Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-07 / 5. szám
Jííj»6. január ?. TOI,NA MEGYÉI NÉPÚJSÁG 5 A négy Bodrogi A RESTAURÁTOR I dős Bodrogi János a neve, de nem látszik rajta a neve előtt álló jelző. Fiatalosan mozog, siltes sapkáját hátrahajtja, éppen csak annyira, hogy a füle mellett levő ácsceruzát ne zavarja. Izmos alakja ellentéte beszédmodorának. Halk szavú, megfontolt ember. Két rakás összedrótozott parkettán ülünk, a déli Kertváros épülő általános iskolájának egyik tantermében. Ebédszünet van, nyugodtan beszélgethetünk. Szó esik mindenről, időjárásról, családról, munkáról, megélhetésről. Amolyan baráti beszélgetés ez. Őszinte, közvetlen. Anélkül, hogy tudnám, ő a brigádvezető, úgy érzem, ha ránézek, hogy a tíztagú munkásbrigád igazgatója, vezetője lehet. Beszélgetés közben olyan érzésem támad, valahogy keveset foglalkozunk ezekkel az egyszerű „melós vezetőkkel”; Többet kellene munkájuk iránt érdeklődni és sok olyan baráti beszélgetésre lenne szükségük, mint ez a mostani. Nem szemrehányásként, de úgy közbevetve meg is említette: — Sok nehézség akad a mi munkánkban is. Igaz, nincs akkora felelősség a vállamon, mint egy igazgatónak, de azért a napi munkán kívül akadnak problémáim, amelyeket egyedül képtelen lennék megoldani. Szükség van a vezetők segítségére. Bizony, nagy szükség, ezt csak én tudom. Bodrogi János öt éve került az ÉM Tolna megyei Építőipari Vállalathoz. Két éve dolgozik Szekszárdon, attól áz időszaktól, mikor elkezdődött az igazi építkezés a városban, gomba módjára nőttek ki a földből az új bérházak, különböző nagy beruházású középületek, üzemek. — Mikor keresztülsétálok a városon, olyan jó végignézni ezeken az épületeken. Ezen is dolgoztam ... ezen is ... ezt is mi csináltuk .;. itt is az én brigádom parkettázik. Higgye el, nagyon jó érzés ez nekünk. Szekszárdi vagyok én már ízig- vérig, pedig Kaposváron él a család. — és hozzáteszi. — De már csak hétfőig! Kérdő tekintetemre feláll, mosolyog; Odahajol a fülemhez: — Lakást kaptam a vállalattól! Háromszobásat! Körülbelül ilyen lehet az arca annak az embernek, aki megüti a főnyereményt a lottón. Bodrogi Jánosnak is főnyereménnyel felérő örömet okozott a családi fészek, ötös találat, mert megszűnik a hétvégi hazajárás, a különélés. — Az öt év alatt egy vagyonba került a külön konyha, meg az utazgatás — magyarázta. — Egy hónapban annyi pénzt emésztettem fel egyedül, hogy abból a héttagú családnak kosztpénzre is tellett volna. Pedig még azt is meggondoltam, ha egy-egy pohár sört megkívántam. Hétfőtől révbe jut a Bodrogi család. Ez esetben is szükség volt a vezetők segítségére, akik mindent megtettek, hogy dolgozóik jogos kérésének eleget tegyenek. Ezzel nemcsak az idős Bodrogi jutott lakáshoz, hanem a vállalat másik két dolgozója is: Bodrogi Jenő és Bodrogi Zoltán, a brigádvezető fiai. A vállalatnál dolgoznak ők is, méghozzá édesapjukkal egy brigádban. — Ki ne felejtsem a harmadikat sem a listáról; Jánost, mert még megharagszik. — Ujjával a homlokára bök. A legidősebb szintén velünk együtt rakja a parkettákat. Négyen dolgozunk a családból a brigádban. János már nős, neki még nem sikerült Szekszárdra költözni, de itt dolgozik továbbra is. Szeretne ő is minél előbb lakáshoz jutni. A legkisebb fiú, Zoltán toppan a terembe. Apját keresi, mert megakadt a munkában; Félszegen kérdezi: — Nem zavarok? Elfogytak a lécek édesapa, mit csináljunk? — Ebédeljetek meg, most már úgy is itt az ideje. Addig biztosan megérkeznek a többiek a léccel. Tizennyolc év körüli szép szál gyerek Zoli. Magasabb mint az apja. Harmadik éve dolgoznak együtt, és a parkettázás minden csínját elsajátította már az ügyes kezű fiú. Még egy év, és ő is szakmunkás lesz, mint a család többi férfi tagja. A beszélgetés nem kenyere, mindjárt kitűnik, miután munkájáról kérdezgetem. Azért mindent megfontolva, pontos válaszokat ad. — Tizenöt éves koromig jóformán azt sem tudtam, mi a munka. Nagyon féltem eljönni édesapámmal idegenbe, de aztán lassan bemelegedtem. Nem is olyan ördögi mesterség ez. Persze, nekem szerencsém van, hogy mindig vele dolgozhatom. Eleinte nagyon hiányzott édesanyám, ezért talán én örülök a legjobban, hogy hétfőn költözhetünk. A négy családtagon kívül még hatan tartoznak a brigádhoz. Páronként dolgoznak egy-egy tanteremben, kezeik bámulatos gyorsasággal illesztik egybe a parkettaléceket. Ha egyszer valamilyen munkának nekikezdenek, addig nincs megállás, míg be nem fejezik. Legtöbbször nyújtott műszakban dolgoznak, hogy az átadás minél előbb megtö rténhessen. Bodrogiékkal együtt egy család az egész brigád. Ismerik egymás gondolatát, nem kell noszogatni senkit. Pedig a brigádvezetőn és Gresa Jánoson kívül mind a nyolcán, fiatalok. — Én jobban szeretem a fiatal gárdát, mert lehet velük dolgozni — mondja az idős Bodrogi. — Nálunk nincs veszekedés. Ha valaki idekerül, néhány hét alatt úgyis betörik. A közelmúltban volt egy fiú, aki gyakran nézett a pohár fenekére, munkájában is voltak hibák, meg aztán a szüleinek sem küldött haza egy fillért sem. Sokáig könyörögtünk neki, nem ment szép szóval. Három hónapig csökkentett órabérben dolgozott, azóta nem kell figyelmeztetni, sem a magánéletben, sem pedig a munkában; A szocialista brigád címet szeretnék elérni, nem tűrhetnek meg maguk között semmiféle lazaságot. Kidolgoztak egy tervet, amely meglepetésül szolgál majd az általuk fel- parkettázott új házak lakói számára. Szerződést kötnek velük, amelyben kötelezettséget vállalnak, - ha munkájukba hiba csúszik, nyolc napon belül kijavítják. A brigádban mindenki elégedett. Igaz, sokat dolgoznak, de a kereset is megfelelő. Bodrogi János múlt évi átlagkeresete havi 2900 forint volt. Fiai is hasonlóan kerestek. A nagy család semmiben sem szenvedett hiányt, de azért gazdaságosabb, ha együtt vannak. Valamennyiük nagyon várja a hétfői napot, pedig a költözködésnek sehol sem örülnek. Bodrogi János a búcsúzásnál meg is jegyezte: — Nehéz lesz a hurcolkodás, de a családban van elég férfierő! Fertői Miklós Uj tsz-tagok Kocsolán Debrecen vidékéről jött két család és egy fiatalember — Tizenhét éves lányok jelentkeztek — Veszprémi levél az elnökhöz Évek óta a jó szövetkezetek közé tartozik a kocsolai Vörös Csillag Tsz. Híre, úgy látszik, eljutott más vidékekre is, mert mostanában már megyén kívüliek is jelentkeznek tagnak. Tavaly több mint húsz embert vettek fel a Vörös Csillag Tsz tagjai közé, most pedig Hajdú- Bihar megyéből, Földesről jött két család és egy fiatalember. Azonkívül jelentkezett a napokban három fiatal lány a szövetkezet elnökénél, hogy ők belépnének. A zárszámadási adatokat még nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy az egy dolgozó tagra jutó átlagos évi részesedés 20 ezer forint körül alakul. Biztos megélhetést remélnek azok az emberek, akik Debrecen vidékéről költöztek ide, az ország másik felébe, több száz kilométerre. Egyébként nem is rossz a földesi szövetkezet, sőt kimondottan híres. Csak ott sok az ember a földterülethez képest. Körülbelül öt hold jut egy-egy tsz-tagra. Kocsolán viszont az összterületből tíz hold jut minden emberre. Az alföldi emberek, Pércsi Antal 29 éves, Szőnyi Géza 40 éves, Domokos Géza 22 éves, már letelepedtek Kocsolán. Pércsi Antal és Szőnyi Géza családosok, s házat vettek. A három kislány a kertészetben dolgozik. Eddig mint bedolgozó családtagok szerepeltek, és az úgynevezett garantált munkaegységet kapták, ami 30 forint, meg prémium. Viszont aki tag, az a teljes munkaegységértéket kapja prémiummal. Tehát, mivel a garantált munkaegység-értéknél minden évben több a valóságos, az év végén kialakuló, feltétlenül jobban járnak a tagok, mint a bedolgozók. Ilyen meggondolással kérték felvételüket a lányok, fiatal koruk ellenére. Meséli a tsz-elnök, Keller Ádám, hogy kicsit félszegen léptek be az irodába, és ő faggatta őket: miért akarnak belépni? A háztáji miatt? Vagy a házassági segélyre gondolnak? Tudniillik a Vörös Csillag Tsz-ben adnak segélyt házasság- kötéskor, szüléskor, s más alkalmakkor. A lányok csak nevettek, s végül megmondták, a munkaegység vonzza őket. Egyébként a kocsolai szövetkezet dolgozó tagjainak több mint 60 százaléka 40 évesnél fiatalabb. Meglepő adat, sajnos, hiszen igen kevés szövetkezet dicsekedhet ilyennel. Mindenesetre ideális helyzet, nincs hiány munkaerőből. A fiatalodásban sokat jelentett, hogy a környező pusztákról jóné- hányan beköltöztek a faluba, és Kocsolán házat vettek. Tavaly december 15-i dátummal levél érkezett az elnöknek Veszprémből, illetve a város mellett lévő Szabadság pusztáról. Márton Jenő, a Veszprémi Állami Gazdaság dolgozója írja: „Kedves elnök elvtárs! Elhelyezkedés után érdeklődöm öntől... Egy házaspárról van szó, ketten vagyunk. Életkor 35 év. Kérésünk egy szoba lenne. Ennek ellenében hozzáértő, becsületes, jó munkát ígérünk. Jelenleg a Veszprémi Állami Gazdaságnál dolgozunk, mint elletősök. Nagyon szépen megkérem, hogy levelemre válaszolni szíveskedjék.” Jó kocagondozóra még szüksége van a szövetkezetnek, de lakást nem tud adni, ezért nem jöhet Tolna megyébe Márton Jenő. A kocsolai helyzet, az említett esetek sok mindent bizonyítanak. Főként azt, hogy ha egy szövetkezet erős és jó keresetet ad a tagjainak, abban a faluban biztos jövő felé nézhet mindenki, és néz is előre. G. J. Az asztalon, a szerszámok, vésők mellett patikamérleg. ,4. polcokon barna papírcsomagok, helyszíni leletekkel. Villamos berendezések, fúrók, köszörűkő. Vegyszerestálak és római kori edények. Egy restaurátor műhelyében, azaz laboratóriumában vagyunk a Balogh Ádám Múzeumban. Tíz év óta a múzeum első restaurátora Bucsányi Kálmán, aki érettségi után szaktanfolyamot elvégezve került ebbe a munkakörbe. Magas, egyenes tartású, erős váltakkal. Az edények felett meghajol, munkája végtelen türelmet kíván. Mozdulatai visszafojtottak, a feszültséget, ami munka végére felgyűlik benne, a sport, a mozgás oldja. Római kori karkötő az egyik lelet, vastagon fedi a zöldes árnyalatú patinaréteg. Mellette rézfénnyel csillog egy hasonló ékszer, amelynek formája már szabadon ragyog, megtisztította árammal felületét, egy mai nő karjának is érdekes dísze lenne. Megszámlálhatatlan, sok darabból állította össze a másik tárgyat, egy agyagvázát. A mozaikkövekhez hasonló töredékek helyét pontosan megkeresni, összeillesztgetni, kipótolni a hiányzó részecskéket hasonló színű, de láthatóan különböző pótlással, több napos munka, a szemlélőnek is fárasztó pepecselés. A sarokban karcsú, magas edény. Nem régen javította meg. Hasonlít az amforákhoz, amelyekben a mondabeli Da- naidák hordták a vizet az alvilágban. Vegyész-, régész-, kézművestudományokat kell összeolvasztania a restaurátornak magában. Bucsányi Kálmán egyetemre készül, hogy a foglalkozásának biztos művelője lehessen. Sok mindent tanultak a Szépművészeti Múzeum tanfolyamán is, de állandóan képezi magát munka mellett. Fa- és kerámiamunkákban otthonosan mozog, de nagyon szeretné megtanulni festmények restaurálását is. Ismernie kell az anyagok szerkezetét, hogy tudja, mit, mivel formálhat, igazíthat. Régiből csinál régit, és mégis újjávarázsol. Évszázadok porát tisztítja, hogy a ma múzeumlátogatója előtt eredetihez hasonló szépségében táruljanak fel elfelejtett korszakok remekei. A múzeum laboratóriuma csempézett, fehér falú helyiség. A modern technika vívmányai békésen megférnek benne, az évszázados, sőt évezredes leletekkel. Néha csak hónapok múlva kerül ki épségben egy régi tárgy ebből a műhelyből, és aki a vitrinek üvegablaka előtt megcsodálja majd, talán nem is gondol rá: mennyi munka, fáradság rejlik benne. A restaurátor most dolgozik. A munka fölé hajol, válla, amely a sporttól izmos, meggörnyed. Az erős kézben apró, leheletfinom véső, és végtelen türelem érződik a mozdulaton. M. I. Foto: Túri Százezer exportlabda az idei programban A múlt év végén elkészült a Simontomyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat új labdaüzeme. Az üzembe már beköltöztek, egy helyre vonták össze az eddig szétszórtan működő részlegeket. A vállalat már évek óta gyártja a különféle export-bőrlabdákat az új üzem lehetővé tesái a termelés növelését. Az idén a tervek szerint százezer bőrlabdát állítanak elő exportra, a tavalyinak közel másfél- szeresét.
