Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
G Alan Sillitoe: Mi és ők, nekünk és nekik Egymotoros kisgépen, AN—2-őn repülök a szibériai tajga fölött, kék égi térségeken át Bratszk felé. A stewardess cukorkával kínál, családi piknikre emlékeztető kellemes utazás ez, minden kaland nélküli. Bratszk lakónegyedeit, gyárait homály fedi. Csomagjainkat a légipályaudvar épületéhez visszük... « ...A szikla fokán állunk és nézzük a gátat: innen még szélesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Vasárnap van, a közelben párok sétálgatnak. Gyönyörködnek a nagyszerű látványban, észre se vesznek. A gát mágnesként vonzza azok tekintetét, akik megalkotásának éveiben kemény munkát fektettek bele. Most ott álldogálnak a napfényben s mutogatják egymásnak az építmény hol egyik, hol másik részletét. Egy gát mindig impozáns látvány, komor, sziklás partokat összekötő betonfal. A partok itt is hegyesek, meredekek, de a gát elnyomja a hegyeket, már-már jelent éktelennek tűnnek. Három méi .áld hosszú ez a betonfal, amely fölé gigantikus emelődarúk magasodnak. Borzongás fog el, talán azért, mert a folyó partján állok és alulról felfelé nézek a gátra. Még soha nem rázott így meg a méretek grandiozitása. Egyízben, Southhamptonban megmutatták a Queen Mary nevű óceánjárót. Azelőtt csak fényképen láttam, a valóság kiábrándí-- tott. Gibraltár úgy emelkedett ki a szürke tengerből, mint semmitmondó, megfagyott kődarab, amikor egy januári reggelen áthajóztam a szoroson, mely összekötötte a behavazott Spanyol- országgal. Úgy tetszett, hogy a szikla fölött terpeszkedő felhők laposra nyomják, összetörpítik. És a székesegyházak se ráztak meg: Canterbury, Palma, Granada, Notre-Dame. ...A gátépítés mérnökeinek átlagkora harminckét év. A főmérnök harminchat éves. Kísérőm felvázolta jegyzetfüzetembe az építkezés következő fázisait. A bratszki erőmű jelenleg a legnagyobb a világon, de a Jenyiszejen, Krasznojarszk mellett már épül egy nagyobb. Bratszk, melyet negyvenezer ember épített, a huszadik század emlékműve, az orosz forradalom nagy materialistáinak, a huszadik század eszméinek szülötte. Egészen a folyó közelébe ereszkedünk. Az őrült sebességgel száguldó vízen a Nap színképe rezeg. Tréfálkozik a mérnök: lám, gátat építettünk, és szivárványt is alkottunk. Gyermetegen mondom: azt hittem, csak isten teremthet szivárványt. — Amint látja, Lenin is teremtett — feleli a mérnök... ...Leszállt a szürkület. Szállodai ablakom a Bratszki tengerre nyílik. Különös érzés tölt el a gondolatra, hogy én, az angol, itt vagyok Szibéria szívében. A tenger felől kutyaugatás hallik, megtöri a csöndet. Vacsoraidő van. A víz vadul forgatja a turbinákat s termeli a kilowattórák millióit. Az emberek fényt adtak e vidéknek. Harcba indultak a természet ellen és elragadták hatalmának egy részét... Az oroszok úgy mondják azt, hogy „a forradalom előtt” és „a forradalom után”, mint mi Angliában: „Krisztus születése előtt” vagy „után”. A gát tetején kis vörös zászlót lenget a szél. Csodálatos gondolatom támad: az utolsó háborút a földön a béke fogja megnyerni. Szibéria szüli az optimizmust... ...Reggel két iskolát kerestünk fel, a munkásklubot és az óvodát, este a technikumot, a mozit és a színjátszó csoportot. A befagyott tengerpart mentén haladtunk. A nap úgy égetett, hogy egy nap Filmek, (A hosszútávfutó magányossága) novellák s egy jelentős regény: Az ajtó kulcsa jelzi nálunk Alan Sillitoe nevét. Az angol író, nemrégiben a Szovjetunióba látogatott. Erről az utazásáról írt könyvéből (Ut Volgográd felé) vettük azokat a részleteket, amelyekben a világ legnagyobb vízierőmüvénél, a bratszkinál szerzett élményeit írja le. alatt jobban lesültem, mint Marokkóban egy év alatt. Az egyik iskolában éppen angol órát tartottak. Megkérdeztem a tizenötéves gyermekektől, melyik angol írót szeretik leginkább. Galswórt- hyt, James Aldridge-t, Priestléy-t, Graham Greene-t — hangzott a válasz. Elbeszélgettünk angolul. Egy kisleány megkérdezett: a színesbőrű gyerekek Angliában együtt tanulnak-e a fehérekkel, vagy külön? Felvilágosítottam, hogy nálunk nincs faji megkülönböztetés. Ebben az osztályban oroszok, burjátok, örmények, ka- zahök tanulnak... ...Az óvodában a gyerekek megvacsoráztak, sőt már le is fektették. őket. Mielőtt a hálóterembe mentem, fehér köpenyt adtak rám és gézből készített maszkot az arcomra. A hosszú terem küszöbén lélegezni se mertem, nehogy felkeltsem a csöppségeket, vagy megfertőzzem őket valamilyen behozott betegséggel. A szobában meleg volt, egyik-másik gyereket csak lepedő -takarta, meztelen lábacskák és kezecskék kandikáltak ki. Bármennyire is igyekeztünk csendben maradni, egy-egy szempár felpillantott rám. El akartam iszkolni. Milyen ostoba dolog is ez, így behatolni idegen életekbe, csak azért, hogy lássuk, hogyan élnek itt az emberek. Nos, jól élnek, minden „oké” náluk. A gyermeket istenítik. Semmi körülmények között nem vetik alá testi fenyítésnek, mint ahogy ez nálunk Angliában előfordul. Itt ez lehetetlenség... ...Az esti iskolában megkérdeztem néhány munkástól: mi hozta őket ide, Bratszfeba? Egyesek, főképpen leányok, azt mondták, hogy hallottak az építkezésről, vagy olvastak róla, megtetszett nekik a gondolat és eljöttek. Voltak, akik bevallották, hogy a magas munkabérek vonzották ide. Akadtak, akiket a szüleik hoztak magukkal. Ketten kijelentették: szeretnek utazgatni az országban s ha itt az építkezést befejezik, átköltöznek Krasznojarszkba, vagy az Uszty-Ilimbe. Kérdeztem, hogyan szórakoznak? Nyáron, szünnapokon vagy több napos ünnepségeken kirándulnak a tajgába, s ott campingelnek. A május elsejei ünnepre nagy kirándulást terveznek. Egy kislány meghívott, tartsak velük. Nagyon örülnénk, mondta, ha velük mennék. Azt válaszoltam, bármennyire is szeretnék velük tartani, már vissza .’:ell mennem Moszkvába. Milyen kár, mondták. Igen, nagy kár, mondtam én is, de talán majd ha újra visszatérek egyszer Bratszk- ba... ...Hol van London, Anglia, a családom, a múltam? Bratszkban így beszélnek: „Ide házat építünk”, vagy ,,Uj gyárat helyezünk üzembe”, vagy „Itt gátat építettünk”. Angliában mindig csak ezt hallani: „Azt mesélik, hogy jövőre itt házat fognak építeni”. Ha megkérdeznék egy nottingha- mi munkást: „Mit építenek itt, barátom?”, így válaszolna: „Hát valami erőművet akarnak építeni”, vagy „Megint új irodaházakat építenek”. A Szovjetunióban egyszer sem hallottam, hogy „építenek”, hanem mindig csak azt, hogy „építünk”, bárki mondta is, író, tanácselnök-helyettes, bokszoló a bratszki sportcsarnokban, taxisofőr, munkáslány. Any- nyira már tudok oroszul, hogy felfogjam a különbséget a „mi” — s az „ők”, a nekünk” és a „neki” között... Pető Miklós fordítása CSERHÁT JÓZSEF: Ajándék helyett Nektek még csak a ketyegés fontos, nem az óra nem a fenyő, hanem a sok-sok ragyogója. Jóltáplált, pufók ajándékok — mintha a fából szopták volna szépségüket — illeszkednek a csillagszórókkal csatasorba. Nekem is volt évenként fenyőm, de — enyhén szólva — csak az otthon sült perec-bilincsek, kovásszal összeragasztott papírláncok csüngtek le róla, meg a kalács: az ismétlődő bárány- és birkaforma .,. ... Azóta sok-sok birkanyájjal bánt el bennem a farkascsorda. Még egyszer gyereknek lenni veletek együtt — de jó volna! Fenyőfa alatt játszadoznék lelkesen a dióra. S verekednék — rossz kölyök — én sem hallgatnék rögtön a szóra. Szívemben azt a régi telet a múló idő patakká oldja, levelek ülnek, szállnak a fákra, a nyír- és a nyárfasorra. Fent, a magasban, madár csivitel. Miért? Hát nincs más dolga? Dehogy is nincs! Ott rakja fészkét, mert az erő, az egészség tojásait fészekbe tojja. („Volt szeretőm néha száz is, de jó volna most egy szál is, ha volna.”) Szívemben birkanyájjal bánt el a farkascsorda. Papírba göngyölt kockacukorból mártok a karcos borba. Piciny, csenevész csomagokból bontogatom ki sorról-sorra az ajándékot, amit adhatott gyerekének a szolga... ... Ezt a mostani utamat is hóval a tél behordja. Galabárdi Zoltán i MIOCÉN EELTENGER — Baj lesz — ezzel nyitott be az agronómus az elnökhöz, valamikor május elején. — Számoltam és minden jel arra mutat, hogy baj lesz a Púpos dűlővel. Vállaltuk, hogy talajjavítás végett legalább két méteres mélységben meg lesz forgatva... — Fölvállaltuk, igaz — hagyta helyben az elnök. — Szót adtam rá, veled együtt. Márpedig arra sokat adok, hogy ami szóra van mondva, az beteljesedjék. — Nem teljesedik be — mondta az agronómus. — A magunk ereje semmi, gépi segítségnek se híre, se pora. És ez csak az egyik baj. Számoltam, osztottam, kivontam, és minden jel arra mutat, hogy a búzát se tudjuk learatni a Púposról. Az emberek kézzel nem akarnak nekimenni, gépi segítségnek se híre, se pora ... — Miért nem akarnak nekimenni az emberek? — kérdezte az elnök. — Csak. — Aha. — bólogatott az elnök. — Csak. Ez nagyon fontos. Sokat adok arra, hogy az emberek akarata szerint essenek a dolgok ... — Se aratás, se talajforgatas — búsúlt az agronómus. — Hacsak nem történik valami. Például jöhetne egy jó kis földrengés. Két méterre beforgatná azt a búzát... — Földrengés nem lesz — mondta az elnök. — Valami más kell. Tudsz-e ötletet? — Tudnék — mondta az agronómus. — Különben miért áztattuk volna a lábunkat abban a tengerben? — Aktivizálni gondolod a csigabigákat? — kérdezte az elnök. — A kagylókat — helyesbített az agronómus. — Azokat kell bevetni. A tervet már megcsináltam. Egy hét ilyen pác, egy hét olyan pác, megint egy hét arra, hogy a kagylók odakerüljenek a tudósokhoz. A tudósoknak három hét intézkedésre, egy hét a felvonulás. Ha minden igaz, Péter- Pálkor indulhat az aratás. Utána hadd forgassanak. . — Véled, hogy elsül a dolog? — kérdezte az elnök. — Hát persze! — mondta az agronómus. — Amilyen állapotok azon a Pesten vannak! — Ajaj, ezt vond vissza! — sopánkodott az elnök. — Hogy Pest, meg állapotok. Még az lesz, hogy felmelegítjük a bűnös városról szóló avitt nézeteket. Csúnya, reakciós dolog az! — Jól van — egyezett bele az agronómus. — Visszavonom. — Az mindjárt más — derült fel az elnök. — Sokat adok arra, hogy ideológiailag ne vétsünk. Másnap az elnök magával vitte hazulról a négy kagylót. A rózsaszín külsejű, gyöngyházbélésű holmikat a Fekete tenger homokpartján szedegette, amikor jutalomképpen ott üdült az agronó- mussal együtt. — Most elküldünk valakit mészért — mondta az agronómus, miután megvizsgálták a kagylókat. Addig ők becsalogatták a Bundás kutya hathetes kölykét az irodába és ingerelték az oktalan jószágot, amíg az dühében át nem harapta a kagylóhéjakat. A tűhegyes fogacskák gyönyörű lyukakat hagytak maguk után. Egy köcsögben megjött a mész, abba beleágyazták a négy kagylót, hadd máljanak, vékonyodjanak. Lp is kötötték, akár valami dunsztost, majd hét napig nagy- ták állani a páncélszekrény legbelső sarkában. A másik hét elején kizavarták az istállóból az állattenyésztő brigádot. Hogy most majd ők tanulmányozzák az istállói munkát. A szegény állatok jócskán megsínylették a tanulmányozást, hanem az biztos, hogy soha az aljuk olyan tiszta nem volt, mint azokban a napokban. Az elnök is, az agronómus is fáradhatatlanul hordták a dombra a trágyát, de még a trágyalevet is, azzal locsolgatván a kis kupacot, ami alá a kagylókat elásták. — Na, furcsa — ilyeneket mondogattak a tsz-tagok, akik szívesen tartózkodtak az iroda körül, nem azért, hogy szemmel- tartsák a vezetőséget, csak úgy, megszokásból. — Egyszer kiskutyával játszanak, most meg tanulmányoznak. Meglássátok, emberek ebből lesz valami. Egy hét után az elnök és az agronómus előszedték a kagylókat a trágya alól. — Mint a parancsolat! — örvendezett az agronómus. — Vénültek ezek vagy nyolc korszakot ... — Azzal bepakolta a kagylókat egy csinos kendőbe és felutazott velük Pestre. Mindjárt az állomás előtt megszólított egy rendőrt: mondaná meg, melyik kávéházban tanyáznak az óföldészek. — Akarja, hogy letartóztassam? — kérdezte szigorúan a rendőr. — Miért tartóztatna le? — Mert ez egy új rendőrvicc, mi? — Nana! — csóválta fejét az agronómus. — Valakit csak úgy letartóztatni nem egy rendőrvicc, hanem egy régi rossz szokás. — Ja, ha maga ezt is belekeveri — sóhajtott a rendőr, s már el is iramodott onnan. Az agronómus nem tehetett mást, vaktában benyitott az első kávéházba. Ott azonban az irodalmárok tanyáztak. Éppen arról folyt közöttük a vita, hogy ha valakit megrug a ló, s az illető jogos bosszúként megbotozza a lovat, minősíthető-e a kettejük között kialakult viszony elidegenedésének? — Mije van? — állt az agronómus elé egyikük. — Kagylók, rejtélyesek — mondta az agronómus. — Á! — legyintett az irodalmár. — Kagyló, rejtély, kipattanás, gyöngyszem: ósdi sematizmus. Vénusz kiszáll a kagylóból: geil giccs. Annyit hajlandó volt mégis elmondani, hogy az óföldészek melyik kávéházban élik a világukat. Az agronómus hát odament, szemre kiválasztott egyet az ó- földészek közül, az elé odaterítette a kendőt a kagylókkal, hozzáfűzvén, hogy honnan jött. — Figyslmeztetem, én rabiátus természet vagyok, akár egy dilu- viális szörnyeteg — mondta az óföldész, s csak azután mélyedt bele a kagylók tanulmányozásába. — Miocén — mondta végtére. — Minimum Miocén. Lázban vagyok. Hol találták és mikor? — Vagy három hete, a Púposdűlőn. .. Az óföldész hümmögött, aztán elordította magát. — Újkori ganaj! „Nem sült el a dolog! — gondolta ijedten az agronómus. — A fene a jó szaglását!” — Már hogy... ezekre tetszik érteni? — Magára értem! — kiáltott az óföldész. — Rabiátus természet vagyok... Hát most kell idejönni ezekkel? — Hát... az időbeosztás. .1 meg a... — Meg a, meg a... — így az óföldész. — Mert csak magukkal tudnak törődni. Más forduljon föl... Megint belemerült a vizsgálódásba, s közben néhány félszava megismertette az agronómussal a helyzetet. Kitűnt, hogy az utóbbi években mértéktelenül elszaporodtak az óföldészek. Már minden földtörténeti korszakra, alkorszakra és periódusra szerveztek főosztályokat, osztályokat, szakértőkből álló csoportokat és adminisztrációt, de még így is tétlenül, beosztás nélkül lézeng
