Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-23 / 45. szám

TOLNIA MEGYEI NÉPÚJSÁG A* 1966. február 23. Búvárhajó, helikopter, kutya Macska-egér játék a csempészvilágban A déli Alpok világában járunk. A mély szakadékok között pata­kocskák kígyóznak és az alagutak, vadvirágos rétek, szőlőtermő vidé­kek, erdők csendjét időnként vi­dám kis vonatok éles füttye töri meg. Hatalmas, égbe nyúló szikla tömbök között szinte elérhetetlen falvacskák húzódnak meg. Ez az a festői környezet, melyben éven te sok millió dolláros csempész­üzleteket bonyolítanak le. Az olasz Svájc határáról és fő­leg az Olaszország északi részébe félszigetszerűen belenyúló Tessin kantonról van szó. Errefelé a csempészés már hosz- szú évtizedek óta életforma — néha veszélyes, néha vidám is —, de sohasem volt még akkora a tét, mint napjainkban. Korábban kávé, gyöngy és cso­koládé volt a legfontosabb csem­pészáru, újabban a cigaretta kerül előtérbe. Svájci adatok szerint 1963. évi exportja dohányféléből elérte a 24 089 000 dollárt. Ugyan­abban az évben az olasz adatok arról adtak számot, hogy á Svájc­ból legálisan behozott dohányfélék értéke 425 000 dollárt tett ki. A különbség a szó szoros értelmében a hegyeken és az erdőkön át ér­kezett Olaszországba. Svájcban egy csomag cigaretta 30 centbe kerül, Olaszországban ^5 cent, vámmal 70 centbe kerül, ha egy államilag engedélyezett dohányárudában vásárolják. A csempészés' azonban annyira sikeres, hogy Olaszország pusztán vámon 1963-ban 35 millió dollárt vesztett. A svájci dohányexport Olaszor­szágba majdnem kétszerese annak. Szakképzett, gyakorlott központifűtés- szerelőket azonnali belépéssel felvesz a Tolna megyei Állami Építő­ipari Váll. Szekszárd. Jelent­kezni lehet a vállalat munka­ügyi osztályán. Szekszárd, Tarcsay V. u. (140) amit Olaszország legálisan impor­tál az egész világ országaiból. A csempészek találékonysága egyre nagyobb lesz a csempész­ügyletek növekedésével arányosan. íme egy csokorra való a legügye­sebb csempésztrükkök bői: Az olasz határőrség a Luganói- tóban egy „tengeralattjárót” zsák­mányolt. Házilag összeeszkábált, szivar alakú, 12 láb hosszú cigarettákkal töltött alkotmány volt, és a búvár­öltözéket viselő csempész mint egy kerékpárt hajtotta át a tavon. Egy helikoptert Svájcban rend­szeresen megtöltöttek cigarettákat tartalmazó dobozokkal. A helikop­ter ezután a hegyvidéken átrepült az olasz határon és az árut egye­nesen az ott várakozó csempészek karjaiba dobta. Bernáthegyi kutyákat idomítot­tak cigarettasziállításra, az árut szíjakkal az állatok hasára erősí­tették. Egy nagy Cadillac kocsi ameri­kai diplomáciai jelzéssel, sofőrrel és egy csíkos nadrágot viselő „fő­konzullal” rendszeresen — túlsá­gosan rendszeresen — járt át a határon. A vámosok egyik nap el­határozták, hogy alaposabban meg­nézik a diplomatakocsit. Az autó tömve volt cigarettával. Ami Svájcot illeti, mindez nem­csak teljesen legális, hanem kívá­natos is, mert másképpen nem is tudnák, hogyan csökkentsék több milliós deficitjüket. A csempészvezérek — főleg olaszok — legálisan vásárolják a cigarettát Svájcban, és olaszorszá­gi exportra regisztrálják őket. Az áruk szállítására svájci exporten­gedéllyel rendelkeznek. A svájciak sokszor azzal szórakoznak, hogy a csempészvadászat közben a hatá­ron át betévedt olasz határőröket letartóztatják. Ok: illegális határ- átlépés . . < Olaszország azért tud oly nehe­zen megbirkózni ezzel a problé­mával, mert nem svájciak, hanem olaszok csempésznek. „A csempé­szek királya”, Giuseppe Molina, olasz a svájci Ligorettóban él. Hat autója, egy magánrepülőgépe és előkelő háza van. Jelentős össze­gekkel támogatja a helyi egyház- közösséget .., A delfinek válaszolnak Régen tudott dolog, hogy a del­finek rendkívül értelmes, jó szán­dékú, játékos és találékony álla­tok. Voltak esetek, hogy a del­finek segítették a halászokat, meg mentették a fuldoklókat, védték őket a cápák támadásaitól. Bizo­nyított dolog, hogy ezek a kedves tengeri állatok egymás között va­lamiféle „delfinnyelven” érint­kezni is tudnak. Szeretik a kel­lemes dallamot, de nem viselik el a kakofonikus zajt. Érdekes eset történt az „Ala- zeja” szovjet halászhajóval a Csen­des-óceánon. Viszonylag csendes időben hajózott, amikor a távol­ban feltűnt 15 delfin. A hatal­mas állatok raja játékosan, hol a jobb, hol a bal oldalon kísérte iiiiliiiiiiiiliiiiiiliilllliiiiiiiiilliiiiiiiiiiiiiiiiiiliiiiiiiiliiliiliiiliiiillllliiiiiii!» Sárközi Gyula: II esi a hajót. A látszatra rendszertelen játékukban észrevehető volt bizo­nyos ritmus. Amikor beérték a hajót, a legénység hatalmas fütty­szóval próbálta felhívni figyel­müket. A halászok ugyanúgy fü­tyültek, ahogyan a kutyáknak szokás. És egyszerre csak valami különös hang ütötte meg a fülü­ket. A víz alól hatalmas fütyülés hallatszott. A delfinek válaszql- tak az embereknek! A füttykon­cert mintegy tíz percig tartott. — Most már tökéletesen el­hiszem — írta az esettel kapcso­latban a Kamcsatszkaja Pravdá­ban Nyikolajev, a csendes-óceáni kutatóintézet munkatársa, — hogy Odüsszeusz esete a csábító sziré­nekkel, valóban megtörténhetett, csak a szirének nem szirének, hanem miniden valószínűség sze­rint delfinek voltak. Valószínűleg á mienkhez hasonló eset történ­hetett az ókori hajósokkal is. A történetből azután legenda lett és így került be a halhatatlan gö­rög époszba. Magára hagyatva A kórterein majdnem csendes, csak a negyedik ágyon fekvő néni sírdogál csendesen. Még mindig nem tud meg­nyugodni, pedig már második éve nyomja a kórházi be­tegágyat. — Neki nincsenek hozzátartozói? Azt mondják, senki sem látogatja. Miért van itt már több mint másfél éve? — kérdi súgva az újonnan jött beteg. Síri csend, senki nem reagál a nehezen megválaszol­ható kérdésre. — Otti, Ottikám, drága kis fiam... — motyogja Ilonka néni, miközben hullanak a könnyei. Marika nyugtatja: — Majd jön. aranyos Ilonka néni, jön majd, meglátja. — oOo — Mikor mái két hétig hiába várták a látogatást, vásároltak a büfében öt szelet tortát. — Ilonka néni, végre, végre egy örömhír — fut a be­tegszobába Marika. — Képzelje, találkoztam az Ottival, és küldött velem tortát. — A többiek készséggel asszisztálnak a kegyes csaláshoz. Felragyogó arccal fogadja a beteg, a közel nyolcvan esztendős, töpörödött asszony. Miközben falatozgat, átmene­tileg kissé megnyugodva mesélni kezd: — Tudják, kedveseim, szeretnek ám azért engem a gyermekeim. Lám, Ottó most is rám gondolt. Lehet, hogy nem vagyok igazságos, de ő a legkedvesebb fiam. Nagyon elfoglalt ember ám szegénykém. Tudják, ő kémikus, és ez a szakma nagyon fejlődik. A Pali meg sokat jár külország­ban, nehéz a szolgálata. Imre fiam meg művész, alig győz a sok meghívásnak eleget tenni. Arra büszke is vagyok, hogy zongoratanárnő lévén, zenélni én tanítottam meg mindhármójukat, no meg németre és angolra is. Majd ha meggyógyulok, hazavisznek, biztosan hazavisznek. — No meg aztán elmegyünk nyaralni a balatoni vil­lába. Azt még mi vettük az urammal közösen. Nyugtassa isten, az is jó ember volt ám nagyon. Igaz, hogy a gyerekek ritkán látogatnak, de istenkém, nagyon-nagyon elfoglalt emberek ők, meg is becsülik őket — fejezi be. A tekintete kissé nyugtalanul repdes arcról arcra, a fi­gyelő szemeket látva kissé fájdalmas a mosolya, de meg­bocsátó, feloldódott. — oOo — — Szabad-e egy anyának ilyen elnézőnek lenni? Vagy tán ilyen a legtöbb anya? — kérdezi meg félhangosan, ta­lán önmagától az egyik fiatalasszony, mikor a néni álomba szenderül. — Van egy paraszti mondás: — szólal meg a látoga­tókkal szinte állandóan körülvett Fekete néni. — Eszerint, amikor a fiú az apját hajánál fogva húzza és a küszöbhöz ér vele, megszólal az apa: Ne húzz tovább, fiam, mert én is csak eddig húztam az apámat. Ki tudja, talán vissza­kaphatják ezek a fiúk is ezt saját gyermekeiktől, ha nem is pontosan így. .. Három fiúgyermek, semmit sem törődik az édesanyjá­val. Jóváteszik-e a most már szinte jóvátehetetlent? Fel­ébreszthető-e még a lelkiismeret, a gyermeki szeretet? SOMI BENJAMINNÉ Tanulságos látványosság Vasárnap délután 4 óra körül mintegy 200 ember nézte végig azit a jelenetet, amit Horváth Jó­zsef, Sárközi János, Góman Gusz­táv és Góman Mária decsi lako­sok rendeztek, amikor a szolgá­latot teljesítő rendőr, lopott ku­korica szállítása közben elfogta őket. A rendőr hivatalos felszólí­tására — hogy a két lóval von­tatott kukoricát vigyék a rendőr­ségre — nem voltak hajlandók en­gedelmeskedni. A rendőr ült fel a kocsira és ő szállította el a bűn­jelként lefoglalt, mintegy 5 má­zsa kukoricát. A rendőrség az el­járást megindította ellenük. Itt vetődik fel a kérdés: mi a szándéka a Szekszárdi Állami Gazdaságnak a még mintegy 30 holdról le nem szedett kukoricá­val? Megvárja, míg az egészet el­lopják és megspórolja vele a sze- dési díjat? =iiiiiiiii!iiiiiiimiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiitiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiimimimiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi — 67 — — Hol is hagytam abba? Ja, igen. A két spiné. .. Azt mondja az egyik a másiknak: „Va­lami Ficsur járt nála hat óra felé. Biztosan a szeretője volt, az végzett vele! A kód vízbe belefojtotta!”. No, énnekem sem kellett több. Egyszeriben inamba szállt minden bátorságom és legszívesebben köddé váltam volna. De azért maradtam, mert a lábam/ csak nem akart en­gedelmeskedni akaratomnak. Szinte megbénított a félelem. Aztán az előbbi spiné azt mondta, mindjárt itt lesz a rendőrség. Erre az én lábam nyomban elrugaszkodott a földtől és máris inal- tam onnan, ahogy csak erőmből futotta. Jobb nekem minél távolabb lenni a zsaruktól — gon­doltam. De amilyen peches vagyok az utóbbi időben, még aznap este beleszaladtam a kar­jukba az egyik éjjeli hepajban. Bánatomban be­mentem, hogy palit fogjak, aki majd fizet egy rundot, hát nem egy nyomozót szólítok le?! Mint valami buta falusi tyúk, aki a hat húszas­sal jött. És most itt vagyok... » — Biztos, hogy nem mentél fel? Könnyen le tudom ellenőriztetni! — nézett rá szúrós szem­mel Kóródi. — Isten bizony, felügyelő úr, hogy nem men­tem fel! Ügy megrémültem, amikor meghallot­tam Zárainé halálát, hogy elfutottam. — No jó, eredj vissza a celládba. Tizedes, kí­sérje vissza! Amint becsukódott az ajtó mögöttük, Kóródi hátradőlt székében és rágyújtott. Egyedül volt, mert Pandúrt már rég elküldte a Zárai-lakásba. hogy ott várja meg a karmestert, akinek ma — 68 — délután, vagy este okvetlenül meg kell érkez­nie Bécsből. A füstöt mélyen leszívta a tüde­jére és csak azután eresztette ki az orrán. Gon­dolkodott. Egyre bonyolultabb história! Ács, Jutka, Var- ságh, Skurek, Szende Maca. Hát még vajon ki lesz belekeverve az ügybe, ki kerül még a gya­núsítottak listájára? Ez az Ács, úgy néz ki, hogy ártatlan. Valóban olyan becsületes a képe. Igen, ebben Pandúrnak igaza volt. Bár' egy nyo­mozónak akkor sem szabad csak az érzéseire hall­gatnia... Jutka már kiesett. Alibit igazolt. Ács... Felcsengett a telefon. Leemelte a kagylót. — Halló!... Jó napot. Szóval megvan a taxis? Kitűnő! Siessen, várom! No, mindjárt kiderül, ártatlan-e Ács! Varsógh teljes két órát nem tud igazolni. Oka viszont megvolt a gyilkosság elkövetésére. Ta­gad. De az ő állításáról is hamarosan kiderül­het, hogy hazug. A barát — mese. Nő hívta, ezt Páhi már kiderítette. Most csak az a kérdés, hogy Zárainé, vagy valaki más? Aztán itt van ez a Skurek. Nyilván sikkasz­tott. Levele erre vall. Oka még több volt, mint Varsághnak. akit elvégre csak fényképekkel zsa­rolt Zárainé. De a félelem. .. Márpedig Skurek igazi gonosztevőtípus, aki semmitől sem riad vissza... Szende Maca — hülye tyúk. Egész biztosan igazat beszélt a „két spinével” kapcsolatosan. Nem válogatós, lefekszik minden jöttmenttel, csak pénzt lásson, és talán még az apróbb tol- vajlásoktól sem riadna vissza, de a gyilkosság — 69 — nem az ő szakmája. Szende Maca ebben az ügyben valóban ártatlan. Kóródi füstölt, mint egy gőzmozdony. A szo­bában már vágni lehetett volna a füstöt. Még jó, hogy a felesége nem lát idáig, mert volna nemulass! — gondolta a főhadnagy és kinyitotta az ablakot. Már megint sokat dohányzik. Nem lesz jó vége. Az orvos is mondta a múltkor, hogy jó lesz csökkentenie az adagot. De hát mit tegyen, amikor nem tud leszokni róla, pláne, ha dolgozik és ilyen bonyolult ügye van, mint ez a Zárainé-féle ügy. Egyik cigarettáról a másikra gyújt rá. Kinézett az ablakon. Odakint már erősen al- konyodott, holott még csak három óra múlott pár perccel. Ólmos fellegek takarták az égbol­tot, és lassan szitált a köd. Ilyenkor a legjobb a fűtött szoba, egy jó könyv és nem gondolni sem­mire. Hja, a kötelesség! Becsukta az ablakot és viszaült a helyére. Fellapozta a Zárainé-ügy dossziéját és belemélyedt. • Kovács Pál hadnagy, miután leadta a rádió- és sajtókörözést, meg a rendőri hírt a sajtónak, visszament a szobájába és felhívta a soroksári Festékgyárat. A személyzeti osztály vezetőjét ke­reste. Megkérdezte tőle, dolgozik-e náluk Ba­ranyai Oszkár főmérnök. A válasz az volt, hogy igen. Megkérte a személyzetist, hogy rendelje fel Baranyait magához, mert egy fél óra múlva ott lesz, személyesen akar beszélni vele. Aztán Molnár alhadnaggyal kocsiba vágta magát és ki­robogott Soroksárra.

Next

/
Thumbnails
Contents