Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
PÄLOS ROZITA: Versek Kis téli dal A végső rózsák délben fiirdenek, lejárt pompájuk óvatos fehér — midőn a kert kopár termébe tér a Hold, a mirtuszbokrok fénylenek. Szobában kályharőt falat hímez és almaillat-éjbe von szemed — valóban egy, csak oly kettő lehet, kiket egy perc örökre összegez. A hó fölött A hó fölött szálltam, szálltam. Két karod volt a szárnyam. A hó fölött szálltam, szálltam. Tükörkép A tél utolsó szirma hullik el, kabátod ujján Iiliompehely. Egy arc aránylik álom üvegén ... Maradj mögötte. Tied az enyém. Időgyűrű A nyár lehalkul mint beteg és őszre tél jő, nem tavasz; csak tékozolva nyerheted, mi még hiányzik: minden az. KÄTAY ANTAL: A por ban már hiába A porban már hiába keresném múlt-emlékek vézna lábnyomát. Esténkint magának billen a harang is, siratja azt a volt-litániát, sok év előttit, mint akác a múlt-nyár virágvitorláit. De tudja, nem egy a sorsuk. A harang már csak magának kongat ha szemben állunk. Megvénült egykor még ifjú jámborságunk, s nem hajt rügyet többé a rettegés. A porban már hiába is keresném a változást, a megkövült időt, mert fény hasít már át az éjszakán, tűsarkon tipeg a kapás leány, s ki égre néz, nem láthat ott csodát: kondenzcsíkkal gép hasítja át. Hegedűs Géza : AZ ELŐ ROMAIN ROLLAD Halandó testó valója szerint már huszonkét éve elmúlt, de szellemi hagyatéka — s ez nemcsak írott életműve, hanem egész emberi magatartásának példaadása is — egyre nagyobb tömegek számára élő és éltető erő. Harcos humanista, példaszerű békeharcos, az igaz emberi értékek féltő és tevékeny őre volt. Ezért hívta fel a Békevilágtanács az egész emberiség figyelmét Romain Rolland születésének ez évi százesztendős fordulójára, hogy méltóképpen ünnepeljük a francia irodalom világ- irodalmi méretű klasszikusában és a nemzetközi békeharc minden nemzet számára példaadó alakjában éppen azt, ami él, s aminek életben tartása erősíti az emberséges tudatot Romain Rollandra emlékezve nem választhatjuk el az írót és a béke lankadatlan harcosát: ugyan- egy nagyszerű egyéniségnek különböző, de azonos gyökerű és azonos célzatú megnyilvánulása volt az alkotóművész és a harcos politikus. S ezen belül az íróban sem választható el a tudós, az elbeszélő és a drámai művek szerzője. Oktató-nevelő tanulmányait' a szép mondatok művésze formálta, regényeit a zenetudós, a pszichológus és a társadalmi problémák bölcselője komponálta, drámáit a történész írta. Levelei egyszerre lírai remekművek, és a politikai publicisztika klasszikus alkotásai. S írt légyen bár szakszerű zene- történeti elmélkedéseket, művészettörténeti életrajzokat, szélesen hömpölygő, regényciklusokat,;tragikus vagy bő humorú elbeszélése két, forradalmi indulatokkal teljes történelmi drámákat, politikai kiáltványokat, leveleket, naplójegy- zeteket, vezércikkeket... magyarázott, meggyőzött kisebb körökben, vagy elnökölt világkongresz- szuson — mindig nagyszerű emberi egyénisége, a törhetetlen harcos, az érzelemmel teljes értelem, az elszánt emberszeretet lépett mindenekelőtt az előtérbe. A humanizmus fogalma egyszerre jelent nála feltétlen és demokratikusan értett emberszeretetet, megértő, de semmi embertelenséggel nem alkuvó emberségességet, nagy műveltséget és az emberi alkotások tiszteletét. És a mi szár Romain Rolland zadurrk tanulságai alapján, ezekhez a mozzanatokhoz járul a következetes küzdelem az emberiséget pusztulással fenyegető háború ellen. Nos, ennek a modern, az évezredek öröjkség<& tQvábbvivő, de mindenestől az adott feladatok felé forduló, tevékeny humanistának élő "és példájával tudatformáló mintaképe Romain Rolland. Foglalkozása szerint zenetudós volt, a zenetörténet tanára. Nagy muzsikusokról írt tanulmányai már a múlt század végső évtizedében ismertek voltak. Első drámáját, a nagy francia forradalom napjait idéző „Farkasok”~at is még 1897-ben írta. A nagy forradalom, a francia polgárság legnagyszerűbb hagyománya egész életén át újabb és űjabb drámára izgatta. Legtöbb színpadi műve — akár harcosan politizáló, akár lí- raian szerelmes tárgyú — a forradalom alakjait és kortársait formálja szerepekké. A legutolsót — a „Roibespierre”-t — negyven évvel az első után, 1937-ben fejezte be. Az öt drámából álló forradalmi ciklus legismertebb, legtöbbet játszott darabja „A szerelem és halál játéka”. A zenetörténet is végigkísérte egész életén. Leghíresebbek e tárgykörben Beethovenről írt könyvek Az olvasóközönség azonban leginkább a regényírót ismeri. Főműve, a tíz könyvből álló regényfolyam, amelynek „Jean Christoph” a címe. Tárgya egy nagy muzsikus élete. De az elbeszélő cselekmény mögött kirajzolódik Nyugat-Európa —■ Német- és Franciaország — társadalomrajza, az emberségesség megpróbáltatása a polgári Európában, a főhős története pedig egyben a művészi alkotás lélektanának példázata. Másik regényciklusa, „Az elvarázsolt lélek” az értelmiségi tudat fejlődésének képe a polgári humanizmustól a szocialista forradalom megértéséig. — Ezt az utat járta meg maga Rolland is. Előbb a háború elleni kiállásig jutott el, és a soviniszta őrület esztendeiben is hirdette a német és francia nép testvériségét. Ennek legszívhez- szólóbb példája „Pierre és Lütz” című elbeszélése. A népét szorongva féltő íróművész azt is vállalta, hogy hazafiatlannak bélyegezzék. — Nem értem. — Hogy egyszer, egyetlenegyszer sikerült! Persze, hogy ezt maga nem érti. A portás is azt mondta a nyomozóknak, hogy Catherine Noel boldogan, a táskáját lóbálva, szaladt ki a kapun; az igazgatót és a rendezőt — eléggé helytelenül — nem várta meg, hanem szökellt le a lépcsőkön, csókot intett neki, és futott. Arra sietett, mint egyébként is: a híd felé, a Pont Neuf-ön szokott hazamenni. * Pierre Dubois még egyszer látni akarta a kis Catherinet, de nem engedték meg. A sok víz, a nap ... — nem szabad ilyenkor megnézni már az ilyen tetemet. — Hiszen mosolyog... — súgta az öreg. A rendőr a fejét rázta: — Üljön csak le, öregapám, és maradjon békében. Dubois leült. Ült egész éjjel, hátát a falnak vetve, és reggelig emésztette mérgét, reggelig gyűjtötte a szavakat, hogy megmondja a rendőrnek: készült rá, mint a megfogalmazhatatlan igazságra. — Maga rossz lelkű és közönséges ember. Magát még nem szerette senki, azért ilyen. Nem haragszom, pedig haragudhatnék, elég öreg vagyok hozzá, láthatja. De inkább sajnálom csak, mert magát nem is fogja szeretni senki. Nem, az ilyent nem fogják szeretni, aki nem látja meg a másik ember mosolyát. Nekem ne tessék mondani, hogy nem mosolygott, én ... én tudom, milyen az, aki boldog... Az én lányom, kérem, mosolygott, amikor boldog volt.. .• A rendőr a másik rendőrre nézett. Az intett neki, hogy ne válaszoljon. * Reggel megmondták Pierre Du- boisnak, amit a nyomozók Catherine Nőéiről megtudtak, s utána hazaengedték. Csend, tavaszi hideg, s két másik öreg várta a bódéja előtt, a Szajna-kanyarban. Kimentek a vízre, későn kezdték a napot, — estig nem jutott idő a beszédre. Este hárman, négyen is hoztak bort, a fiatalnak számító Alex is közéjük ült, és várták, hogy Pierre mond valamit. — Boldog volt... Hosszú némaság után ennyi szót ejtett. Fekete tornyok nőttek a hold elé. De szél ezután sem ébredt. A parázsra mindig került rőzse, — pirosak és feketék voltak az arcok, s árok-mélyek a száj felé törő ráncok. — ... És tudta, hogy ez a boldogság nem lesz többé .:. Erről álmodott, amikor megszökött, hogy színésznő lehessen... A nagy sikerről ... A víz csiklandozta a kavicsokat, illetlenül huncutkodni készült a folyópart végig. De hirtelen ismét elcsendesedett. — ... És elérte.;. Elérte, mindenki eléri egyszer .. És utána akkor mi következhet már? A leg. szebb, a legcsillogóbb, a legforróbb után ... ? Ittak egy kört, s a földre néztek. És felemelték fejüket és messzire néztek. A sötétbe, a fák közé. — ... Futott a hídon, futott, boldog volt... Most, hát most: hogy örökké ilyen boldog maradhasson ... ! Most.;. ! Eső esett, s ő feltartotta arcát: belenevetett az esőbe! Nevetve..* nevetve és énekelve .;; Kitárta karját, és átölelte a világot.. í És énekelt, és nevetett... És könnyen átlibbent a híd korlátján, repült és énekelt .. Alex Charron, a fiatal halász ezt kérdezte: — A nyomozók mit mondtak? Az öregek néztek a sötét fák közé, talán nem hallották meg Alexet. — ... Énekelt és nevetett... Ez maradt az arcán, a boldogság, így... Ezért maradt szép a vízben iS. ;; — Apó, a rendőr letakarta, mert... — próbálkozott Alex bátortalan szóval, mert sajnálta az öreget. — Nem lehetett letakarni... Mosolygott... — Három napig volt a vízben, istenem, apó ... — nyögött Alex, s bér még nem vénült meg: gorombán, keserűen recsegett azért a szava egyébként már neki is. — A Szajnában nem történhet csoda. ; ; A szó a levegőben maradt, s a meg-meglobbanó rőzseláng fölött ráncos, fekete ujjú kezek bátorodtak elő, meleget kerestek ... Csoda ... ? — Boldog volt... — mondta most már nem is Pierre Dubois, hanem Jacques Lachaume ismételte helyette, aki zöld posztó süvegét egészen a szemöldökéig nyomta be mindig. — És mosolygott... — hümmö- gött Nicolas Chelliéres, aki soha nem látott mosolyt, de most megpróbálta elhúzni a száját, s ügyetlenül illesztgette a szóhoz; nem sikerült neki. — A rendőr azt mondta..; — állt fel Alex, de nem tudta befejezni, ahogy akarta. — A rendőr szerencsétlen ember! — Letakarta, hogy ne kelljen látni, mert. .; Ekkor már Jacques Lachaume is felállt, az egyik üveget a kezében tartotta, és odalépett Alex Charron elé, aki még csak tíz éve élt a folyó partján: — Itt a borod! — nyomta az üveget olyan közel Alex melléhez, hogy az hátralépett. — Itt van. És vidd el innen. Nem kiabált, de a fiúnak meg kellett fordulnia, — lement a vízig, és elhajította az üveget. Több szó nem esett éjszaka. Tornyok takarták el a holdat, majd hegyek jöttek, de a tornyok, a hegyek is továbbúsztak, s néha világosabb lett. Ekkor látták, hogy Pierre Dubois, aki forró éjszakákon korsót és táncért tudott formázni agyagból: arcot mintáz a földre, hajat, szemet és szájat. Reggelig nézték, s reggel nélküle lökték el csónakjukat a parttól. S este a bódéjához hozták a halat s egy üveg bort is. És látták, hogy nem korsót formáz az agyagból, hanem arcot; — látszott, hogy leányarc lesz, sima haja féloldalt a homlokában .. * * * Esztendők múlva, Pierre Dubois halászmester csendes halála után, a csiszolatlan agyagmaszkot, a Szajna Ismeretlenjét, az elhagyott erdőszéli bódé kampós szögéről le. akasztotta valaki, és Párizsba vitte. S a legenda az évtizedek hullámverésében azóta is szövődik tovább. A boldog lány arca-mása a csillogó város drága házaiban és a Szajna-parti emberek szobájában is, ott függ a falon, közel az ablakhoz, s ahogy a nap járása szerint minden órában másképp éri a fény: titokzatosan, s mégis tisztán, mosolyog. Elégedetten, oldot- tan, alig mozduló szájjal, lepilledt szemmel, olyan messzeségbe üzenő nyugalommal, mely már elviseli a fantázia nyugtákon tó érintgetéseit, Volt úgy, hogy a hazátlanságot is vállalnia kellett, mert jobban szerette a hazáját, mint azok, akik halálos kalandokba vitték. 1917-ben már azt is tudta, hogy az emberiség békéje a tőke uralma alatt nem biztosítható. Ezért üdvözölte lelkes örömmel az Oroszországban fellángoló proletárforradalmat. Idővel maga is járt a Szovjetunióban, Gorkij a legjobb barátai közé tartozott, a kommunistáknak párton kívül is elvtársa lett, s maradt mindvégig. Ahogy pedig növekedett a fasizmus világveszélye, úgy fokozódott tevékeny politikai munkássága is. 1932-ben ő volt az antifasiszta Amszterdami Kongresszus elnöke, később a nemzetközi antifasiszta szellemi küzdelem egyik főalakja. Ebben az időben már igazi forradalmár. Utolsó drámája — a „Robespierre” — már nemcsak forradalomról szól, de forradalomra is hívja az emberiség legjavát. A halál ellenében az életet hirdeti. Az életről, az örömről, a bölcs derűről szól legismertebb, legolvasottabb regénye is, a még 1919- ben kelt „Colas Breugnon”. Romain Rolland nagy példa: egy tudós műveltségű művész, aki feltétlen emberszeretetében túl tudott lépni osztálya sorompóin* megértette századának történetét, halhatatlan életművet alkotott, és emberi magatartásával erkölcsi példaképpé emelkedett. Ha a mi századunkban azt mondják: humanista — ez Romáin RoUandoí is jeleűti,
