Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
PALOS ROZIT A: TA VA SZELŐ Lángoló esőben jönnek a fonthajú lányok. Oly szép szemükben a tókék hallgatás, a tisztaság naptörvénye, aranyködű táncban kivirágzott. Hiába minden tél. Egy bánat három élete süllyedő havakban elszivárog. GALAMBOSI LÁSZLÓ: KÉT SZONETT JELZÉS jelzés, az út három felé virágzik, melyiken találhatsz el új hazádig? Megállsz, a fák halott fészkeit nézed, madár sehol, hogy irányt szabjon, lépted lassú mozgását merre gyorsíthatnád? látnál legalább egy-egy sunyi szarkát, mint lopni indul, de az idő mélye nem virrad reád, rejtve izzó fénye. A kőre dőlsz, vinnyogva tétovázol, észre veszed, hogy szivedig átfázol, az ég eltépte sugarát fölötted. Kutyaszimatolt ruhádat levetnéd, sírt ásó óriások, ravasz esték szemfedőt hozva suttognak körötted. HA MEGHAL Ha meghal majd, kit nagyon szeretünk s nem volt miénk, hatalmas béke lesz, aiszik a rózsa-tűz, a végzetes, szirma az űrben nem lobog velünk. Ki elment tőlünk másokért, maga virraszt tornyos ködben, mint elhagyott, egyedül jár a fagytól-szaggatott hói nincsen őr, csak dőlő éjszaka... A kebleket kitáró selymeken, a fény helyén az árnyék meg jelen, redő redőt sötétít dúlt húson. Virág nélkül a meztelen karok között hóvá fagynak az angyalok, holt lovasok vágtatnak láng-úton. Balázs Sándor: KORFORGALOM Miska bácsi valamikor trafikos volt a nagy-kávéházban. Igaz, annak idején még nem bácsinak szólították, hanem csak Miskának, de már akkor kitanulta ezt a mesterséget. A felszabadulás után sokáig cipőpucolással foglalkozott, de hogy újra megnyíltak a kávéházak, elővette a régi barna rekeszes ládikcijál és jelentkezett trafikosnak. Jövedelme a felülfizetésből került ki, vagyis amit a vendég a rendes trafikáron felül fizet. Aki erre sajnálja, az vegyen az utcán, a boltban, pavilonban és ne kívánja, hogy odahozzák neki és eléje tegyék. Kicsiny, apró ember. Sohasem volt óriás, de hogy megöregedett, még kisebb lett. Csak az élénk szemei maradtak olyanok, mint régen, no meg a lúdtalpak, amiket idejekorán beszerzett és amik végig hűségesen kiszolgálták. A környéken kedvelték Miska bácsit, mert csendes, udvarias ember volt és nagy buzgalommal látta el hivatalát. Mint egy madár, mindig forgatta a fejét jobbra-balra és repült, ahová hívták, már amennyire az említett lúdtalpak engedték. Rendesen este tízkor érkezett haza, de addig nem feküdt le, míg másnapra mindent elő nem készített, öreg élete párja, aki takarítani járt, mór többnyire aludt, míg ő ágyba került. Mert lassú, babra munka ám mindent szépen a helyére rakni, szivart, cigarettát a maga rekeszébe. De neki aztán másnap nem kellett keresgélni, hogy mi hol van, rögtön adta, amit kértek. Persze gyufát is árult, de ezzel külön manipulált. Tíz skatulyából csinált tizenegyet. Úgy gondolta, hogy ezzel nem vét az erkölcs ellen. Csekély haszon, de ■ mégis valami. J' Megnehezítette a dolgát;■ hogy üres gyufásskatulyát ma már nem könnyű találni, amióta ezt is gyűjtik a rájuk ragasztott, színes — Magáé ez a gyufa? — kérdezte indulás előtt az igazgató. — Adja nekem. — Parancsoljon. — A titkárnőm ugyanis gyűjti és hátha ez a disznó nincs meg neki.... Másnap reggel az igazgató, mikor a titkárnője behozta a reggeli postát, így szólt: — Nézze, Vera, / mit hoztam magának — . és odaadta neki a gyufát. — Köszönöm szépen — vette kezébe Vera. — Ebből ugyan van már a gyűjteményemben, de jó lesz „csencselni”. — Az már a maga dolga. És most küldje be Jolit, diktálni szeretnék. Vera szólt a szép, fekete gépírólánynak, de egész nap ette a méreg miatta. Miért, ő nem jó'o diktáláshoz? Eddig jó volt, most meg egyszerre nemi Talán egy szép napon majd áthelyezik öt a titkárságból a könyvelésbe? Azért kérdezte hát a múltkor: ugye. Vera, magának van oklevele könyvelésből?... Igen, erről van szó és nincs messze az idő, hogy Joli ül be az ő helyére. Még este, lefekvés után is ezen rágódott. Nem tudott elaludni. Cigarettára gyújtott a sötétben. — Mit csinálsz, fiam? — kérdi tőle az anyja fáradt hangja a szomszéd szobából. — Cigarettázom — mondta, de olyan hetykén és kurtán, hogy az anyja nem merte tovább faggatni. Családfenntartó.. Bizonyára bánija valami, talán reggelre ki- alussza. De Vera a cigarettától éberebb lett. Kiugrott az ágyból és odaült a nyitott ablakhoz, a beáramló, enyhe tavaszi levegőbe. Megint rá akart gyújtani, de a skatulya már üres volt. . — Engem meg egy vacak gyu,- fássicaiúlyával akar lekenyerezqi — gondolta dühösen és az üres gyufásdobozt kihajította az ablakon. Csattanva hullott le a járdára, egy lámpa alá. Miska bácsinak erre volt as útja. Meglátta a gyufásskatulyátt felvette. Nézte, hogy ép, egészséges-e, mert csak akkor használhatja. Karcolt az oldala. Ezt ma este nem töltheti meg... egyik főtisztje eltűnt. Egész hadseregével ment, és megállt Lichtenstein Lipót ezredes háta mögött. — Mért maradt el a hadseregtől, ezredes úr? — kérdezte Márton éles hangon a fiútól, aki nagyokat szipékolva, bámulta a kirakatot. — Micsoda sütemények, Márton! — szólt az ezredes, anélkül, hogy hátrafordult volna. őfelsége tekintete egy pillanatra szintén a süteményre tapadt, de aztán főkirályi kötelességének teljes tudatában elfordult, lenyelte majd kicsorduló nyálát, és felháborodva sziszegte: — Mi az, hogy „Márton”? Mi az, hogy „te"?! Ezredes úr, vegye tudomásul, én most főkirály vagyok, és nem vagyok magának „te”! Hogy lehetett megállni emiatt, ezredes úr?! — kérdezte fejcsóválva Márton. — Rögtön induljon, különben lefokozom ... Az ezredes bánatosan pislogott, összecsapta meztelen lábát, s a hadsereg továbbmasírozott. .., Végre megérkeztek a Dunához. Lementek a rakpart alsó lépcsőire és mezítelen lábukat a vízbe lógatták, őfelsége volt a kezdeményező. Majd kivétel nélkül mindnyájan a lábukat áztatták a vízben — a főkirály, a helyettese, a tábornok, az ezredes, sőt Ficzek Bandi a kapitány úr is. Közben nézték a kitáruló égen fölragyogó színek játékát, amit a szűk Lujza utca fölött sohasem láttak. ;.. A nap lassan a budai hegyek mögé ereszkedett. Jobbról a Váci úti gyárak, szemben a budai malmok kéményeiből felszálló vékony füstfátyol ölelkezett össze a folyó fölött. A levegő tele volt szénporral. Hűvös szél támadt. A rakpart alsó lépcsőihez nem is halk, inkább ábrándos Duna-hullámok ütődtek, különösen akkor, ha egy propeller jött, vagy ment át a vízen. A hullámfodrok egyre jobban pirosodtak, majd szürkültek, megbámulták. A főkirály kissé megrezzent, parancsot adott a visszavonulásra: — Haza! Elindultak. De a Nyugati pályaudvarig se jutottak el, amikor hirtelen rájuk sötétedett. A folyónál később áll be az este, mint a házak között. Erre nem gondoltak. Késő volt már. Mire eljutottak az Andrássy úthoz, már éjszaka lett — Mit szólnak otthon? — nyögött a két Lichtenstein gyerek, a tábornok meg az ezredes. — Csend legyen! — ripakodotí rájuk Márton. Az Andrássy úton növekedett a kocsiforgalom, egyik fogat a másik után száguldott tova, a belső puha úton lovasok vágtattak; féloldalt ülve a nyeregben a nők, fejükön cilinderrel. A gyermekek a főkirály parancsára kézen fogták egymást és elmentek az út közepéig. Váratlanul kocsik zárták el útjukat. Vissza kellett futniuk. Az ezredes sírva fakadt. A fókirály is zavarba jött. A gyerekek jobbra- balra forogtak, végül, amikor a hintók áradata megszakadt, átsurrantak, és gyorsan továbbmentek. Jó ideig vonultak szótlanul, amikor Édes Jóska hirtelen elkiáltotta magát: — Megint a Dunához jutottunk ! így volt: az Andrássy út közepén addig keringtek ide-oda. amíg — észre sem vették — megfordultak és ahonnan elindultak, oda kerültek vissza. A fókirály tekintélye egy pillanat alatt ösz- szeomlott. Hadserege fellázadt. — Hová vezetsz?! — kiáltották a Lichtenstein-testvérek. — Otthon a papa agyonver! Már amúgy is későn érkeztünk volna meg! Megfordultak. A hadrend felbomlott. Futottak. A térképhez többé nem nyúltak hozzá, hanem az utca sarkán posztoló rendőrt kérdezték: — Biztos úr kérem, merre van a Lujza utca? Végre hazaértek. Mér messziről látták, hogy az ezredes meg a tábornok úr papája éppen a Sarki kocsmába tért be. A tisztikar Lichtehsteini része utolsó erejét megfeszítve rohant fel az emeletre, besurrant a lakásba, és — ahogy másnap mesélték — rögtön, vacsora nélkül, ágyba másztak, s úgy tettek, mintha már régen aludnának, hogy megmeneküljenek a veréstől. Édes Jóska búcsúzóul azt. mondta Mártonnak: — Főkirály úr, vegye tudomásul, hogy én, az igazi főkirály ezennel lefokozom! Holnaptól fogva ezredes lesz, Szégyeiilje magát! Márton dühbe gurtilt: — Eredj a mamádba! Otthon elmondta, hogyan lógatták lábukat a vízbe. Ficzek úr (nem tudván, hogy egy detroni- zált uralkodó áll előtte), kifordított tenyérrel — az keményebb volt — szájon dörgölte a fiát, aki pedig a detronizálás után is még mindig ezredes volt • Részlet a szerző „ Ficzek úr" című, könyvnapra megjelenő regényéből, amelynek magyar kézirata elveszett, más nyelveken viszont tizenkét ízben látott napvilágot. Most Makai Imre fordította le, majd a szerző átnézte és szerkesztette. Szabó Dezső: NŐI PORTRÉ ábrák miatt. De e tekintetben leleményes volt. A pincérektől, vendégektől elkunyerálta, a felesége is hozott neki hetenként egyet-kettőt. ’ 2. — Cigaretta tetszik? — kérdezte a fiatalembertől, aki mesz- sziről integetett neki. — Köszönöm, az van, hanem a gyufámat otthon hagytam.----Tessék. A fiatalember „kigubázott" ötven fillért, aztán rágyújtott. A mellette ülő lány a gyufásskatulyát forgatta. — Nézd csak, milyen muris — mutatta a fiúnak a címkét, — Micsoda? — Ez a jól táplált disznó és a felirat: „Kössön sertéshizlalási szerződést”. Remélem, szót fogadsz. — Kötnék éri szívesen, de sajnos nincs disznóm. — Sertésről van szó — vágott közbe nevetve a lány. — Pardon, sertésem, akit hizlaljak?!... Fizettek, mentek. A gyufát ott felejtették az asztalon. 3. Nem sokkal ezután a szomszéd asztaltól átnyúlt egy kéz és a gyufát magához vette. A kéz tulajdonosa egy nagy hajú, dülledt szemű piktor volt. Csokorra kötött pettyes nyakkendőt és kis fekete szakállt viselt Most a gyufa kedvéért rágyújtott kurta szárú pipájára és várt. Egy igazgatót, aki meg akarja festetni a portréját, meglepetésül a családja számára. Négyre ígérte, már öt óra és nem jön. Biztosan meggondolta. Pedig nagyon kellene a pénz. Keserű lett szájában a füst, és csak akkor ■édesedett meg, amikor a' kávéház forgó ajtajában megjelent az >igazgató tömzsi alakja. Bocsánatot kért a késésért, i dé értekezlet, ugyebár:■ A festővel hamar boldogult, ötszáz forint előleget is adott és megállapodtak: hetenként háromszor felmegy a műterembe. — De ahhoz ragaszkodom, hogy hasonlítson hozzám, és... szép legyek rajta — tette hozzá az igazgató. — Ügy lesz, kérem — mondta a festő, bár tudta, hogy nem lesz könnyű ebből a kerek, pár nős fejből szépet mázolni.
