Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

Erdődy János: 6 BARBARA Kivágódott az ajtó. Dúlt arcú asszony rontott be lélekszakadva a szobába. Deresedő haja ki­szabadult a fejkendő alól, repde- sett a magakavarta szélben, sze­mében rettegés, két marka tehetet­len vájt a levegőbe. — Fiam!... Hanns!... Gyorsan, Hanns!... A férfiak döbbenten néztek Hanns Stüblin anyjára. Hanns talpon volt már. Hátra­rúgta a kecskelábú széket, s állt mozdulatlanul. Meredten nézte a fájdalomtól összegörnyedő asz- szonyt. Majd két hosszú lépéssel anyja mellett termett: — Anyám! Mi történt? A válasz ennyi volt csak: — Barbara... Mind összenéztek. Míg a fér­fiak tanácskozásra gyűltek egybe, itt, Hanns háza udvarára őrnek rendelte Barbarát. Bátor leány volt és okos. Tudták, hogy bizton­ságban tanakodhatnak dolgaik fe­lől, míg Hanns húga vigyáz, ne­hogy püspöki csatlós, pénzért fürkésző testvéráruló fülébe jus­son a kimondott szó. Hanns megmarkolta az öreg­asszony vállát: — Felelj, anyám! Mi történt Barbarával? , Riadtan válaszolt az asszony. És riasztó volt a válasz: — Elrabolták! — Barbarát? Ki tette? — A püspök úr csatlósai. Jóst Fritz hinni sem akarta: — Asszony! Miket beszélsz? Hisz Barbara szabad paraszt ár­vája. .. Stüblinné kezdte visszanyerni hangját, s kárált, mint a csirké­jét féltő vén kotlós: — A nyirfasor felé hurcolja két kardos vitéz. — Elvitték? — Csatlósok? — Miért? — Hogyan? — Adót behajtani törtek be Kunz gazdához. Térden állt a vá­randós asszony, sírt az apró gye­rek. .. Barbara szót mert emelni értük... markolattal háza kerítésén. Ré­mült porontyok, síró asszony és elsápadt férfi —, ezt látták a csatlósok és jót nevettek. Két szót mondtak csak Kunz­nak: — Fizetned kell! Kunz remegett: — Néhány napot... egy hétig várjatok csak!... Nem is hederítettek a szavára. Már törték is fel az ólat, haj­tották egyetlen malacát, két ka­tona meg a házba ment, hogy felnyalábolja, amit érdemes. Barbara pedig ott állt a két ház udvarát elválasztó léckerí­tésnél. — Csatlós urak, ne bántsátok! Holnapra összeszedjük, mi, szom­szédok, amennyi kell. Ránéztek. Az egyik csatlós a szürkülő estében egészen közel hajolt hozzá: — Nicsak! Ki vagy te, szép hú­gom? Riadtan hátrált a lány, de hiába. A vitéz csak nézte. S egy vénasszony a harmadik ház ud­varából pergő szóval felelt: — Barbara ő, a harmadéve megholt Gregor Stüblin leánya. A csatlósok tizedese is köze­lebb lépett a kerítéshez, ő is megnézte Barbarát: — Ügy? Barbarának hívnak? Jó formájú és izmos lánynak lát­szol. Barbara ijedten: — Mit akar tőlem a vitéz úr? A tizedes intett két emberé­nek: — A várnagy úr épp reggel mondta, hogy nézzünk egy dol­gos, jóképű nőszemély után, belső cselédnek kell a kastélyba! S a két csatlós már közre is fogta Barbarát! * — Belső cselédnek az én hú­gomat? — hördült fel Hanns. — Belső cselédnek? — A püspök úrnak ágyat vetni tán! — rikoltotta Jürg Weser, s a vénasszony, Stüblinné, össze- roskadt. Hanns Stüblin felkapott egy fejszét, amit valaki a falhoz tá­masztott: — Nem püspök és nem vár­nagy kapcarongya az én húgom! A kóbor zsoldos, Jóst szólalt meg. Mély volt a hangja és nyu­godt: — Fejszét fogsz, Stüblin? Hadd lám..., akad talán még egy. — Mit műveltek? — sápadt el Kaspar Hölling gazda. Két karját ég felé emelte: — Ne menjetek! Várjatok!... Talán csak tréfált a csatlós... — Tréfált? A húgommal?! — Hannsnak arca lángolt. — Ki tart velünk? — szólt Jóst. — Én! — Én is! — Mind! — A fejszét! — Fogd ezt! — Hé, add a fütyköst! • Jóst Fritz, a zsoldos, máris küldte őket: — 'Jürg és ti ketten! Vágjatok nyomukba! — Intett a forradá- sos arcúnak: — Perger! Kerülj elébük! Majd a hídnál elállód út­jukat! Te menj vele! Indultak: Jürg és még kettő. Indult Perger, s a másik is. Jóst, mintha hadseregnek adná parancsait, úgy rendelkezett: — Hanns Stüblin, rajta! És ti, többiek! Mi átcsapunk a dűlőút felé. Indultak: Hanns és a többi. A vén Kaspar kétségbeesetten kiáltozott utánuk: — Ne menjetek!... Jóst Fritz, az istenért!... Hisz még imént bölcsen beszéltél... Tűmi kell! Nincs visszaút, ha szembeszáll- tok velük! Jóst Fritz, a zsoldos, féllábával már a küszöbre lépett, onnan né­zett vissza. A fejsze élét ujjúval megtapintva, így szólt: — Ha egyszer tűmi nem lehet tovább, ki bánja, hogy nincs töb­bé visszaút! Hosszú útra indult az unter- grumbachi tíz paraszt, s előttük Jóst Fritz, a kósza zsoldos. Részlet a szerző Bocskorosok című történelmi regényéből. (Kossuth Könyvkiadó, 1966). KATONA JUDIT: MAGASZTOS ÉNEK Most magasztallak tiszta rend hogy otthont adtál végképp elesettnek és biztos oltalmat teremt sorsomban férfi és gyermek. Itt jönnek ők. A nagy s kicsi ki viharzó lázzal tört ki belőlem kedvemet vágtázva viszi szétárad biztos erőmben szárnya támad a tárgyakon mit áhítattal csodál s kiált ki két újjá közt fűszál oson, a kavicsa mozdulásnyi. Köröttem most már minden él zsibong, reszket, szikrázik és kitárul. Napjaim ünnepeiért magány és gond el nem árul. Tépi perceim fürtjeit kicsi és nagy, járok öröm hegyére hol csókjuk lágy szele pirít. Magasztallak szerelem érte. IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: KAIN Legelőször a szomszédos barlang bejáratához támasztott kőbaltán akadt meg tekintete; később gyűlölete mérgével megfertőzte a városokat. Aztán ciánhexont hajított testvérei gyanútlansága fölé; s közben kajánul figyelte, ahogy a megalkotott pokolból — füstként — messzire szállnak. Végül (még a fákról-örökölt demagógia szellemében) széttaposná a föld remekeit, s Ábel csillagig-érő mozdulatát irigyelve, négymillió fokos könyörtelenséggel felégetné álmainkat és életünket az alig-elképzelhető tüzek iszonyatával. LÁNYI SAROLTA: SZERELMESEK HETE Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rám csütörtökön, kisördögöm! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom, vasárnap várlak! 'Jtld&eía a konyhában Este küldte mindig Gotthardus püspök, a speyeri tartomány ura zsoldosait az engedetlen és adós parasztok házához egzekválni. így történt ma is. A püspöki vár számvivője külön árkus papírra jegyezte minden község tartozá­sát, és azt is, hogy egyenként minden adózó, hogy fizet. Kunz gazda rubrikája rosszul állt; es­tére hat csatlós dörömbölt kard­TÉNAGY SÁNDOR: ÉBREDÉS Szürkület. Gyémántszín derengés az ég s fejem felett a szoba; észrevétlen, sápadt gyöngeség; becsörtet a fény csődör-lova. Ó, édes, ötperces lustaság! kis remény a halogatásra! Testünk-lelkünk szövetkezik most egynapos újra-virradásra. CZAKÓ GÁBOR CSABA: TE... Amióta csak vagy minden almát kettőbevágok a poharam alján egy csepp tejet-bort meghagyok és ha megsimogatom a kezed örömöm felét is neked hagyom. (Kétszáz éve született és százötven éve halt meg Goethe felesége, Chris­tiane Vulpius.) Goethe 1788. június 18-án ér­kezett vissza Itáliából Weimárba. öregkorában többször emlegette, hogy a formagazdag olasz föld­ről az alaktalan Németországba tért vissza, a mediterrán ég vi­dámságát áthatolhatatlan égbolt­ra cserélve fel, s nem talált ma­gának megértő szívet. De ez már csak ürügy, öreges mentegetőzés. Inkább úgy érezzük, a lángoló itáliai levelekkel kimerült az ih­letnek az a forrása, amit Stein- né jelentett számára, s ökonomi­kus lénye képtelen volt arra, hogy bármi nehezékkel terhelje éle­tét. Még első weimári éveiből bírjuk Merck barátjának Lava- terhez irt finom megfigyelését: „Goethe a herceget szereti leg­jobban közülünk, mert talán sen­kire sincs annyira szüksége, mint rá s így kapcsolatuk örökké fog tartani". Az analógia készen kí­nálkozik: amíg Steinnére volt legnagyobb szüksége, amíg ő je­lentette számára az állandó írás­kényszert, öt szerette legjobban, de most már mit is kezdjen ve­le? Levelei egyszerre hűvösek lesznek, udvariaskodók, s kiszá­mított kedveskedései is már csak az emléknek szólnak. A szakításnak törvényszerűen be kellett következnie bár Goethe soha nem felejtette el a szeretett i asszonyt, s három évtized múltán is, midőn halálhírét vette, sírva fakadt. De ekkor még emléket és hálát elnyom benne a teremtő életerő, s vaskosabb, érzékibb in­gerekre van szüksége. S ekkor je­lenik meg életében Christiane Vulpius. Úgy lép be életébe, mint egy színpadra, kiszámítottan s talán nem is minden hátsó gondolat nélkül. Goethe a parkban sétált, midőn elébe lépett a lány, hogy átnyújtsa bátyja kérvényét. Ha úgy tetszik, eleven kapcsolata volt az irodalommal, hisz bátyja, akiért a nagyúr elé merészke­dett, drámákat és regényeket írt, s egyik későbbi könyve, a Rinal- do Rinaldini felettébb kétes ma- radandóságának forrása lön. Goethe átvette Christian August Vulpius kérvényét s bár később állásba is helyezte, jobban ér­dekelte a lány, aki ekkor Ber- tuch művirág-üzemében dolgo­zott. A vonzalom hamar kilépett a sóvárgó ábrándozásból; Goethe vendégül látta Christianét. A na­pot is tudjuk: 1788. július 12-én történt, házasságuk után is ezt a napot ünnepelték meg, minden évben. Julius August Walter Goethe pedig a következő eszten­dőben megszületett. Milyen volt Christiane? Ha arc­képeit nézzük, Reinhardnénak, a drezdai udvari pap feleségének adunk igazat, aki azt írja róla, hogy „külseje egyszerű, hogy ne is mondjam, közönséges", bár hozzáteszi, rá kevésbé tett ellen­szenves hatást, mint a weimári előkelő hölgyekre. Goethe 1789- ben készített tollrajzán, vagy Bu­ry képén is csak fiatalsága hat, Heinrich Meyer, aki a hároméves Augusttal ábrázolja, már meg­mutatja durva vonásait is, Kari Gottlob Weisser szobrán pedig (1811 körül) kifejezetten ellen­szenvesnek tűnik. Siessünk hozzátenni: kései vé­leményünk bármennyire egyez­zék is a kortársak ítéletével, Goethe őszintén szerette Chris­tianét s akkor sem fordult el tő­le, midőn az idővel szétfoszlott az a varázs, ami fiatalsága egysze­rűségével hatott rá. Kapcsolatuk — levelezésük a bizonyság rá, mely Goethe sűrű utazgatásai jó­voltából testes kötetet tesz ki — nagyon is földi régiókban moz­gott, melyben a szerelem is be­érte a legegyszerűbb verbális megfogalmazással. Kedves kicsi­kém, házi kincsem — ezeknél a jelzőknél Goethe nem megy to­vább, s leveleik kölcsönösen visz- szatérö stereotip fordulata: tarts meg szeretetedben. Steinné szár­nyaló szerelmét kispolgári házi elégedettség váltja fel, amit csak ritkán árnyékol be a féltékeny­ség. „Néha gondolatban félté­keny vagyok — írja Goethe — s elképzelem: jön egy másik, aki jobban tetszik majd neked, hisz annyi csinosabb és kellemesebb férfit látok, mint amilyen én va­gyok". (1792. szép. 10.) De ez még kapcsolatuk elején van, s Chris­tiánénak eszébe se jut, hogy ide­gen férfiakat nézegessen. Sokkal fontosabb neki hogy beletalál­jon Goethe életrendjébe, s a gaz­daasszony és szerető elég fonák szerepét valamiképp legalizálja. Goethe anyjában, ebben a derűs, erkölcsi gátlásoktól mentes öreg hölgyben jó segítőt talál, s ami­kor a ruhaajándékon kívül üd­vözletei is kap Frankfurtból, el­hisszük, amit férjének ír: „Az örömtől sírva fakadtam". Azon­nal indul a levél, legyőzve kettős aggodalmát: „írnom kellett, de ugye nem haragszol érte? A le­vél persze nem valami jó, de kérd meg a kedves mamát, ne haragudjék rám és mondd meg neki, hogy jobbat nem tudok ír­ni." Ahogy leveleit olvassuk, meg­értjük aggodalmát: az írás való­ban gyenge oldala volt. Termé­szetesen hiba lenne, ha túlzott jelentőséget tulajdonítanánk sűrű helyesírási hibáinak, Steinné le­veleiben is találunk eleget, hisz a német helyesírás rendszere még nem alakult ki. Persze az mégis megmosolyogtat, hogy a szeretett férfi nevét is rosszul tudta: egy alkalommal vonn Gotte-nak cí­mezte levelét, amiből a Gott (Is­ten) szóhasonlóság alapján leg­feljebb a freudista elírás-elmélet­tel lehetne valami sovány követ­keztetést levonni. Christiane a műveltséggel állt hadilábon, — később sem sok ragadt rá — amit az ilyen elírások mutatnak: Musssi Kus (freudistáknak újabb kiindulás: Kuss—csók!) — muzsi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents