Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
7 Petőfi napján Január elseje: Petőfi napja. E napon, 1823 januáf elsején született a világirodalom egyik költő-nagysága, aki huszonöt esztendő múltán, katonai kinevezését kérő levelében ezt írja Kossuth Lajosnak: „Ha pedig kinevez ön őrnagynak... arra kérem, hogy ez januarius 1-jén történjék. Én csak februarius 1-jén mehetek rendeltetésem helyére, de igen óhajtom, hogy kinevez- tetésem az év első napjára essék, minthogy az születésem napja. Én nagyot tartok az ily kicsinységek felöl”. Addigi költészete is igazolja Petőfinek ezt a vallomását: az egymást követő évkezdő napok egy-egy Petőfi- vers ' dátumaként szerepelnek: Szilveszter a neve a költő forradalmár-hősének, s talán a születési nap ihlette Petőfit arra is, hogy január elsején vesse papírra híres jelszavát: Szabadság* szerelem... Az emlékezés szokványos szavai helyett egy aktuális problémát említenék meg itten. Kezdjük a dolgok közepén. Magáénak érzi-e mai versolvasó közönségünk Petőfit? Szereti és érti-e az olvasók népes tábora Petőfit? Nehéz erre a kérdésre sommás választ adni, de az a benyomásom, hogy: nem eléggé. Tapasztalataimat elsősorban az ifjúság köréből gyűjtöttem, — s bár itt is akadnak lelkes Petőfit olvasók, az összkép nem mondható kedvezőnek. Természetes a következő kérdés: miért nem szeretik, miért nem értik eléggé nálunk ma Petőfit? A sok, és egymással összefüggő lehetséges válasz közül egyetlen egyet emelek most ki. Nem ismerik nálunk eléggé Petőfit. Tudom, kemény ez a megállapítás, de langyosszürke szavakkal nem lehet érzékeltetni egy jelenség, egy probléma tényleges súlyát, Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy talán Petőfitől ismerik nálunk a legtöbb költeményt, hiszen az általános iskolától kezdve a különböző közép- és felsőfokú tanintézetekig tanítják, magyarázzák, szavaltatják a költő verseit. S néhány Petőfi-költe- mény valamiképpen a „levegőben van” minálunk: annak ismeretéhez, hogy „Talpra magyar”, hogy „Befordultam a konyhára”, hogy „Rózsabokor a domboldalon”, bárki eljuthat, iskolán kívül is. De mi az, ami az iskolát végzettek verskincstárában Petőfiből megmarad? Tizenöt—húsz költemény, néhány strófa, vagy sor foszladozó emléke, s a nagy nemzeti költőt megillető természetes tisztelet. Ám ez a tisztelet viszonylag kevesekben fonódik össze a mű sokoldalú ismeretével. Tizenöt vagy húsz vers halványuló emléke nem elegendő ahhoz, hogy igaz képet adjon Petőfiről. Ismerni kell a Nemzeti dalt, — de érdemes megismerni, meg kell ismerni az Egy goromba tábornokhoz merész-önérzetes sorait, s a sorok mögött húzódó keserves tényeket. Ismerni kell a Szeretlek, kedvesem megkapó, elragadó vallomását, de érdemes megismerni, meg kell ismerni a Pacsirtaszót hallok megint fájóan igaz, bús-férfiasan zengő sorait is. Ismerni kell a klasszikus költői felhívást a XIX. század költőihez, de teljesebbé válik a kép, ha ismerjük a Szomorú éj kettős gondot görgető strófáit. Ismernünk kell a Szeptember végén elégdtus szépségét. De ismernünk kell a Válasz, kedvesem levelére izgalmas gondolati ívelését is. Nem folytatom a felhívások sorolását, aki érteni akar, ennyiből is ért. S az is előfordult, nem is ritkán, hogy egy-egy vita Petőfi szülőhelyéről, vagy halála helyéről nagyobb érdeklődést keltett, mint maga a Mű... Pedig minden, ami Petőfi életében és utóéletében érdekes, az csakis a Műtől, a Mű fényében kapja meg igazi értelmét. Mi hát a teendő? Ápolni Petőfi kultuszát, csak nagyobb lélegzetet véve költészete levegőjéből; terjeszteni iskolában és iskolán kívül a verseit, de nemcsak a rég ismert lista alapján; érteni és megértetni költészete izgalmát, Illyés Gyula szavai szerint: „a szépség mellett a szellem átérzésével”. PÁNDI PÁL Szabó Dezső: Csendélet GALAMBOSI LÁSZLÓ: jőnéhány. Ez viszont szemet szúrt egy-két illetékesnek, akik aztán élég goromba módon szóba hozták a feleslegesnek minősíthető státusok esetleges megszüntethe- tőségéről való elmélkedés netán- táni szükségességét. Márpedig nagy kár lenne a csellengő óföl- dészekért, hisz egytől egyig helyes emberek. Ha azonban ezek a leletek valósnak bizonyulnak, nem csupán lehetséges, de egyenesen kötelező egy Középhegyi Feltenger Osztály létesítése, amely minden . bizonnyal hamarost főosztállyá nőheti ki magát. Alföldi Altenger Osztály már van, de ez idáig, bár gondoltak rá, konkrétum híján nem merték javaslatba tenni az immár nélkülözhetetlen új állami organizmus, jelesül a Középhegyi Feltenger Osztály létrehívását. — Valahogyan így gondoltuk mink is — mondta az agronómus, aki főleg csak annyit értett a félszavakból, hogy mégis beindul a dolog. — Ásni fogunk maguknál. — mondta az óföldész, miközben nagy gyönyörűséggel himbálta szemei előtt az egyik kagylót. — Ha jól ásunk, könnyen kialakulhat egy társosztály is. Bizony, mert ezek a lyukak az Eocénben élt fúróféregtől származnak ... — és külön-külön megvizsgálta a Bundás kölykének minden fognyomát. — Ergo betervezünk a harmadik negyedre egy alapos ásást. Amekkora az a dűlő, egy hónap alatt elkészülünk vele... — Van itt egy baj — kezdett csatába az agronómus. — Épp az exponált területen augusztus legelső napján meglehetős nagy építkezés indul. — Leállítjuk! — kiáltotta harciasán az óföldész. — Azt nem lehet, kérem — tiltakozott az agronómus, és elsorolta, hogy mi minden ok miatt nem lehet az építkezést leállítani. — Hm... — mondta az óföldész. — Akkor is ásunk! Egy hónap kell nekünk, tehát július legelején elkezdjük. Azután építkezzenek, amennyit akarnak ... ,,Csak jöjjön le a búza a dűlőről — gondolta az agronómus. — Azután ássatok, amennyit akartok...” — És tetszik gondolni, hogy ennyi idő alatt össze lehet szervezni az összes szükségest? Mert például a bürokrácia ... — Megkerüljük — mondta az óföldész. — Maga csak menjen haza, de úgy vigyázzanak a dűlőnkre, mint a szemük világára! A többi a mi dolgunk. Tüstént nekikezdek. Az agronómus hazautazott, az óföldész pedig akcióba lépett. Valahány alkalmatos kollégája volt, azt mind beléptette különféle brigádokba, tiszteletbeli tag gyanánt. Az új brigádtagok tiszte volt a legelső alkalommal elkeseregni, hogy milyen gond gyötri a tudományukat. A brigádtagok persze haladéktalanul fölkarolták az ügyet. Egyikük túlmunkát ajánlott segítségül, a másik a nyári szabadságát kínálta, a harmadik egyebet; csupán egy húzta ki magát, azzal, hogy reumatikus hajlandóságú és fél, hogy holmi tengerrel való kapcsolat akuttá teszi a nyavalyáját. Közben az óföldészek ügyesen megkörnyékeztek egy hatalommal bíró pénzügyi szakembert. Bp- magyarázták a jámbornak, hogy ha sikerül bizonyítani a Miocén korabeli tenger létezését, akkor Magyarország a jogfolytonosság alapján részt kérhet a tengeri halászatból. Az új iránt fogékony szakember színes képként álmodta maga elé a tengeri halászat pozitív gazdasági szerepét, és repeső szívvel utalta ki a szép summát, amit az óföldészek kértek. így aztán Péter-Pál előtt egy nappal ott volt a Púpos dűlő szélén minden, amire szükség lehetett: sokféle gép, tettrekész emberek és természetesen az óföldészek. Ám ekkor következett a meglepetés: az elnök megmondta, hogy amíg a búza a dűlőről le nem jött, addig semmiféle tur- kálásról nem lehet szó, a tagság pedig két héttel odábbra tervezte az aratást, és előbb nemigen hallandó nekifogni, hacsak... Az óföldészek mint a mentőövbe, úgy markoltak ebbe a ha- csakba. Hogy is ne — dőlve érezték minden elképzelésüket. — Hacsak — bíztatták az elnököt —, na! — Hacsak meg nem jön a kedvük — mondta az elnök. — Azt hiszem, egy kis pénzmag meghozná nekik. Ezen nem múlhat — gondolta az óföldészek vezetője, és másnap, a legszabályosabb időben nekiállt a tsz tagsága, learatni a búzát. Segítségükre voltak a vendégek. így elhárulva az utolsó akadály, az óföldészek feltúratták az egész Púpus dűlőt, előbb egyenes, majd átlós vonalak szerint, utóbb pedig összevissza. Az már az elején kitetszett, hogy sem andezit, sem riolit-láva nem akad a dűlő talajában, de mert enyhe mésznyomokra mégis akadtak, a világért abba nem hagyták volna, mivel a mész is feltétlenül a Miocénre utal. Ez alatt jelentékeny apparátus foglalkozott azzal, hogy előadások és tudományos írások özöne útján mindenkinek a fejébe verték a Miocén korból való középhegyi feltenger túlbecsülhetetlen jelentőségét. És hiába nem került elő több kagyló a Púpos dűlő mélyéből, az óföldészek azzal vonultak el, hogy ügyek a lehető legjobban állnak, s esztendőre sokkal nagyobb hévvel folytatják majd a kutatást. — Megcsináltuk a szerencsénket — mondta az elnök. — Már úgy értve, hogy az egész tagság szerencséjét. Ezek a jótét népek itt lesznek jövőre is, aztán rajtunk áll, hogy mi legyen a dolguk. — Csak ne jöjjön közbe nekik valami — aggodalmaskodott az agronómus. — Akkor sincs baj — mondta vígan az elnök. — Tudod, hogy sokat adok a tervszerűségre. Beszereztem én egy jó hordó különlegességi olajat, bent áll a színben. Ha ezeknek közbejön valami, meglocsoljuk a legnagyobb kukoricatáblánkat azzal az olajjal. Majd csak lesz, aki az iránt is érdeklődik! Úié jevre Bagolyháton szállni kötőtűben hálni levágott kakasok csőrén fuvolázni ördög-fészket rakni buzogányt aratni vadrózsa-kefével vasbárányt vakarni rajta rege rajta rajta rege rajta Kanászt menyecskével tökben elaltatni csilláros fejekre kristállyal havazni Űjév deres szárnyán ludakat hajazni szombat-rugó péntek combjába harapni rajta rege rajta rajta rege rajta Kostejet szakajtó fülén átcsorgatni gyöngy-csipejű angyalt dión táncoltatni pajtakaput varrni üst-bögyöt kongatni gémlábu bogáncsnak tüske-bugyit szabni rajta rege rajta rajta rege rajta Harangot mosdatni tejfölbe forgatni félkegyelmű gúnár nyakára kést csapni kéményben hintázó hurkákat vasalni macskafarkán egér agancsát csavarni rajta rege rajta rajta rege rajta Öreg pók három tót regefáról jöttünk rubint-dézsa könnyünk tíz patakon folyt le tűz patás szerencse lovagolt előttünk öreg pók három tót regefáról jöttünk Hófehér a regefa cipót rágtunk alatta szakállát rángattuk csipogó fiastyúk csillag-tollát láttuk tündér-tükrös vályút vállunkra emeltünk csizmánkra verettünk holdat sodró szárnyat holdat sodró szárnyra tulipános sátrat Rubint-dézsma könnyünk tíz patakon folyt le tfiz-patás szerencse lovagolt előttünk öreg pók három tót regefáról jöttünk regefán születtünk LOVÁSZ PÁL: Szilveszteri szerpentin A béke szalagával járjunk egymás körül keringve szüntelen, hogy kötözött legyen rám emelt kezetek, rátok emelt kezem!
