Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

V

6

Rákos Sándor:

*

Árnyképek a mennyezeten

Szeptember van, kora délután. Szél fű és eső esik. Az ég megtelt a zápor hosszú pálcáival, számlálatlanul suhognak végig a Börzsöny erdőségein.

Az utas hanyatt fekszik az ágyon. Könyv a kezében, de már nem olvas. Aludni se tud, az elmúlt éjjel kipihente magát.

Végigjáratja szemét a falakon, a bútorokon, az ismeretlen szobán.

A szokásos szállodai berendezés, nincs rajta semmi figyelemre méltó.

Sekélyes fantáziájú ember az utas, nem tud elszakadni a környező valóságtól.

Kínlódva emeli tekintetét a magasba, mintha onnan felülről várna segítséget ebben az unalmas, ónszínű délutánban.

A mennyezet ótvaras, hámlott vakolatú. Nagy, sötétszürke foltjai régen elzengett viharok emlékét őrzik.

Mint izzadó arcon a hegek, úgy élednek föl és válnak egyre sötét ebbekké a régi foltok a mostani esőtől.

Holdbéli tájék is lehetne a mennyezet, égbenyúló, kopár sziklákkal és vég nélkül sorakozó kráterekkel.

De nini, nemcsak sziklák és kráterek vannak itt, hanem emberi alakok is.

Méghozzá ilyen, élethűen ábrázolta őket a hajszálfinom repedésekkel dolgozó Mester, hogy a képzelet híján szűkölődő utas minden fáradság nélkül azonnal felismeri valahányukat.

Az ott — egy kosfejű férfi képmása, oldalnézetből. Homloka csapott, orra horgas, ajka fittyedt. Tésztaszínű szemhéja alól szúrós tekintet süt a szemlélőre.

Olyan, mint egy erdélyi fejedelem, vagy mint egy nemzeti vállalat portása.

Szerencsére derűsebb kép következik.

Egy róka. Saját farkába harap. Jól látszanak vicsorgó, éles foAz Életünk című irodalmi és művészeti antológiát Szombathelyen adják ki, évenként többször, s célja, hogy a Dunántúl északi részének íróit összefogva szolgálja az egész mai magyar irodalmat. Az északdunántúli megyékhez való kötöttsége inkább jelképes, ahogy a most megjelent új szám is, mely 1965 utolsó kötete, bizonyítja.

Ami az Életünknél minden esetben szembetűnő: szép kiállítású, tekintélyes kötet, s igazán díszére válik a Vas megyei Tanácsnak, amely szervező gazdája ennek a szép vállalkozásnak.

A most megjelent szám, bár rendkívül változatos tartalmú, a versek vannak többségben: 26 költőt sorakoztat fel az antológia, csaknem 40 verssel. A mennyiség minőséget is jelent: Illyés Gyula, Káldi János, Sólymos Ida, Kónya Lajos, Koncz István, Cserhát József, Ihász-Kovács Éva versét olvastuk szívesen a gazdag anyagból.

Az antológia legerősebb oldala, a jó verstermés ellenére, továbbra is az esszé,

TÉNAGV SÁNDOR:

Hóesés

Önmagad oltalma kevés, körülzár magas hóesés, úgy látod: omlik, betakar, magába zár a néma fal, nagyobbat lépsz, ám nem érzed, hogy biztonságod elérted, nincs vége, falra fal, kemény birkózás e lágy tünemény, kilépni ajtó vagy ablak te lehetsz végül magadnak, de megremegsz, bár veszélytelen — tudod — e süppedő jelen, e roppanás a talp alatt általában csak hangulat, mégis: valami rettegés borul rád, nem a hóesés, bújnál: nincs hova: elér s megfenyeget a fehér.

gai. Bozontos farkát a kályhacsőből kicsapódó lángok festhették egykor vörhenyesre.

Annyira eleven a kép, hogy az utas a róka ázott bundájának szagát is beleheli a szeptemberi eső páráival.

Más.

Fehérnemű-havasok csúcsai mögül brigadérostermetű asszonyság kandikál elő.

Az utas ráismer: hiszen ez Hor- dubáné a Csermely utcából!

Széles e világon nincs még egy ilyen daliás fehérszemély.

Egy ideig elmereng a brigádé rostermetű Hordubánén, azután újabb ismerőst keres az utas.

Máris van egy.

R. bácsi, ahogy orra hegyére tolt szemüvege fölött lopva rápil lant a polcain böngésző kisdiákra.

Mintha egy orosz regényből lépett volna elő.

Pedig itt élt egykor ez a drága R. bácsi, a tiszántúli kisvárosok oly egyforma Kossuth utcáinak egyikén, egy síró-rívó üvegajtó mögött, már-már familiáris meghittségben a világirodalom klasz- szikusaival.

R. bácsi! Akár Könyves Kálmán udvari szállítója is lehetett volna. Mintha nem is három évtized, hanem háromszor három évszázad növelné füstköd-ámyék óriássá

R. bácsi óriásalakja mögül előbukkan a hajdani kisváros templomának tornya, körbefutó erkélyével, ahonnan negyedóránként az őr kürtszavát lehetett hallani.

A torony és a városháza közé drótkötelet feszítettek, s a híres kötéltáncos, rúdjával egyensúlyozva, átbillegett a mélység fölött.

Szüreti felvonulás volt éppen a városkában, mélázó ökrök húzták a szekeret, maskarába öltözött legények kurjongattak, — mikor a menet kiért a piactérre és a levegőben ugráló embert megpillantotta, egyszerre megálltak az ökrök, megállt a szekér, abbamaradt a kurjongatás, ijesztő csönd lett, még a toronyőr is elfelejtette megfújná trombitáját.

A csöndben végtelenül halkan, csak gyerméfcfüllel hallhatóan, pendült egyet a kötél, ahogy a madár-ember, két ugrás közt, ránehezedett...

Az utas szeme mintha belefáradt volna a mennyezet ábráinak betűzgetésébe. Gyanúsan fénylik, sűrűn pisdogat.

Az is lehet, hogy porszem hullott bele onnan felülről.

De majdcsak kipillogja szerencsésen.

Hagyjuk pihenni szegényt.

BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS:

Végh Antal:

Két vers

NAPSZÁLLAT

Ezerjó ízeidet élet összecsordítja a száj, itt van ínyemen mind, méz íze,

mák keserű keveréke, teste kenyérnek, bor adomája, ízlelem-forgatom számban, mennyi varázslat!

Szél fuvola, nap derűje, vizek daloló hulláma, csók özöne.

Megadón állok a fény-zuhatagban napszállat előtt szólva magamhoz.

Kiért, miért kellett e bő lakoma, élet, te szép, te csalárd,

te hasztalan-hasznos, te édes-keserű?

Könnyel a szemben, hálával a számon szólok, köszönöm kelyhét és üdvét a teljes egésznek.

S most hogy fordul a Nap. látom titkaidat, de dalba mondani nem buzog úgy már, csak az íz marad itt örökre a számra tapadva mennyei útravalónak.

NEM HUNYHAT KI

Már el se temet az atom. por, hamu nem marad utánad, . Auschwitz pokla még perzselő emlék,

de ez: .,

a kiművelhető gyilkossá^ oly foka,

ahol kontinensekből tevepúp lesz, melyre kuvikolni ül majd a rémület, ha két ütköző között lesz még emberiség, szólni-tudó.

Tudom,

a Kos feje betörik és a Nap ragyogása nem hunyhat ki soha

az emberi szemből.

Ketten a nyeregben

Ülünk a csárdában; csikósokkal. Meg kell őket nézni jól, hiszen egy „kivesző nemzedék” utolsó hajtásai Garai István és János, meg az öccsük, Sándor.

Nem is olyan igazi, régi csikósok már. De még itt-ott nyomot hagyott bennük a pusztai élet, a kék, magas ég, a széles, füves határ, és a nyikorgó gémeskút. ök már nem vágják a fokost a meny. nyezetbe. Itt a csárdában a pult előtt hiába van a rácsos kármentő, nem dobálják a legények az üvegflaskát a csapiáros fejéhez.

Megszelídült a puszta, megszelídültek a legényei is. Csak itt, a ménes mellett, lovuk hátán csodálatosak az idegen szemének. Jön is ide naponta annyi busz megrakva néppel, hogy utat vertek már a füvön egész a kútig ahol megáll a ménes delente.

István meg János ostort fonnak szíjból. Nem győznek annyit fonni, amennyit meg ne vennének a vendégek.

Bort kérünk, iszunk.

Ahogy kiürülnek az üvegek, kérünk másikat. A fiúk nem engedik. Most majd ők rendelnek.

Folyik a beszélgetés. Mezőgazda- sági kiállításról, ahol voltak mind a ketten, részt .vettek a bemutatón. Sőt, külföldön is jártak már,.; arra öltöztették fel őket igazán! Ha láttuk volna !..;

Hát aztán semmi csikóstörténet?

— Mi volna? Megy az ember egész nap a jószág után..; két- hetenkén felveszi a fizetését. Időnként meg bejövünk ide a csárdába. Eszünk halászlét, iszunk rá bort.

Ennyi.. a

— Idegeneknek, azoknak van mit mondani. *. fordítja nekik a tolmács.

Fogy a bor.

— Régebben még inkább megesett ez-az .., Volt nyaranként pásztortalálkozó. Oda elmentünk..;

Sándor, a kicsi lesi a szót, ő még ott se járt. Mostanában már nincs ilyen.

— Ott történt mindig valami.

Ahogy fogy a bor, úgy élénkül

n beszéd.

— Emlékszel rá, — mondja János Istvánnak — egyszer Kisújszálláson voltunk. Pásztortalálkozón. Az csakugyan jó volt.

— Hát olyan nagyon ezen sincs mit elmondani, mert különös dolog ott se történt. Elmentünk, beszállásoltak bennünket, aztán éjszakára bezárták az ajtót. Lefeküdtünk. János meg én, nem tudtunk elaludni. Az ablak nyitva volt. Hallottuk, hogy valahol zene szól. Gondoltuk, megnézzük. Csak úgy... éppen, hogy a csizmát rántottuk fel.

A portánál nem akartak kiereszteni bennünket. Mi meg összehúztuk a szemöldökünket. Ajaj! Azt látták volna, hogy megijedt az ember. Kinyitotta az ajtót, csak azt kérte, ne mondjuk meg senkinek, hogy ő engedett ki bennünket.

Nem gondoltuk, hogy bemegyünk a bálba. Vagy hogy táncolunk is. Szétnézünk, aztán lefekszünk.

Nézegettük csak úgy szélről a táncot. Egyszer aztán csárdást húztak. Mi meg beugrottunk középre. Jártuk reggelig, mint a moMegjegyzések az Életünk új számáról

■ kiemelni, s ha kicsit

■ többet is mond he- i Igenként a kelleténél, i novellájának atmosz■ férája van, alakjai

■ élnek. Másutt viszont i kísért a szegényes se- ; matizmus, mely a

valóságot annyira le- : egyszerűsíti, hogy az elbeszélésnek hitele : sincs. Az egyik novellában az egyéni gazda annyira magára marad saját birtokával, hogy felakasztja magát, de szerencsére megmentik, s így végül is be tud lépni a termelőszövetkezetbe. Egy másikban az egyéni gazdát az ingyenes orvosi ellátás győzi meg a közös gazdálkodás előnyeiről; az élet sokkal bonyolultabb. Persze nemcsak az Életünk novellatermése egyenetlen, mai szépprózánkról is mindez elmondható, éppen ezért lenne sürgető feladat kritikai felmérése.

A kép, amit az Életünk legújabb számának egésze ad, rendkívül rokonszenves, s megerősíti hitünket, hogy szép szerepet tölt be irodalmi életünkben. Mindig szívesen vesszük kézbe, s ehhez feltétlenül hozzájárul szép kiállítása, illusztrációinak színvonala is.

Cs. L.

s ez annál inkább ör vendetes, mert folyó iratainknak általábai ez a legvitathatóbl része. Várkonyi Nán dór Dante-tanulmá nya pedig bármely folyóiratnak díszén válnék, s méltán so rakozik irodálmunl legjobb Dante-mélta tásai (Péterfy, Kardot Tibor) mellé. Gárdonyiról két esszét i: közöl az antológia Hegedűs András Gárdonyi győri éveiről emlékezik, Z. Szala- Sándor pedig A láthatatlan ember kapcsán ír Gárdonyiról Itt kell megemlítem a Hazai jegyzetek című rovat gazdag anyagát: Borsos Miklós művészetét Heitler László méltatja, Z. Szabó László kiállításokról, Bakács Tibor a vidék kultúrájáról ír, Csordás János Téli útinaplója, Fodor András filmkritikája és Kuntár Lajosnak egy falusi művelődési otthonról írt beszámolója egészíti ki a tartalmas rovatot, melyhez gazdag könyv szemle csatlakozik.

Sokkal problematikusabb az antológia novellatermése. Zavartalan élvezetet és egyetértést csak Mor- vay Gyula hatásos novellája kelt, mellette Farkas Imre elbeszélőerényeit kell