Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-18 / 41. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG I960, február 18. TOLNAI HALÁSZOK A leghosszabb életű céh — A tizenhat gombos mellény A Néprajzi Múzeum adat- és dokumentumtára a tájékozatlan érdeklődőt az első pillanatban megmosolyogtatja. Vannak itt tanulmányok a különböző erdei faközelítési módokról, arról, hogy hányfajta szabadkéményen füstölik országszerte a sonkát, kolbászt; mi az „ebek harmincadjára vettetlek” kifejezés eredete és miért ott, ahol, azonkívül hogyan viszik fejükön a terhet a parasztasszonyok? Kit érdekelhet ez? A mosolygásra azonban nincsen ok. Az utolsó 100 évben, kiváltképpen pedig a fel- szabadulás óta lepergett huszonegyben, az ország lakosainak életformája be láthatatlanul sokat változott. Nemcsak nagyapáink korában megszokott ruhadarabok, használati tárgyak, hanem egész mesterségek és a munkaeszközök sora tűnt el. Hol látni manapság bőgatyás pásztorembert, csutorakészítőt, használatban levő faekét? Nagy a változás az egyes szakmákon belül is és ez alól a halászat ősfoglalkozása sem kivétel. Éppen ezért szentelt Sólymos Ede néprajzkutató nagy figyelmet a haUL szat, ezen belül pedig különösen a Tolna községbeli halászat múltjának. A régen céhekbe tömörült mesterségek közül a halászoké volt a leghosszabb életű. Egyes részleteiben 1945-ig fennmaradt Üvegkárka aranyponttyal 1781-ben Tolnán huszonhat halászmester élt, egy esztendővel később már pontosan kétszerannyi. Nemzedékeken keresztül csak ezeknek a vezető szakembereknek volt inasfogadási joguk és háromnégy évi inaskodás nélkül senki sem kezdhette el a halászmesterséget. Akit inasként az aranyponttyal díszített üvegbárkás jel- vényű céh méltónak talált arra, hogy majdan a tagja lehessen, év., szám keményen dolgozott. Fizetést nem kapott, csak teljes ellátást, évi két pár alsóruhát, egy munkaruhát, csizmát, sapkát a mesterétől. Ezenkívül félidőkor és felszabaduláskor egy-egy rend ünneplőt. Nem mindenki szabadult fel a kikötött időben. Akinek életmódjában hibát találtak a szigorú mesterek, fél évre visszafoghatták, hogy „tanuljon tisztességet”. A felszabadult inas „legény” lett és jo. .................................... t ort be a nyers, rideg és kegyetlen kapitalizmus a patriarchális mesterségbe. Eleinte még maguk is, az apa és négy fia, részt vettek a halászatban, később már csak ellenőrködtek feleseik fölött. Bérletük a család jogász tagja nevén szerepelt, általában mindenki csak „Doktor-bérlet”-ként emlegette. Tizenhárom órás evezés tIsgumék nagy gonddal úgy szórták szét embereiket, hogy a bajaink lehetőleg Gemencre, a tolnaiak Bajára kerüljenek. A hazajárás végképp lehetetlen volt, hiszen például Bajától Tolnáig tizenhárom órát kellett evezni a nehéz apatini csónakokban, míg felvergődtek a vizen. Elszaporodtak a halásztanyák. Ezeket a századforduló táján még javarészt bogyiszlóiak készítették nádból, kerek alaprajzúra és 6—12 személy részére. Most a sövény és boronafa házak jöttek divatba és divatba jött más is. ami korábban a halászok közt alig-alig fordult elő: — a hamis mérés. A bérlő igyekezett becsapni, megrövidíteni feleseit, akik teKmészetesen nem maradtak adósok. A néprajzi gyűjtő kartonlapjai és fényképei a halászati eszközök, szárazföldi ember részére még nevükben is hihetetlen gazdagságát őrzik. Egyszárnyú hálóvarsa, vesz- szőrekesz, vejsz, vesszővarsa, ma. rázsa, emelőháló, csobbantó, kis csuhé, tekerős tápli, csontos- és nyitott kece, bokorszák, laptolóháló, búvár-, tükrös kecsege és balintháló, valamint a horgok sokasága, mint fenék-, kecsege-, csiklány-, csapó és átkötős horog. Szövetkezet A felszabadulás utáni évek újabb és ezúttal olyan gyökeres változást hoztak a tolnai halászok életében, hogy ez a legfőbb indoka annak, amiért a néprajzos — amíg még lehet — a múlt emlékeit egybe gyűjteni igyekezik. A Béke Halászati Termelőszövetkezetnek Tolnán, Dom boriban, Faddon és Ge- mencen van egy-egy hálós brigádja. Megváltozott a halászok kor- összetétele (tegyük hozzá, hogy ez a változás egyelőre nem a legelőnyösebb; a fiatalok idegenkednek a még motorizáltan is nehéz ősi mesterségtől), a jövőben pedig egyre ■inkább változni fog munkájuk imódja, szervezete is. Uj eszközök, |kifejezések születnek, melyek ösz- •szegyűjtése azonban már a jövő [néprajzosának feladata lesz. got nyert arra, hogy a két sorban tizenhat ezüstgombbal ékített mellényt viselhesse. Ezután vándorútra indult, méghozzá érdekes módon mindig lefelé a Dunán, Apa- tinba, Zimonyba, Pancsovára, Mitrovicára. Visszatérve „remeket” kellett készítenie és — ha pénze is volt — mesterré avatva, már ő is tegezhette mestertársait és a többi halászlegényt. Az inas a felette állókat ugyanis mindig magázta, a mester a legényét pedig akkor is tegezte, ha az történetesen jóval idősebb volt nála. Ez előfordulhatott, mert a mesterség gyakorlásához saját szerszámok kellettek, ahhoz pedig pénz. Ilyenformán 9—10 évbe beletelt, amíg — szerencsés esetben — a halászinas mesteri rangig küzdötte fel magát. Ennek a falujukban nagyon erősen szervezett, a céhek 1874-ben történt hivatalos megszüntetését jóval túlélő képzésnek köszönhették a tolnai halászok, hogy a legjobb hírű vízi embereknek számítottak az egész hazai Dunán. Az érsek, a püspök és a főherceg vize Az 1885. évi XXIII. törvénycikk kezdte alaposabban megváltoztatni a tolnai halászok életét. Ez kimondta, hogy a víz a partmenti földek tulajdonosáé, akik azt bármelyik szántóhoz, vagy legelőhöz hasonlóan bérbe adhatják. A tolnaiakat érintő szakasz tulajdonosai, a kalocsai érsek, a pécsi püspök és a béllyei főhercegi uradalom jószágkormányzója nem kívántak személyesen halászni. Létrejöttek a halászbérletek. Pakstól Gemencig, 1901-től pedig már Bá- ' táig évtizedeken át a tolnaiak bérelték a Dunát. Bérelni azonban az tudott, aki bővében volt a pénznek. A tolnai Dunát 1906-ban az Isgum család szerezte meg, az első világháború után fjedig már az övék volt a felső Duna-szakasz is. Az idősebb tolnai halászok között máig is lámpjással kell keresni az olyat, aki az Isgumokról jót lenne hajlandó mondani. Velük Sárközi Gyula: Csipke ütni rtt-s. -n APARHADiTl ESTEK Még mindig emlékeznek Apar- hanton arra az újságíróra alá két évvel ezelőtt azt a címet adta cikkének, hogy Aparhant: Alvó falu. A falu most él, eleven, mozgalmas. A nappalok munkával zsúfoltak, az esték derűs történeteket, jóízű beszélgetéseket, poharazgatást, anekdotázást hoznak. És tanulást. Mert erre a falura jellemző a tanulás. Az apar- hanti téli esték színesek, érdekesek. Mi lesz a pincével Folyik az előadás. Milyen is az az atombomba-hatásfok, hogyan védekezzünk ellene, ha már, ha még van idő védekezni... A KISZ klubjában vagy ötven asz- szony, ember zsúfolódott össze. Még a házban lakó tanítóéktói is át kell hozni néhány széket. — Ajánlatos, hogy a borospincéket is átalakítsuk, ha a sors úgy kívánja. így kell átalakítani. — Virágh gyógyszerész rajzon mutatja, hogyan kell a munkát csinálni. A sarokban megszólal az egyik hallgató: — És a vészkijárat? Fölötte öt méter föld is van! — Hát azt úgy kell majd csinálni, hogy a szellőzőn, vagy más kisebb fülkén nagyobbítunk, aztán ha elmúlik a baj, akkor az óvóhelyből újból borospince lesz. Szegény az eklézsia Súlyos beteghez hívják az orvost. Az üzenetet hozó azt mondja, hogy az öreg Gy. halálán van. — Nincs az a halálán, biztos megijesztették. Alig fog az öltözködéshez az orvos, ismét jönnek lélekszakadva, — az öreg már alig él. Kicsi a falu, hamar szalad a hír. Az orvos is száguld öreg motorjával, a járdán. Gyorsan elintézi a beteget, nyugtató injekció kell neki, semmi más, mert Bonvhádon agyonijesztették az öreget. Dolga végeztével sietve csomagol, ugrik motorjára és száguld a járdán hazafelé. A plébános leállítja: — Doktor úr, mehetek az utolsó kenetet feladni? Egészségügyi szakasz A második csoport egészség- ügyi kiképzéséhez fog a közeli napokban Csáki doktor. Az elsőn több mint harmincán vettek részt. Többségében asszonyok. Esténként, amikor összejött a kis csoport tanulni, és gyakorolni az egészségügyi ellátást, olyan lelkesedéssel végezték a munkát, mintha valóságos beteget ápoltak volna. Soha nem kellett „beteget”, „sebesültet” keresni. Az előadáson, méginkább a gyakorlati foglalkozáson mindig annyi önkéntes gyerek akadt, hogy mire kibontották őket a kötözésből, a rádióban már rég elmondják a jó estét. Két tűz között — a tanács Fontos kérdés szerepelt a tanácsülés napirendjén: a község fejlesztése. Az aparhanti tanácstagok nagyon aktívak. Község- szeretetük sok mindenben megnyilvánul. A szenvedélyes vitán is. A tanácsülés előtt -azonban az egyik tanácstag igy köszönt: „Jóestét, siessünk, mert kell hazamenni a tv-re”. Ügy ám, a tv-re. — Nem megyünk! — mondta a tanácselnök. És valóban nem mentek. Amikor az óra 19,50-et mutatott, felfüggesztették a tanácsülést, megnézték a Két tűz között, azután újból megnyitották a tanácsülést és valamikor éjfél után rekesztették be, mert ugye — a korral azért illik haladni. - Pj Farkaskaland Leningrád közelében Leningrád közelében farkasok végeztek két jávorszarvassal, az erdei lakmározást azonban az erdész közeledte megzavarta. Az erdész a visszatérő farkasak elpusztítására erős mérget helyezett el a jávorszarvasok combján. Nemsokára azonban kétségbeesetten rohant a rendőrségre közölni, hogy turistáik jókora darabokat lekanyarítottak a jávorszarvasokból és a mérgezett hússal elvonultak. A turistacsoport felkutatását nagy apparátussal szervezték meg. A leningrádi televízióban a rendőrség felhívást tett közzé. Hamarosan jelentkezett egy agro- nómus, aki elmondta, hogy beszélgetett a csoport tagjaival és megadta annak valószínű útvonalát. A keresés végre másnap reggel eredménnyel járt. A csoport két ügyeletese éppen a húst főzte, a többiek aludtak. A villásreggeü elmaradt... ^mm—mm— 'S — 55 — — És ahhoz mit szól, Zsiga úr, hogy a férjén és magán kívül még két másik férfivel is folytatott szerelmi viszonyt? — nézett rá Kó- ródi merőn és magában élvezte a hatást. Most már kéjelegve döfködte a tőröket ebbe az élveteg igazgatóba, aki teljes mértékben felvette a régi urak allűrjeit, sőt még azokon is túl akar tenni. Varságh egy teljes percig szóhoz sem tudott jutni. Látszott rajta, hogy még a lélegzete is elakadt — Ezt... ezt ko-molyan mondja? — Az ajka remegett, mint akit a hideg kilelt. — Komolyan hát... Csak nem gondolja, hogy a rendőrség viccel magával? Akarja megismerni az egyiket? De.. lehet hogy ismeri is? — Lenyomta a csengőt. Egy rendőr nyitott be. — Hozza be Ácsot. .. .A két férfi úgy méregette egymást, mint az olyan emberek, akik életükben először találkoznak és fogalmuk sincs, miért is kellett találkozniuk, miért is hozta össze őket egy idegen hatalom. Jóllehet Varságh már sejtette, ki ez a magas fiatalember, de Ácsnak halvány fogalma sem volt e tagbaszakadt fekete ember kilétéről. , — Mutatkozzanak be egymásnak — szolt rájuk Kóródi. — Ács... — Varságh. Kezet fogtak. — Zárainé őnagysága egyes számú és har— 56 — más számú szeretője — mutatott Kóródi gúnyosan előbb Varsághra, majd Ácsra. — A kettes számút egyelőre nélkülözni vagyunk kénytelenek... Látja, Varságh, ilyen nő volt a maga drága kis Mártikája, akit maga „még mindig szeret”. Miközben magával randevúzott, nemcsak a férjével, de ezzel az ifjúval is megcsalta. Magát pedig, Ács Ferenc, szintén az orránál fogva vezette, mert a maga karjából ennek a daliás úriembernek a karjába bódult. Nos, hát érdemes volt megcsalniuk, mindkettőjüknek feleségüket, illetve menyasszonyukat? Egy ilyen nővel? De ez még semmi. Mind a ketten e nő miatt ide kerültek hozzánk, mert valamelyikük meggyilkolta Zárainét! Magát, Ács látták hat óra tájban felmenni Záraméhoz, meg kijönni onnan, fél óra múlva. Maga, Varságh, pedig öt és hét között nem tud alibit igazolni. Nos? Melyik volt kettőjük közül? — Én nem... — mondták szinte egyszerre, mind a ketten. — Nem? Rendben van! Tizedes, vezesse vissza Ácsot a cellájába! — szólt a rendőrnek Kóródi, majd amikor az Áccsal eltávozott, ismét Varságh-hoz fordult: — Nos, Varságh, mennyit kért Zárainé magától a fényképekért? — ötezret... — És mondja csak, milyen eszközei vannak magának, amikre a levélben célzott? — Semmilyenek... Azt én csak ijesztésből írtam. .. — Ijesztésből? Ne mondja? Ilyesmit nem ír — 57 — le az ember csak úgy, ijesztésből, mert azt maga is jól tudja, hogy életveszélyes fenyegetésnek számít, amiért a bíróság felelősségre vonja. Kovács Pál nyomozó lépett be és szabályos lejelentkezés után két fényképet tett le Kóródi asztalára. A főhadnagy sokáig forgatta kezében a felvételeket, amelyekről egy jelentéktelen külsejű, elég rossz arcú, erősen kopaszodó, kurta bajszú, vizenyős szemű férfi nézett rá. Tipikus bűnöző arc — gondolta. — Van egy pár hasonló képű fickó a bűnügyi nyilvántartóban, ílogy tudott ilyen neandervölgyi alakkal lefeküdni a „nagy Zárai” felesége?! — Hangosan pedig így szólt: — No, Varságh úr, itt a hármas számú lib- ling! — mutatta fel az igazgatónak a fényképet — Csinos fiú, mi? Ismeri? — Nem, soha nem láttam — nézegette .Varságh hosszasan Skurek fényképét. — Nem ismerem. Ki ez? Igazi banditatípus... — Mondtam: a hármas számú szerető. Skurek. Közértes... Tehát, Varságh, még egyszer s utoljára kérdem, hol volt tegnap 5 'és 7 óra között? De a színtiszta igazat mondja! — Mondtam, hogy egy barátommal ültem a Pitypang-ban... Különben is miért engem gyanúsít a gyilkossággal, amikor itt van a gonosztevő külsejű Spurec, vagy minek hívják.
