Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-04 / 2. szám

1966. január 4. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 Arcok a váróteremből Hivatalos ügyben Nagy bajusz, szúrós szálakkal. Az asztalon vastag csomagoló­papírban, spárgaburokban kis ba­tyu, a bőrtarisznya tetején. — Élelem? — Cigaretta. Húsz csomag Kos­suth. Megveszem a nyugdíjból egy hónapra előre... — Mikor utazik és hová? — Csak holnap. Gyöngyösöddel - na. — Az éjszakát hol tölti? — Itt, a váróteremben. JÓ me­leg van, úgy megrakják a kály­hát, hogy némelyik ember ingre vetkez. Én meg lehajtom a fe­jem az asztalra, és szundítok egyet. — Rokonokhoz jött Szekszárd­in? — Tárgyalásra jöttem. Tartozik egy ember négy havi munkabé­remmel, pedig már megítélte ne­kem a törvény, le is foglaltak ná­la egy 35 kilós malacot a pénz fejében. De nem Szét. Se pénz, se malac. — Nyugdíjas? — A várdomb! tsz-ben. Most az erdészetiben dolgozom és amennyit tudok hozzákeresek. Ha sikerül, három-négyszáz forintot is. öreg vagyok, nem győzöm már úgy, mint a fiatalok. Kosztra elég, amit megkeresek csak ruhára ne­hezen futja. Nézem a ráncokat, a besüppedt bőrt a nyakán. Szívós, kemény ember, nem tudnám megállapíta­ni, hányadik évét tapossa. — A hetvennyolcadikíban vá­gyóik, öt éve, hogy meghalt a fe­leségem. Azóta magam mosok, magam kosztolok, munkásszállá­son élek. A lányomék Várdom­bon magukhoz fogadtak, aztán mikor már nem volt az eladott házamból pénzem, elkergettek. Megélek ón így is, csak ruhára szűkösen jut. De első a gyomor, ugye?™ A bajszos embert Kiss József­nek hívják, s aki tartozik neki, az Nagy Mihály. Fúrom as udvarlóm... Piros a kabátja, és a divatos kissaplka is. Az élénk szín üde foltot képez a váróterem szürkés­fehér falai között. A piros sapka alatt eleven szempár. Most lehajt­ja a fejét, kézimunkázik. — Kézimunkázom, vagy olva­sok, ha délutános vagyok. Akkor sok a felesleges időm: kerek két óra. Nagydologról járok be, a vo­nat itt van már negyedtizenkettő- kor, és negyedkettőkor kezdek. Este 9 órától várok a vonatomra, éjfél van, mire hazaérkezem. Az állomásitól csak két kilométerre lakom. így mondja: csak két kilométer­re. Számítgatok, oda-vissza négy és ha évente 300 napot dolgozik, évi ezerkétszáz kilométer gyalog, öt év óta, mióta bejáró, 6000 ki­Amikor elfogyott a pénzem, elkergettek™ lamétemél is többet gyalogolt. már keltegették otthon, mert a — Télen rossz, az igaz. A hó reggeli vonat fél ötkor indul, s az arcomba vég, fázom is, meg neki a délutáni műszak után reg­félek is. Sötét van már és keve- ged kellett kezdenie. — Megszoktam, hogy itt üldö­gélek, meg mát is csinálnék egye dűl, mert a barátnőim egy mű­szakban dolgoznak, mire végez­nek, nekem már elment a vona­tom. Most az egyszer szívesen várok, mert lehet, hogy ma el­megyünk szórakozni az udvar- lómmal. Cseréltem műszakot egy kolleganőmmel, holnap kialhatom magam, mert délutános leszek. Éjfél van, mire hazaérkezem... sen járnak az éjfélivel. De vala­mivel jobb, mióta hetenként vál­tunk az új üzletben. Juhász Erzsébet az új csemege­bolt régi elárusítója Amikor még az 50-es boltban dolgozott, rend­szertelenebb volt a munkaideje. Sűrűn előfordult, hogy hazaért ijfélkor és háromnegyed négykor Csak úgy, szórakozásból... Kinyújtja a lábát, a szépen fé­nyesített cipővel. Mellette a társa botra támaszkodik, csendesen szemlélődnek. Körülöttük mozog, zajlik az élet, ők ketten olyanok a pádon, mint egy békés sziget, amelyről visszaverődnek a moz­gásihullámok. Az idő délutáni három óra, a vonatok már kirobogtak, de a váróteremben mindig van jövés­menés, látnivaló. Ök tehát ülnek és nézelődnek. Letelepszem melléjük és megtö­röm a csendet, — Utaznak: valahová, vagy vár­nak valakire? — Á, csak úgy szórakozásból ültünk ide. Itt ismerkedtek meg, a váró­teremben. Most már régi bará­tok, az idős kőbányai munkás, Kratovilch József és Szilágyi Fe­renc, aki hajdan a megyeházán dolgozott. Mikor is? — Van annak már tíz éve. A takarítónő arra jön, óvatosan söpör a pad körül, tréfásan meg­fenyegeti az üldögélőket: — Megcsal, Józsi bácsi!? Józsi bácsi ötven évig dolgo­zott Budapesten, a Kőbányai Gép­gyárban, de a nyugdíjas korban jobb itt élni, a rokonok mellett, akik elhunyt felesége szeretőiét gondoskodással pótolják. Aztán a váróteremben barátokra is lelhet az ember, beszélgető partnerekre. A társasághoz harmadik is tarto­zik, Feri bácsi a söntéspult felé int, úgy kérdez utána, hogy mer­re jár most, mit csinál? — Számolja a valutát, de sava­nyú lehet a szőlő, mert igen csak rakosgatja a pénzt az egyik kezé­ből a másikba — mosolyodik el huncutul a botra támaszkodó Jó­zsi bácsi. Képek: Túri Mária Szöveg: Moldován Ibolya Itt barátokra is lelhet az ember.. A fenyőfa még tel­jes díszében pompá­zik a tiszta szoba kö­zepén az asztalon. A falakon körben fel­függesztett képekkel együtt őrzi az aján­dékokat; a kivarró- készletet, meg a fém­építőt. — Itt van a fiam, meg a menyem képe is. Szép pár volt. — mutat egy fénykép­re Bélteki Lászlóné. Fiatal lány és csinos legény néz tiszta szemmel a képről. Esküvőjük után egye­nesen a fényképész­hez mentek. Hány éve is már? Leg­alább tizenhárom. — A mája volt be­teg a menyemnek, már ötödik éve, hogy eltemettük. A fiamat, meg augusztusban múlt egy éve, hogy betemette a bánya. Azóta vannak itt a gyerekek. A másik fiam, a Mihály a gyámjuk. A mucsfai házban három gyerek van. Pista a legidősebb már 12 éves. A lá­nyok közül Marika nyolc, Tériké meg hét nyarat látott. Pista hosszúra nőtt, barna a haja, és fé­nyesen csillogók a szemei. A lányok sző­ke hajában pedig vi­dáman virít a piros, vagy a kék szalag. — Teri, a legkisebb a legcsintalanabb! Olyan, mint az ele­ven tűz. Nem lehet elnézni mellőle más­felé egy pillanatra sem. Mert az is elég neki, hogy kieszel­jen, meg végre is hajtson valami csin- talanságot. — Persze ő a leg­kisebb, hát őt ké­nyezteti az egész csa­lád. — Kényeztetve nincs. Nem telik nekem ar­ra az időből. Meg az­tán hét gyereket ne­veltem fel, a saját­jaimat, Egyedül kicsi koruktól fogva. Most ez a három, oda nem adnám őket semmi­képpen. Amíg van MA­MA erőm, majd elbajló­dom velük. Amikor meghalt az édesapa, előbb a má­sodik feleségénél — akinek szintén van három gyermeke — voltak a nevelt gye­rekek is. Aztán ke­rült szóba, hogy ál­lami gondozásba ve­szik Pistát, Marikát meg Terikét is. A nagymama tiltakozott. — Nem okozott ez nekem hirtelen nagy gondot, hogy idevet­tem őket. Amikor még élt az édesany­juk, akkor is legtöb­bet nálam voltak, én bajlódtam velük. Mert a betegség soká emésztette a me­nyemet. Bélteki Lászlóné — a mama, ahogyan az unokái szólítják — a kötényébe törüli ke­zét, vagy tán csak éppen végigsimítja az anyagot... Aztán ahogyan összekulcsol­ja maga előtt, ösz- szébb futnak rajta a ráncok, erősebbre dudorodnak a szerte ágazó kék erek. Tíz gyerek gondját őrzik. Mennyi nagymosást végzett el velük? Hányszor emelte meg a vasalót, s ki tudná megszámlálni, hány­szor vezette a szálat jobbra-balra, amikor foltot varrt fel? — Aítből él a csa­lád? — A gyerekek után 1017 forintot kapok, az én nyugdíjam meg 260 forint. Az őszig segített a Mihály fiam is. ö is bányász. De most már nem kíván­hatom el tőle, hiszen megnősült. Más lett már az ő gondja is. Beosztással azért meg leszünk ebből az ösz- szegböl is. Nőnek a gyerekek hirtelen, mintha egy­szerre nyújtanák meg őket. A sok szalad­gálástól gyorsan mú­lik a cipő talpa, meg egyik évről a másik­ra kurtul hordhatat- lanná a szoknya is. — El vagyok én velük, Nem rossz gyerekek, csak csin­talanok. Ha meg- szomorítanak, rájuk csördítek, hogy nem törődöm velük to­v vább. No, ezen meg­szeppennek. Ragasz­kodnak hozzám. — Segítség? — Nem kell ne­kem. Nem szaladgá­lok én „kéregetni”. De azért nem felejt­keztek meg tavaly nyáron sem, meg húsvétra, karácsony­ra sem a gyerekekről. Pap Lajos bányász szocialista brigádja szokott ellátogatni hozzánk. Az asztalon meg­csillan a fémépítő, meg a sok színes fo­nál is a hímzökész- letben. Pap Lajosék karácsonyi ajándéka. Többen jöttek el. Be­szélgettek kicsit. Megnézték melyik gyerek mekkorát nőtt. Meghallgatták, hogy idén sincs semmi baj az iskolában, meg­lesz olyan négyes rendű körül a bizo­nyítvány, meg a lel­kűkre bízták, hogy okvetlenül fogadja­nak szót a nagyma­mának. — A nyáron meg elvitték a két na­gyobbat a Balaton partjára, a bányászok gyermeküdülőjébe. Ott voltak hat teljes hétig. A kicsit meg a brigádtagok látták vendégül. Hosszú ideig voltak távol. Vgy vitték el őket, hogy rámfér egy kis pihenés. De olyan üres volt a ház ___ N agyon örültem ami­kor visszajöttek. MÉRY ÉVA A szekszárdi prímás emlékezetes szilvesztere Az ötvenedik szilveszterestén muzsikált Csorba Géza, a Sárköz hírneves cigányprímása, a szekszárdi „Kispipa'’ vendéglőben. Az 56 esztendős zenekarvezető hatéves korá­ban szerepelt először, de akkor még az asztal tetejére állí­tották fel a vendégek, hogy jobban lássák — így beszélnek erről a szekszárdi öregek. Tizennégy éves korában már a budapesti Esplanade Hotel zenekarába szerződtették segéd­prímásnak. Ezután bejárta az ország nagyobb városait, majd családot alapított és Szekszárdon talált végleges ott­honra. Géza bácsi emlékezik. így szólítják a fiatalok, mert az asztalok közül alig kilátszó, hajdani kisfiú hajszálai mái meggyérültek, ezüstösödtek Megbecsülésnek örvend városá­ban, mértékletes, a foglalkozásával járó hiedelemmel szem­ben, egyáltalán nem iszik szeszes italt, nem dohányzik, s a családjának él. A Sárköz népdalkincsének — Bogár István sárpilisi igazgató-tanító gazdag gyűjtésének — lelkes ter­jesztője, azonkívül magyar nótákat maga is komponált, örömmel szerez dallamokat, ha a költők megtisztelik szö­vegeikkel. Apjától örökölt, 250 éves olasz hegedűjével és zene­karával: Bicskei Gyula segédprímással, Bicskei Kálmán nagybőgőssel és Karászi János cimbalmossal együtt talán az utolsó szilvesztert muzsikálták végig a Kispipa öreg ét­termében; egy év múlva ugyanis, a tervek szerint lebontják az elavult épületet, s helyette a jelenleginél nagyobb, kor­szerűbb vendéglőt építenek. Csorba Gézát és zenekarát az újév hajnalán azzal köszöntötték barátai, hogy mielőbb az új Kispipában muzsikáljanak jó erőben és egészségben. (B. L.)

Next

/
Thumbnails
Contents