni, meg kimenni ma­guktól. De a házmesterné meséli, hogy a rádió szerint kereskedő és valami nyiszlett emberke. — És én hogy hittem neki! — Zárai két­ségbeesetten a hajába túrt, — Ellának meg azt mondtam, amikor fel akarta nyitni a szemem, hogy irigyli Márta fiatalságát, szép­ségét. Hát neki lett igaza... — Bizony, bizony, Zárai úr... De ne hara­gudjon, ha megemlítem, hogy nagy kár volt otthagyni azt az asszonykát ezért a senkiért. Lehet, hogy nem olyan fiatal, mint a Márta, talán nincs olyan szép, de mégis csak leélt vele Zárai úr jó pár esztendőt. És a meg­szokás, tetszik tudni, sok mindenre jó. Az én jó uram is, Isten nyugosztalja békében, ki­kirúgott olykor a hámból, még deres fejjel is, de mindig visszatért a lelkem énhozzám, mert annyira megszokott már, hogy nem tudott nélkülem élni. Zárai felállt és leemelte bőröndjét a szek­rényről. — 129 — — Látja, Simkó néni, majdnem elfelejtettem, hogy miért hívtam be — mondta, aztán ki­vett egy csomag kávét meg egy csomag kakaót és átnyújtotta az öregasszonynak. — Tessék, ezt magának hoztam. Valódi bécsi... — Igazán nagyon kedves magától, Zárai úr — hálálkodott Simkó néni. — Nem is tudom, hogy háláljam meg ... De ha nem haragszik, én máris megyek. Hadd újságoljam el meg­érkezését a szomszédoknak! Még nem tudja senki! Már nagyon várták! Az öregasszony olyan fürge lett egyszerre, mintha soha sem fájtak volna köszvényes lá­bai. Zárai akaratlanul is elmosolyodott ezen az esetlen és öreges túlbuzgóságon. Kikísérte az ajtóig, aztán utánaszólt: — Simkó néni! Volna egy kérésem. — Tessék, Zárai úr — fordult vissza az öregasszony várakozóan. — Tudja, olyan rossz érzés most egyedül lenni ebben a lakásban... Érti ugye, mire gondolok? — Hogyne, Zárai úr — bólogatott Simkó néni, bár magában elismerte, hogy fogalma sincs, mit, akarhat a karmester. — Szóval átjönne? — kérdezte Zárai. — Ja? .. Hát hogyne jönnék át, Zárai úr' Nagyon szívesen. Legalább kibeszélgetjük ma­gunkat.

Next

/
Thumbnails
Contents