Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
T 6 Megmondják- a költő e a „szentesi Petőfi-iratok igazi születési helyét ? 9? A héten a rádió és a sajtó néhány soros hírben röpítette világgá az izgalmas eseményt, hogy Petőfi Sándor születési helyére utaló iratokat találtak Szentesen’. Az irodalomtörténeti szempontból rendkívül érdekes okmányok egy hajdani mészárosmester tanúvallomását rögzítik, amikor Petőfi édesapjánál inaskodott. Nyilván mindenkit érdekel, hogy milyen előzmények után került napvilágra a nevezetes „írásos lelet” a Szentesi Állami Levéltárban? A helybeli kertészeti kutatóintézet megbízott munkatársai a levéltárban már évek óta gyűjtik a Szentes mező- gazdasági múltjára vonatkozó adatokat. A korszakok szerint rendezett — de tüzetesen még át nem vizsgált — dokumentumok között bukkantak a VI. 96/1868. számú szolgabírói iratokra. A kertészeti intézet levéltári szak- vélemény nélkül publikálta a sajtó számára az iratok tartalmát. Ezzel nem akarjuk a talált dokumentumok hitelét rontani, csupán emlékeztetünk arra, hogy Petőfi Sándor eredeti születési helyére utaló legfrissebb megállapítás is követeli a kellő óvatosságot, az összefüggések alapos bizonyítását tekintettel e kérdésben kialakult évszázados vitára és a hatalmas irodalomra! Persze mindez, semmit sem von le a Szentesen talált iratok egyedülálló érdekességéből és valószínű, hogy a Petöfi-kutatók újabb ösztönzést kapnak a tények végleges eldöntésére. Az iratokban lévő első levelet az a Pásztor Ferenc — kiskunfélegyházi ügyvéd — írta, aki ismerte Petőfi Sándor dajkáját és tőle tudakolta meg, hogy kik dől- goztak, vagy inaskodtak a Petőfi- családnál. Pásztor Ferenc a múlt században mintegy harminc éven át védte az igazát, hogy Petőfi Sándor nem Kiskőrösön, hanem Kiskunfélegyházán született. (Erről különben Hatvány Lajos bőven írt Petőfiről szóló művében.) Pásztor Ferencet ilyesmi szándék vezette annak a levélnek a megírásával, amit 1868. augusztus 8-án küldött a szentesi szolga- bírónak. Az volt a kívánsága, hogy hallgassanak meg egy szegvári illetőségű lakost — Szlávik Mihályt — aki annak idején Petőfi édesapjánál volt hentesinas. Pásztor Ferenc azt is megírta, hogy milyen kérdéseket tegyenek fel Szlávik Mihálynak. Erről Pásztor Ferenc szentesi képviselője Kiss Zsigmond ügyvéd is tudott. A kihallgatást 1868. augusztus 19-re rendelte el a szentesi szolgabíró, de erre csak később 1868 december 31-én került sor. Tud- nillik Szlávik Mihály a volt „mészáros mester” időközben Romániában vállalt gazdatiszti állást és csak a fenti időpontban látogatott haza Szegvárra. A hivatalos jegyzőkönyvben így szól az első kérdés, amit az akkor 58 éves Szlávik Mihályhoz intéztek: „Honnan és mely időről ismerte Petrovics István mészáros mestert A válasz: „1823. november elején kerültem hozzá mészárostanulónak és nála voltam 1824. július végéig, összesen kilenc hónapig.” A második kérdés: „Mit tud Petrovics István fiáról?” A válasz: „Amikor oda kerültem a gyermek egy és egynegyed éves volt. Félegyházán született, a szüleitől hallottam. A szülök tudtommal már ezelőtt két évvel ott laktak”. A szentesi meghallgatáskor az 58 éves Szlávik Mihálynak 35 év előtti dolgokra kellett visszaemlékeznie és talán ennek tulajdonítható. hogy Petőfi Sándor születési idejében nem pontos. Tudniillik azt mondja, hogy 1823. november elején került a Petrovics családhoz és akkor a gyermek ötnegyed éves. azaz 15 hónapos volt. Viszont hiteles anyakönyvi kivonat tanúskodik arról, hogy Petőfi Sándor 1823. december 31- született! Hogy Petrovicsék Szlávik Mihály inaskodását megelőzően két éve Félegyházán laktak ez viszont sarkalatos része az iratoknak és azt igazolja, hogy a költő csak Kiskunfélegyházán születhetett. Egy bizonyos: Szlávik Mihály az irodalomtörténet fontos „statisztája” lett és a hajdani szegvári illetőségű „volt mészáros mester” talán a mostani kétkedőkre is gondolt, amikor vallomását ezekkel a szavakkal zárja, hogy csak szentesi elmondásának higgyenek. „Ha netán valahol másképp nyilatkoztam volna, hibás volt nyilatkozatom!” SZABÚ RÓBERT Együtt énünk repertoárjából Ojsághir: „Igor világhírű szó v je’ vezetőjét és szer' letésnapja alkalm Vörös Zászló tűntették ki”. Évente beutazzuk uniót és a világ szó Előadásaink színtér bözőbb: fellépünk teremben és sportst rény gyári klubban terein, sportcsarno badtéri színpadon. Hasznosítva a vi Mojszejevet, a táncegyüttes 'ezőjét 60. ódából a Munka Érdemrendjével a Szovjetmos országát. >. a legkülön- hangverseny- idionban, sze- és városok iban és szalag koreográPierre Dubois huszonnyolc éves korában váratlanul özvegyen maradt. S tizenöt tavasszal később a lánya is elhagyta. Váratlanul ő is, éppoly fiatalon, mint anyja. Haja féloldalt a homlokára tapadt, a veríték kisimította belőle a göndörséget. Mosolygott, megint mosolygott, mint amikor még nem fájt a szíve sem, a lelke sem. Csak épp az ujját nem emelte a szájához, mint máskor, ha köszönt az apjának. Pierre Dubois, akinek a bajsza is korán őszült, hátat fordított ekkor a városnak: — tíz-tizenöt kilométerrel Párizs alatt, ahol kanyarogva elszélesedik a Szajna, a kavicsos parton, a fölébe hajló fák alatt, bádogból és deszkából elkerített magának a világból négy métert, s többé nem volt hajlandó emberek közé menni. Ha más halász arra vetődött, benézhetett hozzá, le is ülhetett a bogrács mellé, de szót nemigen várhatott tőle. A Szajna-part lakói évről évre változtak, cserélődtek, — né- hányan feledkeztek csak ott, olyanok, akik bólintottak inkább szó helyett: azok leültek vele olykor, este a deszkabódé előtt, s valaki mindig hozott egy üveg bort a csend táplálására. Dubois a maga szórakoztatására néha korsót és tányért formázott agyagból, s ha különösen forró volt s múlni nem akart az éjszaka, arcot is próbált mintázni a formára, szemet és szájat is. A folyókanyar társtalanjai számon tartották tudományát, és tisztelték érte. Pierre Dubois hosszú életű volt. Hetvenéves korában még feszült karján a bőr, és szürke szemével ‘isztán látott messzire is. Azon a tavaszi hajnalon arcát mosta a parton, épp csak bokáig 'lit a hideg vízben. Mint minden reggel, most is a keskeny horgászállás felé nézett, úgy szárítkozott Szabó Dezső: TÁJKÉP Kende Sándor: fiái és színházi kultúráját, együttesünk előadásaiban törekszik al- kotóan felújítani, újszerű életre kelteni a népi táncot. A táncosoktól nagyon sokat követelünk: a virtuóz tánctechnikán kívül legyen akrobata, zsonglőr és muzsikus egyszemélyben. Tökéletesen sajátítsa el a rugalmasságot, a koreográfiái kifejezőképességet, az átalakulás művészetét, hogy hűen alakíthassa a különböző élő emberi alakokat, kifejezze a táncokban a nemzeti jelleget, a munka örömét, az egyszerű ember életét. Fáradhatatlanul gyűjtjük a népi táncmotívumokat, hogy közkincs- csé tegyük nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. Minden külföldi vendégszereplésünk (majdnem 40 országban jártunk), minden találkozónk után érezzük, mily nagy a művészet ereje, mennyire összefogja az embereket, mennyire elősegíti a kölcsönös megértést. 1965-ben nagyon intenzíven dolgoztunk. A hazai vendég- szerepléseken kívül, együttesünk az Egyesült Államokban (negyedik utazásunk) és Kanadában turnézott. Négy és fél hónap alatt harminc amerikai városban léptünk fel, összesen száztizenegy előadással Érdekes, hogy az „Üt a tánchoz” című műsorunk premierjét éppen Montreálban tartottuk. 1965-ös külföldi vendég- szereplésünket az Algériai Köztársaságban fejeztük be. Milyen terveink vannak 1966-ra? Február elején, a Szovjetunió Állami Akadémiai Táncegyüttesének 29. évfordulóján kerül sor Moszkvában az „Üt a tánchoz* első hazai bemutatójára. Ezt a címet kapta új műsorunk első része, amely tulajdonképpen az együttes alkotói útját meséli eí táncban. Feltárjuk „laboratóriumunk” titkait és bemutatjuk a szovjet balettművészek nevelésének módszereit. Programunk második részéé „A világ országaid bavP. IGOR IWOJSZEJEV cÁ cSza/ría lánya a szellőben, — de most mintha mozgott volna valami az első cölöpnél. Még egyszer megmosta arcát, s amikor ismét arra nézett, kevesebb látszott az úszó testből. Aztán megint felbukott, rózsaszínű, fehér, sárga... Az öreg halász lába nem reszketett, amikor a deszkára lépett. S ki tudta emelni a cölöpökbe akadt testet. Könnyebben ment, mint a csónakjához kötözött háló bevonása az utóbbi időben. De aztán nagyon elgyengült, le kellett fektetnie terhét a víz fölött a deszkára, nem bírta a partig a karjában. Vonszolni meg nem lehetett, mert rózsaszínű volt, fehéi és sárga ... Haját a víz kifakította és a homlokára tapasztotta ... És mosolygott. Pierre Dubois lekuporodott a jéghideg test mellé. Azt hitte, álmodik, — megmosta hát harmadszor is az arcát. Mert harminc év alatt, tavasszal, ősszel, csónakon, vagy egyszerűen a füzesben, talált vízbefúltat többször, semhogy furcsállania kellett volna, csúnyát, puffadtat, lilát, kimered szeműt, — de ez most, ez a lány mosolyog ... Szeme nyugodtan lehúny- va, ajka elpihenten keskeny, tiszta, mint a boldogoké, mint a festményeken ... és mosolyog ... A vénember elfordult, belenézett az ébredő napba, aztán, ahogy a deszkán ült, lelógatta lábát, és belekevert a vízbe. A lába körül gyűrűsödé vizen felejtette tekintetét, s csak sokára mert újra a lány arcába nézni Most is úgy látta, hogy mosolyog.é. Jó délelőttre járt, — még nem mozdult a deszká éi. Fekete füsttel távozó hajó hullámai fröcsköltek fel a cölöpökről. Dubois a ke- zefejévei leszárította homlokáról a vizet, s ösztönösen a lány arca felé nyúlt, majdnem azt is megtörölte ... ...Alex Charról, aki még csak tíz éve élt a Száj ia-kanyarban, ő ment be a városba, a rendőrségre. Akkor már dél veit. Dubois kérte, hagyják a lányt lékében, majd ő eltemeti. Ez leheti ftlen volt. Akkor legalább estig hagyják, — alkudozott szögletes, ügj etlen szavakkal. De a nyomozás miatt el kellett a lányt szállítaniuk. Idegen emberek, hangosan beszélő, erős emberek sürögtek a járton. És autó jött, mély barázdával riasztva meg a kavicsokat, mellek vízhez szoktak, napfényhez és csendhez. Pierre Dubois • miami ruhafélét kapott a hátára, £s azzal a rendőrrel, aki kerékpárral jött, bement a városba, ahonnan harminc éve érkezett. Reggelre a rendőrségen mindent tudtak már a Szajnából kifogottról. Sikerült megállapítaniuk a személyazonosságot. Catherine Noel, huszonkét éves, bejelentett lakása: Paris, Rue Monsieur le Prince 27., foglalkozása színésznő, szülei ismeretlenek hozzátartozója nincs. A nyomozok jártak a Theatre Francais-ben, ahová segédszínészi szerződéle kötötte. Harmadik éve hosszabbították meg a szerződését, csendes, szokatlanul szelíd teremtésnek ismerték, a színháznál töltött három esztendő alatt többször játszott néhánysza- vas szerepet. Öltözőbeli társnője elmondta a nyomozóknak a tűzoltó csigalépcső alatt, hogy Cathe. rine minden darab főszerepét kívülről tudta; ő nem nevette ki ezért a buzgóságáért, csak fölöslegesnek tartotta, de ezt sohasem mondta Catherinenek, mert ezzel — úgy érzi — nagyon megbántotta volna. Különben végül mégis Catherine Noelnek lett igaza, mert vasárnap Annabelle Laverdure váratlanul eltűnt, az előadás előtt autóbaleset érte, s nem lehetett hirtelen mást tenni már: Catherine ugrott be a csodálatos Annabelle helyett, a kis Catherine Noel, mert mindenki tudta róla, hogy ez a szerep is a fejében van. És megmentette az előadást. Igen, a Cid ment aznap. Vasárnap, és telt ház! És milyen fennséges Xiména volt! Az igazgató, a rendező és mindenki véresre szorította az öklét, annyira izgultak, de Catheri- net háromszor hívták végül a vas. függöny elé! A nyomozók megkérdezték, mi történt ezután Catherine Noellel? — Semmi — vonta meg vállát a kis színésznő, és megigazította a nyomozók előtt a harisnyakötőjét. — Én nagyon örültem, és meg is csókoltam. — Nem mondott seínmit? — Tudta, hogy többé nem fogja Ximénát játszani. — Hiszen sikere volt! — Az más. ö tudta, hogy ez csak syszer lehetséges. — Szomorú volt? — Boldog voig
