Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. decertibcr 7. Kulcs a lábtörlő aiaftt Egy barátom mesélte: — Lajoska megértő lélek. Amikor elkértem tőle a lakását — Elzát akartam felvinni oda — szó nélkül beleegyezett. Mondtam neki, hogy menjen moziba, de ő inkább osztályértekezletet szervezett a vállalatnál. Tehette, ő volt az osztályvezető. Mulatságos arra gondolni, hogy a szegény kartársak most azért értekeznek, mert én és Elza... Mondom, Lajoska rendes gyerek, máskülönben megrögzött agglegény. Sajnos, prózai lélek. Nincs fantáziája. Abszolúte semmi fantáziája nincsen. De azért jó fiú. Aznap délelőtt megtelefonozta nekem, hogy minden rendben, vett egy üveg likőrt, huszonkét deka teasüteményt, és a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A kulcsot megtaláltam a lábtörlő alatt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Elza besurrant a lakásba. En utána, és bezártam az ajtót. — Agglegény a barátja? — kérdezte Elza, miközben körülnézett a szobában. — Ugyanis meglepő rend van itt! Az asztalon egy cédula feküdt. Lajoska írta. El akartam olvasni, de Elza egy vad mozdulattal kitépte a kezemből. A cédulán ez állt: „Dugóhúzót találsz a konyha- kredencben. A hangulatlámpa nem működik. Lajoska.” — Megható! — mondta Elza. — Megható — bólintottam kissé idegesen, és egy szenvedélyes mozdulattal magamhoz szorítottam Elzát. — Most képzeljük el — rebegtem — hogy egy szigeten vagyunk. Ketten. Te meg én. Körülöttünk a tajtékos, zöld tenger, fejünk felett albatroszok. Mit nézel? — Ott, ott a széken van egy cédula — felelte Elza ihósöiybg- va. — Aztán a székhez szaladt, és szó tagolva felolvasta nekem Lajoska újabb üzenetét:” „Az asztalon van egy cédula. Olvasd el! Lajoska.” — Gondos barátod van! — állapította meg Elza kissé gúnyosan. — Olyan boldog vagyak, hogy eljöttél! — dadogtam. — Te nem is tudod, hogy milyen boldog vagyok, napsugaram, galambom, harmatom, mindenem... — Nini, itt is van egy levél! — kiáltott fel Elza. — Itt találtam a zeneszekrényen. — Azt írta Lajoska, hogy a lemezekre vigyázz, a fürdőszobában ne csináljunk locspocsot, és ha megéheztünk, a sütőben találunk palacsintát. A Lajoska sütötte... Lajoska kezdett az idegeimre menni. — Ne törődjünk most Lajos- kával! — lihegtem. — Elza szivem, milyen kár, hogy most nem tudom megállítani az időt, hogy mindig együtt lehessünk, így ketten, egyedül... Te meg én... — Tovább akartam folytatni, de nem tudtam, mert tekintetem egy újabb cédulkára esett. A kisasztalon hevert, az ablak előtt. Szép lassan odasétáltam és zsebre gyűrtem. Elza szerencsére nem vett észre semmit, mert éppen Lajoska fényképeit nézegette a falon. Lajoska mint pucér kisded, Lajoska mint érettségiző diák, Lajoska mint evezős... — Szerelmem, te nem is figyelsz rám! — dohogtam sértődötten. , — Jóképű fiú ez a Lajoska — válaszolta Elza. — Miért nem mutattad be nekem? , — Látom, már nem szeretsz! — sóhajtottam, és duzzogva leültem a dívány szélére. Azt vártam, hogy Elza leül mellém, és vigasztalni kezd, de nem ez történt, mert egy újabb levelet talált. Nevetve olvasta fel nekem: „A szerelmes leveleik antológiáját megtalálod a könyvespolc harmadik sorában, balról a negyedik. Lajoska.” Elza megtalálta a könyvet a jelzett helyen. A könyvből egy cetli állt ki. „Ne vidd el! Könyvet elvből nem adok kölcsön! Lajoska.” Most már komolyan dühös voltam. Felugrottam a díványról, és Elzához rohantam. — Istenem, milyen kegyetlen tudsz lenni! — sziszegtem és megragadtam a karjánál fogva. — Szeressél! Éreztem, hogy elérkezett a döntő pillanat. Karomba vettem. Elza átölelte a nyakamat, és egy szót sem szólt. Amikor gyengéden letettem a díványra. így sikoltott fel: — Te, megint egy levél! — S kacagva olvasta fel. szinte alig lehetett érteni, mit mond. — „A függönyt húzd be, mert szemközt lakik egy öreg ügyvéd, az állandóan kukucskál. Lajoska.” La-jos-ka! — nevetett Elza fuldokolva, könnyes szemmel, aztán ellökött magától, és hahotázva kirobogott a szobából. — Elza! — kiáltottam utána. — Elzácska! — De akkor már mesz- sze járt. — Mindennek vége! — keseregtem, és amikor lógó orral kifele ballagtam, az előszobában megtaláltam Lajoska utolsó üzenetét: „A kulcsot ne felejtsd a lábtörlő alá tenni.” Ott, abban a pillanatban ütött meg a guta. (A Kossuth Könyvkiadónál most megjelent Mikes György—Pusztai Pál: Az oroszlánok négy órakor mennek el hazulról... című kötetéből.) Sajtónapi panasz EN SS BELEPEM a Bsirmimss ÉS SÍN SE SS ÉL YZ ü CSOPORTBA Rab Ferenc Jddéépéms ii^?esras TkmOiSZ n mjmjv ____________ <7) i A z olvasó egész esztendőben nyájas, kedves, tisztelt. Pedig nem minden olvasóra illenek ezek a jelzők. Csakhogy azokról, akik nem nyájasak, kedvesek, tiszteltek hétköznapokon j nem, legfeljebb a sajtónapon szabad megemlékezni. Elvégre is ők veszik a lapot, másszóval: belőlük élünk. S hogy mennyire nehéz ez az élet, bizonyítsa e néhány portré. A GRATULÁLÓ — Remek kis írásod volt az a, mi is volt a címe ... Tudod, amelyik arról szólt, hogy ... na miről is? Nem tudom már pontosan, de jót derültünk rajta. Mondtuk is, hogy ilyet csak a ... már megbocsátasz, hogy’ is hívnak?... A KOLLEGIÁLIS — Nem rossz, persze nem új téma. Annak idején én is foglalkoztam vele a gimnáziumi önképzőkör stencilezett lapjában. Tudod, én is firkáltam fiatalabb koromban, de aztán megjött az eszem és választottam rendes szakmát... AZ ÉRDEKLŐDŐ — Jó, hogy találkozunk. Te írtál a Slézingerről? Mondd, és valóban úgy történt? Tudom, nem mindig írjátok meg részletesen, de nekem elmondhatnád, ugye he-he... És a felesége most mit csinál... és gyereke van... és mit mondott, amikor letartóztatták? Ideges volt, vagy közömbös? He-he, mondd, mennyire fogják elítélni...? A SZENVTELEN — Nézze, nekem újat nem tudnak írni. Én előveszem a négy év előtti lapokat és már tudom a holnapi szám tartalmát. Nem mondom, van egykét dolog, amit maguk is tudnak, de nézze, amit már az újság megír, az már nem újság. Azt írják meg, amit nem írnak meg. A JÓPOFA — Legjobb az újságírónak, összeollóz valamit innen-on- nan, és kész. Sétál hozzá egy keveset, iszik rá egy kávét és kezdi elölről. S hogy honnan tudom? Na hallod...? Egész délelőtt figyellek benneteket a hivatali ablakomból. Látom én, amit látok. He-he, legjobb az újságírónak ... A TÉMAADÓ I. — Jó, hogy jössz. Ez valami iszonyat. Van nálunk a szomszédban — nem is tudom kicsoda —, aki egész macskafarmot rendezett be a lakásában. A feleségem tegnap belelépett egy... De én egyenként irtom ki azokat a dögöket. Ha akarsz jó cikket írni, akkor ezt feltétlenül írd meg. A TÉMAADÓ II. — Akar egy jó cikket írni? Nálunk a szomszédban egy szadista lakik. Üldözi az állatokat. Üti-veri a macskákat. Azt mondta, egyenként fogja kiirtani őket. Hát erről írjon, ha jó cikket akar írni... A FÉLÉNK — Azt kérdezte, hány óra? Már megbocsát, de milyen minőségben tetszett kérdezni? Mint újságíró? Akkor azonnal megkérdezem a főnök kartársat... Vagy úgy! Szóval mint magánember? Pontosan három óra. Még másfél órát kell lődörögni a hivatalban, míg hazamehetünk ... A VESÉBE-LÁTÓ — Látja, ezt jól megadta nekik. Még most is bólogatok, ha eszembe jut az a velős mondat: „Általában majdnem teljes egészében rendben van, de itt- ott akadt még egy és más hiba.” Látja, csak így tovább, ilyen harcosan. Tudom én, amit tudok, olvasok én a sorok között, kérem... A KRITIKUS — Őszintén megmondom, ilyen silányságot még nem láttam. Hallja, nincs ebben semmi olvasnivaló. Kérem, akinek nincs mit mondani, az ne mondjon semmit. Ne firkáljon... Ja, majd’ elfelejtettem, köszönöm azt a kis bírálatot, amit a múltkor írtak rólam ... majd meghálálom... » Végül vannak olvasók, akik csak előfizetők. Velük van a legkevesebb baj. És ez az igazi baj! MISKOLCZ1 MIKLÓS TTTTTTTTTVTVTTTTTTTVTTT'rTTTTVTTTTVS TTTftTTfTTffTftTfTT TfTTTTfTfffTf/TfTfTT'ffTTTYTTTTTTI'VTtfTTYYf **•**•*• — 34 — Nem tudtam megérteni az egészet, ezért bólintottam. — Utcalányosdit játszottam. Kíváncsi voltam, mit szólnak ilyenkor a férfiak, ha rájuk csimpaszkodik egv nő az utcán. Sokszor láttam ilyesmit és akkor én is megpróbáltam. De te nem mondtál semmi olyant, amin később nevethettem volna. Nagyon szerencsétlenül néztél ki, sajnáltalak. Különben nem hoztalak volna fel a lakásomra. — Megbántad? Gréti a fejét rázta: — Nem. Most már nem. Csak akkor, amikor a pénzt a kezemben nyomtad. Akkor meg tudtalak volna ölni. Nagyon megalázó volt, azt hitted, hogy prostituált vagyok. Igaz? — Igen, mert úgy viselkedtél... — feleltem. — Nem vagyok az. — Azt hiszed, hogy az tisztességtelenebb játék? Felült az ágyon. — Miért? — csattant fel a hangja. — Hát nem az? Én bocsátom magam áruba, amíg az eszemet használni tudom. — Elmehettél volna valamelyik hivatalba dolgozni. vagy éppenséggel Olaszországba. Gréti nevetséges fintort vágott: — Hivatalba? Ugyan...! Nem mondom, hogy gyermekkori álom volt az, amit most csinálok. Belekeveredtem és megszerettem. Ehhez is kell annyi tehetség, mint mondjuk a színpadhoz. A fiatal lányok kétharmadának a film és a színpad az álma. Fia már csinosak, jó alakjuk van, — 35 — bújják a filmgyárak apróhirdetéseit. Balgák... azt hiszik, az minden. — És ebben a „szakmában”? — faggattam. — Mi a közönség kizárásával dolgozunk, tlidd el nekem, hogy sok ünnepelt filmcsillag meghalna ijedtében, ha egy viharos éjszakán tüzet nyitnának rá a határőrök... Nem sokat teketóriáznak az emberrel. — Vad vagy Gréti — mondtam a lánynak. — Gondolod? Pedig nem. De élnem kell. Szintén megmondok valamit neked. Ezt a kis medvét. .. tudod... ezt a játékot, amit neked ajándékoztam, nem Frankfurtból hoztam... — Hanem? — Tölts egy kis konyakot... Töltöttem. — Még... Egészen tele... Másfél decis volt a pohár, teletöltöttem. Gréti egyetlen hajtásra kiitta. Utána, végignyújtózkodott az ágyon. — Kapcsold be a rádiót, Miklós. Valamelyik olasz adón melodikus tóneszámokat fogtam. A szobában hangulatos fényt árasztott a kis színes ernyőjű asztali lámpa. Gréti csodálatosan szépnek tűnt most. Szeme csillogott, blúzát végig kigombolta és hosszú, fekete hajával játékosan takarta el keblének domborulatát. .. Életem legszebb éjszakája volt. Reggel Gréti taxiért telefonált. — A kocsi csak a háztömb sarkáig jön el. Nem akarom, hogy itt szállj be a ház előtt... — 36 — Négy hét múlva találkozunk..: Kituszkolt az ajtóig, megöleltem. Eszembe jutott valami: — Ne fejezd be, amit tegnap este elkezdték .. — Micsodát? — A medvét... — Igen... igen — megdörzsölte homlokát, sápadt volt most kissé. — Nos, nem is voltam Frankfurtban. A magyar határon voltam. Elmentem a futárom elé, át is léptem a határt, vagy nyolcszáz méterre, a megbeszélt helyre. Visszafelé jövet egy határőr tüzet nyitott ránk... Nálam géppisztoly volt, visszalőttem. — Meghalt? — Persze — felelte egykedvűen. — A járőr táskájában találtam ezt a játékszert. Gondoltam, elhozom neked... Furcsa érzéssel néztem meg a játékmedvét, amikor leértem a bérház kapujához. Egyszerű kis játékszer... Ügy tűnt, mintha annak a határőrnek ezért a nyavalyás játékmedvéért kellett volna meghalnia, hogy aztán Gréti nekem elhozza. Hülyeség... * Párizsban vagyok. Eddig minden ment a maga rendjén. Tegnap este érkeztem, gondoltam, írok egy képeslapot Grétinek, de aztán eltéptem a lapot és darabjait este kiszórtam a szálló ablakán. Gréti kikötötte a legszigorúbb konspirációt, hátha most neheztelne ezért a levélért.
