Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-18 / 65. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. március 18. Kihalóban a budapesti „perzsavásár“, a tangó! Egyre kevesebb vidéki vásárló a pesti „ssibajon66 Merényletsorozat az író ellen, aki megírta a Ku-Klux-Klan százéves történetét (Budapesti tudósítónktól.) A fiatalabb korosztály már nem is emlékezik a „Méltöságos gróf Teleki térre”, arra a perzsavásárra, amely a Kerepesi temetővel szemben ék- telenítette el a 64 méter magas régi OTI épületének környékét. Az ország minden részéből itt értékesítették a lopott holmit, és a bűnügyi rendőrség is itt kereste a betörőktől és a rablóktól elorzott értékeket. Bódék voltak egymás hátán, kirakott ócska holmikkal, javított és értéktelené kacatokkal. A hatalmas központi épületben találtak helyet az igazolványos árusok és a többemeletes „tetűpiac” falainál a Horthy-éra számkivetettjei a kubikosok. Az emberpiac elkerülhetetlen velejárója volt a jassz- nyelven méltöságos gróf Teleki térnek nevezett zsibajnak, amely többholdas területén éneklő koldusok, olcsó és híg leveseket árusító „gazdasszonyok”, fánkot, pogácsát sütő „háziasszonyok” gyülekező- helye lett. Az iszákosok itt adták el testükről a kabátot és a zsebmetszők leginkább itt zsebelték ki a „jó vidékieket”, akik olyan cikkeket kerestek, amik az üzletekben nem voltak találhatók. Kora reggeltől késő estig emberek ezrei adták-vették a viseltes holmikat és itt találtak gazdára az egy napig járó órák, az aranynak látszó dublé bizsuáruk. Itt játszották az. „itt a piros, hol a pirost” és itt döntötték be a „nehéz fiúk” a könnyen hívő vidékieket. A vidék elesettjei, a fillérekért dolgozó kubikosok itt háltak nyáron is a téli szűrben, amik fejpárnáik, takaróik lettek, a békési, szabolcsi, Biács megyei és csongrádi kubikosoknak. Télen-nyáron az eget nézték, s ha akadt egy-két napra valami munka is. elfőzték a pár fillért lebbencslevesre, A felszabadulásnak kellett jönnie, hogy erről a vidékről kiparan- csplják ezt a folyton zsinatoló tömeget, amely az ország egyik leg- hírhedtebb területén, a Teleki téren találta meg otthonát, megélhetését, beugratási lehetőségeit. A szemben levő temetői holtak nem panaszkodtak, hiszen „odalenn már nem fáj semmi”, de annál többet kifogásolták a környező házak lakói, akiknek a hétkulcsra záró ajtajait is kinyitották a betörők és besurranó tolvajok — a törzsvendégek. Idők folyamán kiköltöztették a zsibajt az Ecseri útra és úgy látszott, hogy sikerült megfékezni ezt a tömeget, amely az emberek hiszékenységéből élt és üzletelt. Mert nem volt rossz üzlet a Teleki tér. A „boldog békeidőkben” nem nagyon tellett új ruhára a fizikai munkásnak. Üj cipőre sem. Javarésze itt vásárolt, mégpedig úgy, hogy a bódéban levetette a göncöt és felvette az „avíttat”, vagyis az újonnan vásárolt gúnyát. Itt mindent meg lehetett kapni frakktól díszmagyarig. De minek kellett az akkori melósnak frakk, vagy díszmagyar. Hacsak a kéményseprőknek nem, akik a régi időkben szívesen jár- tak-keltek frakkban és cilinderben. Legalább is szilveszter éjszakáján. A „tetűpiac” nagy slágere a cipő volt. Csizmától bakancsig és báli cipőig mindent lehetett kapni. És a vásárló dúskálhatott a foltos, színehagyott lábbeliktől egészen a kisipari remekművekig. A boltosok, a „hónalj -kereskedők”- nek csúfolt árusok a szegénység göncén, s rongyain egymás után vették a házakat. Nem volt rossz üzlet a Teleki téri bódé. Protekció kellett hozzá. Nehéz ezreseket fizettek a bódéengedélyért. Kenni kellett a nagyurakat a városházán. A pénznek itt sem volt szaga! A világ közben nagyot változott. Az Ecseri útra kitelepített zsdbaj- nak már nem volt olyan törzsiközönsége, mint a „Méltöságos Térnek”. Az ok? — Az életszínvonal példátlan emelkedése. Minek vegyen egy melós, vagy a legkisebb keresetű munkás is 80—100 forintért egy pár lábbelit, amikor azt az üzletben is megkapja — nem egyszer olcsóbban! Kinek kell ma viseltes ruha, amikor már straparuhát lehet kapni 4—600 forintért is. Ki jár ma foltos, rongyos fehérneműben, amikor mindenki vadonatújban megtalálja a kedvére valót. És ki vásárol ócska, régi divatú nagymamabútort, amikor részletre is kap megfelelőt. így a tizedére csökkent zsibaj ma már elvesztette jelentőségét a mai társadalomban. Nincs is rá szükség, legfeljebb ha valaki speciális szerszámot, vagy valamilyen gépalkatrészt keres, amit már 40 éve nem gyártanak. Mert azokból varr elegendő. Csak szép időben teng-leng néhány árus a bódék környékén, no meg néhány tucat hónaljkereskedő, akik a kezükön, karjukon viszik az .árut”, amit csak rábeszélésre néznek meg. Még lehet találni pen yva irodalom-árusítókat, sikamlós könyveket, de már ezeket is csak a „pult alól” veszik elő. Kihaltak a törzsvendégek, s lassan az árusok is. Alig néhány száz lépésre már magasodnak a régi Zita-nyomortelep helyén épült 8— 10 emeletes palotaóriások, amelyek elnyeléssel fenyegették a zsibáru- sok területét az Écseri úton is. El is nyelték. Újra át kellett helyezni az ócskapiacot jó néhány kilométerre a várostól, amely már csak teng-leng. A handlék, ahogyan mondják ma az ószeresek is lassan eltűnnek, mert ki tudja azt a sok kacatot kiszállítani jó 6—8 kilométerre a megújhodott ócskapiacra. De elsősorban eltünteti ezt az idő. A modem idő és az élet- színvonal emelkedése, amelv az ízlés növekedésével megszünteti a tetűpiacok közönségét. Nagyon különlegesnek kell lenni annak az árunak, ami itt már gazdára talál! Nem egyszer több az árus, mint a vevő. A bódésok könyveket olvasnak és felizgulnak, ha egyszer feltűnik egy venni szándékozó. Lassan csak specialitásokat árusítanak majd és a zsibaj mindinkább összemegy mint a mesebeli szamárbőr. Ezt is elnyeli a főváros fejlődése, már ostromolja is. Az alkalmi áruk, a bizományi boltok kielégítik az olcsóbb áruk utáni igényeket, s nem is olyan lassan, de kihal a „tangó” — ahogyan az alvilág a zsibajt „Az átkozott Dél csuklyás jelképe” — ahogy a nagy amerikai író, William Faulkner nevezte — véres betűkkel írta be magát az Egyesült Államok tegnapi és mai történelmébe. Abból az alkalomból, hogy a középkori szellemű terrorszervezet nemrégiben volt százéves William Peirce Randei, egy haladó szellemű amerikai kutató könyvet jelentetett meg a Ku-Klux-Klanról. Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy közvetlenül az amerikai polgárháború után — 1865. karácsonyán — hat Tennessee állambeli puljaski fiatalember alapította meg a szervezetet; azzal a bevallott programmal, hogy „minden erővel és eszközzel küzdenek az átkozott rabszolgafelszabadítók ellen”. A görög „kuklosz” szót — ami gyűrűt jelent — két szótagban írták le és kissé „elameri- kaiasították”. A „Klan” szó pedig úgy keletkezett, hogy a szervezet hat alapítója skót származású volt, és ezzel is a régi, mitikus törzsközösségekre —• a skót klánokra — akart emlékeztetni. A Klan első nagy összejövetelét Nashville-ben ugyancsak Tennessee államban — tartotta, 1867. karácsonyán. Itt terjesztette be az első Nagy Sárkány, John Bemard Kennedy a „Klan” alkotmányát, amely szerint „minden erény legteteje a lovagiasság és könyörü- tetesség”. A „könyörületesség” szellemében az összejövetel után majdnem száz néger férfit, asz- szonyt, gyermeket öltek meg Nash- villeben és környékén. Ekkor lobbant fel először — egy bizonyos Jenkins nevű Klan-tag javaslatára —1 a kereszt alakú máglya. A Klánt egy ideig hivatalosan üldözték, 1871-ben azonban már Dél hivatalos hatóságainak egy része is támogatta a „könyörületesség” tűzcsóvával, korbáccsal, pisztollyal működő lovagjait. Ennek az évnek a végén — számos helyi hivatalnok segítségével — a Klan eltávolította hivatalából Nort Carolina kormányzóját, a liberális gondolkodású, s a néger- (és nemcsak néger-) üldözést helytelenítő William Woods Holdent. És azóta — mint az amerikai tudós könyve megállapítja — „a Klan mindig megtalálta a segítő kezeket az államgépezetben”. Ugyanakkor mindig akadtak bátor férfiak, akik a Klan fészkeiben is szembe mertek szállni a gyilkosságok ezreit és tízezreit elkövető szervezettel. Vezérigazgatók gengszterbandája Tizenötmillió frank értékű zsákmány A francia rendőrség letartóztatott egy gengszterbandát, amelynek élén négy elnök-igazgató állott. Mindegyiknek saját nagykereskedői vagy ipari vállalata volt. Fényűző életmódot biztosító va. gyanúkat azonban lopásból és betörésből szerezték. A négy elnök-vezérigazgató vagy ötven alvilági elemet foglalkoztatott, akiknek az volt a feladatuk, hogy ellopják az országutakon közlekedő nagy teherszállító autókat. Főnökeiktől pontos tájékoztatást kaptak, hogy melyik cég mikor és honnan indít útnak értékes áruszállítmányt. A teherautót követve megvárták, amíg a sofőrök egy bisztróba betérnek. A gazdátlanul maradt szállítmánnyal azután elhajtottak. Az árut a főnökök vállalatainak raktárába szállították, az üres teherautókat pedig elhagyták. Két .év alatt mintegy tizenöt- millió frank értékű textilt, cipőt, gyermekjátékot harácsoltak össze. A zsákmányt az elnök-vezérigazgatók vállalatai értékesítették. A banda főnöke egy Sábán nevű textilnagykereskedő volt, a vidéki hálózatot egy Roetynck nevű szövetgyáros irányította. Roetynck, nek két pazarul berendezett kastélya van Közép-Franciaország- ban. A banda ál betöréssel is foglalkozott. Sábán felajánlotta a csőd szélén álló nagyiparosoknak, hogy „kiraboltatja” raktáraikat. A raktárak üresek voltak, s hamis leltár alapján kifizetett biztosítási összegen azután az „áldozatok” megosztoztak a betörőkkel. Illlllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllfbecéz:te- A kultúra, a felfokozott Eigények megszüntetik ezt az áruSárközi Gyula: s HIRDESSEN TOLNA MEGYEI a =sító módot és az árusok is mehet- Enek az üzemekbe — melózni, ^ahogyan ezt hellyel-közzel mond- gják. Zsolnai László iiiiimmiiiiiiiiim ................................................................................................... N épújságb an! — 127 — Simkó néni pedig lassan már másodszor kezdte mesélni a ficsúrt, mert közben elfelejtette, beszélt-e róla vagy sem. Elmesélte, hogyan lopód- _zott fel tolvaj módjára az emeletükre, hogy sa- • * jót kulccsal nyitotta ki az ajtajukat, aztán beosont és legalább egy félóráig bent volt. De lehet, hogy tovább is. Elújságolta, hogy most meg már egy másik embert is köröz a rendőrség, valami kereskedőt, aki szintén a Márta ismerőse lehetett... — Csodálkozom ezen a Mártán, Zárai úr — tette hozzá. — Hogy nem bírt az a vérével, vagy mi a csuda ütött belé! De magát sem tudom megérteni, Zárai úr, már ne haragudjon az őszinte szóért! — Nem haragszom én, Simkó néni, nincs miért haragudnom — szólalt meg Zárai hosszú hallgatás után. — Tökéletesen igaza van... Magam kerestem a bajt, pedig figyelmeztettek: „Ne vegye el Zárai úr, túl fiatal az magához...” Bizony néha jó meghallgatni mások tanácsát, Most nem lenne ebben a szerencsétlen helyzetben... Hogy lehet az, hogy nem látta? Én csak ezen csodálkozom. Megvakította eny- nyire a szerelem? Pedig hát felnőtt ember, méghozzá nem is mai gyerek! Áztán így az orránál fogva vezesse egy ilyen nem is tudom minek nevezzem! Ne haragudjon már érte, de Isten bocsássa meg, nagyon szégyentelen nőszemély volt a megboldogult. Ennyi férfival megcsalni ezt a jóravaló embert, ahelyett, hogy a lába nyomát is megcsókolta volna... — 128 — — Hogy nézett ki az a hogyishívják, no, az a ficsur? — kérdezte Zárai kíváncsian. Jóképű fiatal legény. Akár filmszínésznek is elmehetne, ahogy Szapudiné mondta, aki a Körúton látta őket összeborulva, mint a salátalevelek! — Hát az a másik? — Azt én, Zárai úr, nem láttam, mert csak a ficsurral szembesítettek a rendőrségen, mert hogy én láttam őt feljönni, meg kimenni maguktól. De a házmesterné meséli, hogy a rádió szerint kereskedő és valami nyiszlett emberke. — És én hogy hittem neki! — Zárai kétségbeesetten a hajába túrt, — Ellának meg azt mondtam, amikor fel akarta nyitni a szemem, hogy irigyli Márta fiatalságát, szépségét. Hát neki lett igaza... — Bizony, bizony, Zárai úr... De ne haragudjon, ha megemlítem, hogy nagy kár volt otthagyni azt az asszonykát ezért a senkiért. Lehet, hogy nem olyan fiatal, mint a Márta, talán nincs olyan szép, de mégis csak leélt vele Zárai úr jó pár esztendőt. És a megszokás, tetszik tudni, sok mindenre jó. Az én jó uram is, Isten nyugosztalja békében, kikirúgott olykor a hámból, még deres fejjel is, de mindig visszatért a lelkem énhozzám, mert annyira megszokott már, hogy nem tudott nélkülem élni. Zárai felállt és leemelte bőröndjét a szekrényről. — 129 — — Látja, Simkó néni, majdnem elfelejtettem, hogy miért hívtam be — mondta, aztán kivett egy csomag kávét meg egy csomag kakaót és átnyújtotta az öregasszonynak. — Tessék, ezt magának hoztam. Valódi bécsi... — Igazán nagyon kedves magától, Zárai úr — hálálkodott Simkó néni. — Nem is tudom, hogy háláljam meg ... De ha nem haragszik, én máris megyek. Hadd újságoljam el megérkezését a szomszédoknak! Még nem tudja senki! Már nagyon várták! Az öregasszony olyan fürge lett egyszerre, mintha soha sem fájtak volna köszvényes lábai. Zárai akaratlanul is elmosolyodott ezen az esetlen és öreges túlbuzgóságon. Kikísérte az ajtóig, aztán utánaszólt: — Simkó néni! Volna egy kérésem. — Tessék, Zárai úr — fordult vissza az öregasszony várakozóan. — Tudja, olyan rossz érzés most egyedül lenni ebben a lakásban... Érti ugye, mire gondolok? — Hogyne, Zárai úr — bólogatott Simkó néni, bár magában elismerte, hogy fogalma sincs, mit, akarhat a karmester. — Szóval átjönne? — kérdezte Zárai. — Ja? .. Hát hogyne jönnék át, Zárai úr' Nagyon szívesen. Legalább kibeszélgetjük magunkat.