Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-17 / 64. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. március 17. DERŰSEN SÜT a Nap, sutba dobom a kalapot, hadd bámulják. Levetem a kabátot, de így is melegem van. Levetem a mellényt. De még így is izzadok. Levetem az inget... Aztán gyorsan felveszem a télikabátot, nyakam köré csavarom a gyapjúsálat letörlöm most fázósan összehúzódnak, hogy jóhiszemű, hogy hittem: a télnek ’ a következő percben lehulljanak vége! a deres földre. Szomorú látvány. De micsoda reklamáció ez vol- Szegény kis szirmocskák! Még taképpen? A naptár még nem a port a kalapomról, s ismét a fejembe húzom, összedörzsölöm a hidegtől elgémberedett ujjaimat. a mandulafa, meg Szerényen szőtte a a barackfa. természet a Tegnap olyan szépen virágzott virítottak, s máris végük. mutat tavaszt. Balga ember, más. ' ■ ■ ime a porban a csaló napsugár kor vedd elő a naptárt, nézd meg, ______^ _ _______ u ^ milliárdnyi áldozata. Elkápráztat- hogy milyen hónap, s hányadika s zekszárdi hegyre **ezerszínű sző- ,őket a fény, a csillogás, elő- van és húzz magadra télikabátot nyegét. Virágillat, galambturbé- bajtak, ® mo&t megdermedt ben- még akkor is, ha kint már perzsel kolás, méhzsongás. Zöldell a kér- nük az élet. a Nap. De vetkőzz fürdőruhára tecske, zöldell a rét. A végelát- Mar majdnem elfogadtam a ba- júliusban, amikor a naptár sze- hatatlán búzatábla kiheverte a *aíoni beutalót májusra. (Ha most rint kánikulai időszak van. Még téli sinylődést üde zöld köntöst ‘‘yen az ö, májusban már káni- akkor is, ha közben a hőmérséklet öltött, szemlátomást nő napról !<ula lesz- lubickolhatunk, napoz- plusz 10 fok alá száll. Légy állha. — ifi----1 _ -----—, tt—-. hatunk reggeltől estig — gondol- tatos! Mindent a naptár szerint a maga idejében! adják De mond meg ezt a mandulaalatt, amint az utcán rálépek. Hurrá! Itta tél. Holnap talán már korcsolyázni is lehet és síelni, hógolyózni. Várhatjuk a tavaszt! Elegendő propán-bután gáz napra. Ébred a természet. Hurrá! . Itt a tavasz! ö?"' , „ , . ____, _ ... Nem kell, ha irigyért aujais. ue iwnu meg ezt a i , w-31?1 ^m. Dideregni itthon is tudok, fának és a barackfának! Hangos jónapottal köszöntőm EZER MEG EZER szántóvető mar messziről a szenesembert, ment a határba. Úgy dolgoztak, Bánom, hogy egy hónapja észre mintha már minden megkésett sem yettem az utcán. Ha most volna, pedig ez egyszer minden virágszirmok peregnek a fák- nem könyörül meg rajtam, né- munka korábban kezdődött a szóró , mint ősszel a falevelek. Teg- hány vödör szén erejéig, azt kizá- kottnál. Dehát aki korán kel, aranap meg rámmosolyogtak, hival- rólag emberi gyarlóságomnak kö- nyat ]ei mondás vonatkozik nemkodon feszegettek mellüket, s szonhetem. Miért voltam olyan a reggeli felkelésre, hanem a munkák elkezdésére is. És ez az ezer meg ezer szántóvető tegnap is, meg tegnapelőtt is kiment a határba, azokon a napokon, amikor ropogott a jég talpunk alatt. Legfeljebb nem kora reggeli szürkületkor, hanem egy kicsit később, amikor a Nap heve már megbirkózott az éjszakai mínusz néhány fokkal. Ők mentek és mennek, a munkát nem akadályozhatja ilyen kis természeti kavarodás. Termelni kell, hiszen millió éhes száj várja a kenyeret. Kipusztult az egyik táblán a korán elvetett borsó? Nem terem a mandulafá, vagy a korán virágzó barackfa? A kipusztult vetés helyébe új magot szórunk, s ha az is kipusztult, kezdjük elölről, de a földnek teremni kell! A sok munka nem lehet hiábavaló. Az emberi akaraterőt nem törheti meg egy kis dér, egy kis fagy. Az esti félhomályban, a mellékutca eldugott zugában összebújik egy ifjú pár. Egy óra... két óra... Ölelik egymást. Észre sem veszik, hogy a külső hőmérséklet éppen emelkedik-e, vagy csökken. Örök hűségről suttognak. MIT? ZAVAROS, összefüggéstelen ez az írás? Az időjárás is szeszélyes manapság. Holnap, vagy holnapután végérvényesen megérkezik a tavasz. Hogy akkor meg azon morfondí rozhassunk majd, hogy vajon mikor jön már az' igazi nyár. Nyá Hosszú kísérletezés után ma már üzemszerűen, naponta 110— 120 tonna propán-bután gázt állít elő a hajdúszoboszlói földgázfeldolgozó üzem. Az üzem munkába állításával sikerült biztosítani a teljes hazai igények fedezését s az év végére az itt gyártott propán-bután gáz mennyisége lehetővé teszi, hogy 560 000 háztartást kapcsolhassanak be a szolgáltatásba. A képen: a szerelők állandóan ellenőrzik a tartályparkot (MTI-foto, Hadas felvétele) llllllllllllllllllllllllllllllllllllltlimillllllllllMlillllllllllllllllllllllllllllimilllron pedig ismét mondogathassuk, ~hogy micsoda szeszélyes ez az idő- 2járás. Ugyanígy ősszel is, télen is, zés utána kezdjük elölről, de köz- Eben észre sem vesszük, hogy mi Eföldi halandók legalább ennyire Eszeszélyesek vagyunk. Boda Ferenc Sárközi Gyula: i A fémjelzést adja inkább a mű írója „...egyedül találtam az én drága Fotisomat. Éppen apróra...” Aztán: „tükörből megszépültén verődik vissza az arca. Hát még...” Nem, nem véletlen, valóban igy olvasom a könyvben, Apuleius: „Az aranyszamár” című regényében. Így következnek egymás után a sorok, amint az egyik oldal aljáról a másik tetejére téved a szemem. És az oldalszám? Nos, igen, itt a baj. Az első az 56. oldal alján, a folytatás meg az 59. tetején található. Egy lap hiányzik. A könyv könyvtári. A találgatás pedig az enyém, no meg azoké, akik még kölcsönbe veszik utánam ezt a könyvet. Mi következhet az „éppen apróra” után? S kinek az arca verődik vissza a tükörből megszépültén? Folisé? Vagy tán már valaki másé? Abban biztos vagyok, hogy nem fűzési hibáról van szó. Meg az sem merül fel gondolataimban, hogy tóii a könyvtárban kallódott volna el az oldal. Tudom, hogy én sem használtam fel semmire. Sajnos, azt azonban már nem tudom, hogy kinek és milyen célra volt szüksége, oly nagy szüksége erre a papírlapra, hogy megcsonkítson egy könyvet. És éppúgy hiányzik a 67—68. oldal is ebben a műben. A példa csak innen, de bizonyára már többen bosszankodtak hasonló oldalhiányok miatt a kölcsönzők közül. Nagyon tisztelem, becsülöm azokat, akik valósággal megrágják az irodalmi művek szavait. Igazán mély átélésről, megérteni vágyásról és tudásról tanúskodik, ha valaki meg- megáll egy-egy mondat, vagy szakasz után, s elelmélkedik az olvasottak igazságán, jegyzeteket készít a bölcs gondolatokról, saját nézetei szerint egészíti ki azokat. A noteszt, meg általában a tiszta papírt már feltalálták, jegyzetkészítés céljára megfelel valamennyi. Mindenesetre inkább megfelel, mint a könyvek szélén hagyott margó. Más épületes megjegyzéseire, mint például „ez igen!”, meg „hülyeség!”, esetleg „igaz, tartalmas megállapítás” — nos, ilyesmikre igazán nincs szükségem. A könyvtári könyvet még más is kívánja olvasni, élvezni, teljesen szükségtelen, hogy egyes szövegrészeket aláhúzzanak pirossal, meg feketével és tintával. És a tartalmas, vagy nem éppen annak mondható megjegyzéseket is hadd tegyem meg én, magam, az olvasó. Mindenki feltételezze rólam, hogy ha már kezembe veszem a művet, s végig is olvasom — annak megállapításait képes vagyok különösebb segítség nélkül is megérteni. — Nem szeretem a könyvtári könyveket — mondta valaki a múltkorában —, mert soha nem tudom, hogy kinek a kezében volt előttem és ki, mire használta fel, mit művelt vele. Aztán talán a nagyobb nyomaték kedvéért, vagy azért, hogy szavait példával igazolja, elmesélt egy esetet. — A kedves szomszédomáknál történt. Bemegyek a lakásba, a kisgyerek éppen akkor kelt fel egy bizonyos használati alkalmatosságról. Hogy a hagyott dolog illata ne terjedjen el a lakásban, hamar leborították egy könyvvel a kerek tetejű edénykét. A könyvet egy-két nap múlva vitték vissza a könyvtárba. — Hát igen, vannak ilyen, meg olyan emberek is. .1 — hümmögtem. A legtöbb családba jár valamilyen újság, legalábbis azokhoz az emberekhez okvetlenül, akik a könyvtárba járással sem sajnálják a cipőjüket koptatni. A régi újság lapjaiba be lehet csomagolni a könyvet, s már védjük is a mindennapi piszkolódástól, rongálódástól. Tízóraiasztalnak, meg uzsonnapapírnak sem a legmegfelelőbb a könyvtári könyv. Teljesen felesleges lapozás előtt megnyálazni az ujjúnkat, könyvjelzőt pedig egészen olcsón lehet vásárolni az üzletben, nem kötelező szamárfület hajtogatni a lapok aljára, vagy tetejére. Hallottam, hogy az a jó ponyva, meg ’pengős regény, amely salátább, mint az igazi saláta, mert azt a család laponként olvassa és adja tovább. Nos, lehet, hogy a ponyva- irodalom gyöngyszemeit így, ilyen megkülönböztetéssel lehet igazán értékelni, de a könyvtári könyv fémjelzését adja inkább a mű írójának neve. M. É. zimimiiiiiiiiiiiiiiiiniimmimiimimnuiiiiimiiiiiiiiiiiiBiiiiiiiiiiHHiiiiiiiiiimiiiHiHNiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiii! — 124 — Kimentek a szobából. Otthagyták Jurcsek Elzát a földön térdelve és keservesen zokogva. A lány csak addig jajveszékelt, míg a nyomozók mögött be nem csukódott az ajtó. Nyomban felugrott és letörölte a könnyeit. Aztán indulatosan dobálta le magáról a pongyolát és vette fej utcai ruháját. Szeme most villámokat szórt, valahányszor a teakonyha ajtaja felé pillantott. — Megálljaink, ezt megkeserülitek! — sziszegte a fogai között. A tükör elé állt és sminkelni kezdte magát. Sokáig dörzsölgette a púderpamaccsal az arcát, hogy eltüntesse a sírás nyomait. Kirúzsozta az ajkát s felvette szürke tetíiber bundáját, jóllehet odakint még csak ősz volt. Dehát ki tudja, lehet, hogy tél lesz mire kiszabadul. De megkeserülik ezek az átkozottak! Kovácsók alig ismertek rá, amikor kilépett^ a teakonyhába. Valóságos belvárosi dáma állt előttük. — Mehetünk! — mondta Kovács és hármasban elindultak... * Hét óra lehetett, amikor Zárai János sötétkék Opel Rekordja megállt a Csipke utca 6. számú ház előtt. A karmester fürgén szállt ki a kocsiból. Lezárta ajtaját és alakja kis idő múlva eltűnt a kapu alatt. Egyenesen a házmesternéhoz nyitott be. — Jé, Zárai úr! — csapta össze kezeit Bozo- ‘ kiné. 4 Megkaptuk a táviratát. Engedje meg, hogy részvétemet fejezzem ki a magam és az uram nevében.'. A szegény nagyságos asszonyt — 125 — még reggel elvitték a halottszállítók... Tegnap egész este itt voltak a nyomozók. Ma is volt itt egy, de nem győzte már várni Zárai urat és hatkor elment. Pedig igen csak szeretett volna beszélni a művész úrral. Bozókiné szinte egyszuszra hadarta él a sok újságot. Zárai szemébe húzott kalappal, mélyen lehorgasztott fejjel hallgatta. Arcát a házmester- né nagyon sápadtalak látta. Meg is jegyezte mindjárt: — Nagyon megviselhette Zárai urat ez a tragédia! Úgy sajnálom magát. Pont egy ilyen aranyos, jó embert ér ilyesmi! — Megesik az mással is, Bozókiné — mondta Zárai és hangja kongott, mint az üres hordó. — Meg az Erzsi is volt itt ma reggel. Azt mondta, este visszajön, de úgy látszik, nem bírta türelemmel kivárni és délután már újra itt volt. De aztán elrohant. Azt mondta, hogy holnap reggel ismét eljön. Szegény Zárai úr — csóvál- gatta a fejét még mindig' Bozókiné sajnálkozva. — Mennyi gonosz ember van még mindig... És mindig csak a jókra csapnak le... — Jól van, Bozókiné, köszönöm a részvétét... — Indult kifelé, de útközben megállt. — Mondja, nem tudja, kiadták-e már a temetési enge- däyt? — Azt hiszem igen. Az a nyomozó, aki itt járt, valami olyasmit mondott, hogy el lehet temetni a nagyságos asszonyt. — Minden jót, Bozókiné. — Zárai magába ros- kad-t alakja kifordult az ajtón és elindult a lépcsőház felé. — 126 — Amint félért az első emeletre, kinyílott a szemközti ajtó és özvegy Simkóné óvakodott elő: — Jó estét, Zárai úr — köszönt a néni és kijött a folyosóra. — Fogadja részvétemet... — Jó estét, Simkó néni — felelte Zárai és bedugta a kulcsot a zárba. — Tetszik tudni, Zárai úr, én fedeztem fel szegény Mártát abban a gyalázatos helyzetben, amiben volt — folytatta Sirrikó néni. — Maga fedezte fel, Simkó néni? — állt meg Zárai, aztán így folytatta: — Jöjjön be hozzám, hoztam magának valamit. — Tényleg, Zárai úr? Még ebben a szerencsétlen állapotban is eszébe jutott az öreg Simkó néni? Istenem, micsoda szíve van! — és beslaty- tyogott a karmester után a lakásba. Zárai a szalonban ültette le Simkónét, majd bement a fürdőszobába és csak jó tíz perc múlva jött ki onnan. — Ne haragudjék, Simkó néni, de muszáj volt lemosakodni egy kicsit — mondta mentegetőzve. — Egész délután kocsiban ültem, pihenőt sem tartottam. Siettem, hogy minél előbb itthon legyek... No de meséljen csak tovább. Simkó néni megörült, hogy végre szóhoz jut. Már-már azt hitte, hogy szegény Zárait annyira lefoglalja a bánata, hogy ővele és híreivel nem ér rá törődni. Most végre kibeszélheti magát! És nekikezdett... Beszélt, beszélt és beszélt. A szó csak úgy ömlött belőle, mint az áradat. Zárai kezébe temetett arccal ült a fotelben és hallgatta. Olykor bólintott, aztán tovább ült ma- gábaroskadtan.
