Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-04 / 286. szám

Leleménnyel —

szeretettel

r,.. lii-H iü. mindenekt elett Áruld erősen költeményimet.” (Petőíi: Egy könyvárus emlékkönyvébe.)

A íaluvá tömörülő tanyavilág központjában egy tenyérnyi bibliotékában támadt bennem a gondolat: megnézem, vajon olvas-e verset az ottani parasztember?

Az Arany János összes költeményeinek három éve katalógusba vett két kötete eddig kétszer lelt olvasóra. Vörösmarty összes verseit ugyanannyian kérték kölcsön, Balassi válogatott verseinek egy olvasója volt eddig, Csokonai, Tompa, Gvadányi az esztendők során még kézben sem volt. A János vitéz, a Toldi, a Szigeti veszedelem, látnivalóan kötelező olvasmányként jutott az iskolás korú könyvtári tagok kezébe.

S hogy nem általános a könyv iránti közöny, azt más könyvek tucatjainak a sorsával példázhatnám.

— A vers iránt itt sekély az érdeklődés — mondta a könyvtáros.

S kétszeresen fájdalmas ezt hallani az Őszi Megyei Könyvhetek idején. Amikor falun a szokásosnál is nagyobb buzgalommal és leleménnyel igyekeznek minden parasztházba könyvet juttatni.

Vajon a SZÖVKÖNYV, a falusi könyvterjesztés gazdája mit tett az utóbbi időben azért, hogy a verseskönyvre se illjék az, amit hajdanvaló Kármán József írt panaszos szomorúsággal: „...a

könyv a háznál nálunk legutolsó jószág és ennél kedvesebb egy játékkártya, vagy egy üsző...”

Nos, ha régebbi eredményeihez mérjük a mostaniakat, örvendetes fejlődést látunk: 1960-ban ösz- szesen 39 757 példányban jelentek meg hazánkban verseskönyvek, s abból a SZÖVKÖNYV 3380-at vett át, vagyis a kiadott kötetek 8,5 százalékát. Tavaly 130 900 kötet verseskönyv került ki a sajtó alól s abból a falut ellátó könyvterjesztő vállalat 29 210-et, tehát a teljes mennyiség 22,3 százalékát hozta forgalomba.

Míg tehát a kiadott kötetek száma alig több mint a háromszorosára növekedett, négy év alatt a SZÖVKÖNYV által terjesztett könyvmennyiség a nyolcszorosánál is többre nőtt.

Figyelemre méltó, hogy a Tiszta szigorúság című antológiából több mint 6000 példányt juttattak el falura, hogy a mai magyar költészet ifjú képviselőit, mint például Váci Mihályt, Fodor Andrást, Mezei Andrást és a többieket, valóban országos méretekben népszerűsítette a szövetkezeti könyvterjesztő hálózat, s műveikből olykor többet adott el falun — Váci Mihály Kelet felől című kötetéből például 2700 példányt — mint ahány kötet valaha hasonló színvonalú könyvekből az egész országban elfogyott.

Mégsem lehetünk elégedettek e rohamosan javuló eredménnyel sem. Hiszen a tavaly falura juttatott 29 210 kötet azt jelenti, hogy községenkint és havonta még egy verseskönyv sem fogyott el.

A kezdetben bíztatóan indult Versbarátkör-mozgalom a jelek szerint megtorpant és átszervezésre szorul, bár sikeres akcióról is hallunk még.

Nyilvánvaló, hogy a vers népszerűsége elválaszthatatlan a szépirodalom általános népszerűségétől. A rádió és tv versnépszerűsítő munkája érezhetően sokat segít viszont abban, hogy új rétegek is megismerjék a költészet varázsát. Sajnálatos, hogy napilapjaink nagyon csekély teret nyújtanak a versnek.

S mi az, amivel — viszonylag apró dolgokkal — segíthetnénk a verses kötetek népszerűsítésében?

A könyvterjesztők szerint a Tiszta szigorúság antológia sikerének egyik titka: közölte a költők fényképét. Jelenjék meg hát minden kötetben a szerző arcmása! (Erre most már akad is jócskán példa.)

Igen komoly hatása van annak, ha a falusi ember író—olvasó találkozó keretében személyesen is megismeri a költőt. A beavatottak szerint sok fiatal költő azért „körözte le” kötete kapóssága tekintetében a „befutott öregeket”, mert azok közül viszonylag kevesen vállalják az utazgatás bonyodalmait.

Jó szálláscsinálói falun a versnek az öntevékeny irodalmi színpadok. Ahol egy ilyen együttes életképesnek bizonyult, ott nem mostohagyermek a verseskönyv sem.

A művelődési házak mind rendezvényekkel, (irodalmi est, szavalóverseny, verses fejtörő, stb), mind pedig irodalmi költészeti szakkörök fenntartásával lehetnek jó szolgálói e szép ügynek.

Egyébként, mint ahogy a jó vers írásához nincs recept, a költészet falusi térhódításához sem lehet valamiféle kátét eszkábálni. A legtisztább tanács ebben is Petőfi szava: tehát „erősen” terjesztenünk kell a verset.

Leleménnyel, szeretettel, türelemmel.

BAJOR NAGY ERNŐ

hogy naponta elmegyek az ablaka előtt. Ezután már reggelenként is a Gomba utcát választottam, pedig így vagy tíz perccel korábban kellett kelnem, amit a háziasszonyom sehogyan sem tudott megérteni.

Ilyenkor üresen ásított az ablak; be lehetett látni a szobába, de ott sem volt senki.

Megvetett ágyak, s előttük egy kis dívány, tarka pokróccal letakarva, két kerek fodros párna az ágyaknak támasztva. Ezen a dí- ványkán alhat, meg a párnákat^ is ő hímezhette. S biztosan azért csinálnak korán rendet, mert az apja munkába megy s éppen vele reggeliznek a konyhában.

Amikor hazamentem, rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szememet s rögtön megjelent előttem okos szemével és tiszta arcocskájával. S elkezdtem vele beszélgetni, nem kimondott szavakkal, de lélekből, s meghökkentem, mikor kibuggyantottam az igazságot.

Szeretlek téged, te leány, s látom, én is megtetszettem neked. Belőled olyan szelíd, takaros és műn kásem berhez v-aló asszonyka

lesz, amilyenre szükségem van, én meg olyan dolgos, családját szerető ember, amilyet te képzelsz magadnak. Igaz, csodaszép vagy, de én sem vagyok akármilyen legény.

Fel is álltam és belenéztem a komód felett a kerek tükörbe.

Másnap köszöntem a leánynak. No csak úgy könnyedén, két ujjamat a sapkámhoz érintve, hogy azért szégyenbe ne maradjak, ha nem fogadná.

Nem köszönt vissza.

Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Először mintha biccentett volna, de közben talán meggondolta magát; zavarba jött elpirult.

Gyönyörködtem benne, mert olyan kedves volt így pirosán.

Holnap ugyanígy megbököm a sapkámat, majd meglátjuk, mit tesz, hiszen most már tudhatja, hogy megint köszönni fogok. Lépnem kell egyet előre.

De megelőzött. Alig fordultam be a Gomba utcába, messziről láttam, hogy egy lány megy át az úton, valahogy furcsán, bicegve. Aztán jött még felém egy pár lépést a keskeny járdán, s éppen a nyolcas számú báz előtt

Gergely Sándor:

PESTI HAJNAL, 1933

A történet hősnője Csege Ju- liánná. Családi állapota férjezett. Férje már hónapok óta vidéken jár munka után. Ó pedig a pesti utcákat rója, lakástalanul. Közben alszik, ahol lehet, s leül pihenni, ahol engedik. Mostanában sokat kell pihennie, mert „áldott” állapotát már hetedik hónapja hordja, nagyon-nagyon terhesen. Hogy miből, s hogyan él, maga sem tudja. Két napja például semmit nem evett. Pedig a szíve alatt a héthónapos magzat már nagyon követeli a táplálékot.

Ezerkilencszázharminchárom júliusának egyik hűvös hajnalán, félnégykor, a Körútra ért Csege Juliánná. Éjjel az Állatkert mögött, a vasúti töltés alján aludt, de korán felzavarta a derengés meg az éhség. Végigvánszorgott az Andrássy úton, s befordult a Körútra. Sárga arcán, pergamené homlokán verejték csillant az éhségtől, s a bágyadtságtól.

A Körúton, a Dob utca sarkán, tejeskocsi állt. A kocsi előtt a két lovacska derűsen ropogtatta abrakját. Csege Juliánná nem a lovakat nézte, hanem a kihordót kereste szeme. De senki sem volt a közelben. A rendőr is, vagy száz lépéssel odébb, a Wesselényi utca táján sétált. Maradék erejének teljes megfeszítésével Csege Juliánná a kocsihoz lódult, kikapott a rekeszből egy tejesüveget, reszkető ujjával benyomta a vastag papírlapdugót és az üveget a szájához emelte.

jLf a odébb áll zsákmányával, talán minden jóra,fordul! De az első korty tej még le se csúszott a torkán, amikor a kapu alól kijött a kocsis, meg a kihordó, és mögöttük a vice. A kihordó az üveget kapta el az asszony vértelen szájáról, a kocsis két kalimpáló karját fogta le, a viceházmester meg rendőrért szaladt.

Pék-kocsi jött nyargalva. Szagos, finom kenyerek, aranysárga vajaskiflik illatoztak ölében. A kocsi leállt a tejesszekér mögé. Semmi keresnivalója sem volt e tájon, őt a szomszéd kerületben várták, de a Ijpcsis nagyon kíváncsi ember volt. Látta a furcsa csoportosulást, a gyalogjárón, a szomszédos házak vicéi is mind idegyűltek, lármáztak, kiabáltak és söprűjüket lóbálták.

A kenyeres, amikor meghallotta a tényállást, káromkodni kezdett.

— Te bugris — szólt le a tejes kollégájának a bakról. — Nem szégyelled magad?

— Ki fizesse meg a tejet, ha ellopják? Én? — védekezett a tejes.

— Lifteljen innen — mondta a

kenyereskocsis az asszonynak.. — Menjen, mielőtt ideér a zsaru.

— Nem úgy van az — kiabált a tejes. — Lopott.

— Ne járjon a szád — mondta egyszerre két vice is. — Te meg mozogj innen! — bíztatták az asszonyt.

1A e Csege Juliánná nem moz- dúlt. Szeme fátyolosán meredt a benyomódott dugójú üvegre, amelynek tetején bágyadt fehér tejcseppek ültek. Nem mozdult a közeli mellékutca felé, pedig a tejeskocsis marka már levált róla. Csak állt sárgán, tehetetlenül.

Megjött a rendőr is, kardosán, revolveresen, gumibotosan. És jöttek a kávéházakból, s a mulatókból az úri népek. Egy részük részeg volt. És munkába siető emberek is jöttek. Megálltak a járdán, á két szekér előtt, Csege Juliánná és a rendőr körül.

— Hol a lakása? Mi a foglalkozása? — kérdezte a rendőr. Csege Juliánná csak a vállát vo- nogatta. A rendőr bólintott és beírta, hogy Csege Juliánná, hivatásos munkakerülő. S feljegyezte a másik tényálladékot: lopott... Csege Juliánná még mindig nem beszélt, egyre csak a tejeskocsis kezében fehérlő üveget nézte.

— Gyerünk — mondta a rendőr.

Az asszony nem mozdult Szeme a tejesüvegre tapadt.

— Te... — mordult fel a rendőr. — Nem hallottad, mit mondtam?

A vicék morogtak és seprőzászlójukat lengették.

Az embergyűrű váratlanul megingott. Úriember tört át a sokaságon.

— Hogy ez... mibe kerül. .. ez a tej? — kérdezte akadozó nyelvvel.

— A betéttel együtt hatvan fillér — felelte a tejes.

Áz úriember aprópénzt kapart elő a zsebéből, a tejesnek adta és átvette érte az üveget.

— Ne... ne legyen bűnjel — mondta, s másik kezével szivart nyújtott a rendőrnek. — Ha nincs bűnjel, nincs tényállás és nincs bekísérés, mi?... — mondta, s az üveget teljes erővel az aszfalthoz csapta.

Sikoltozás, nevetés, mozgás *"-* támadt. Csege Juliánná torkán vinnyogva tört ki a sírás... s hirtelen letérdelt, reszkető kézzel, gondosan félresöpörte az üvegszilánkokat, eligazította hatalmas hasát, oldalvást feküdt az aszfaltra, a tejtócsa mellé és eleinte áhitatosan, aztán egyre mohóbban a drága folyadékba nyalt.

— Az anyád... emelte gumibotját a rendőr.

— Hagyja — mondta az úriember és még egy szivart adott a rendőrnek. Aztán leguggolt és így nézte a ritka színjátékot, amely két Medea-szivarjába, meg hatvan fillérjébe került.

JT örülötte az atropinos szeműd becsípett úrhölgyek kacagva, s lelkesen tapsoltak az állapotos asszony csendes szín játékának.

A köznépet a rendőr odébbkergette. De a tömeg, vagy húsz lépéssel távolabb újra összeverődött.

Az aszfalton hamarosan elpihent Csege Juliánná nyelve. Minden fehér cseppet magába nyelt és húnyt szemmel feküdt, fáradtan.

— Eriggy már innen! — szólt le rá a rendőr.

Csege Juliánná, valaha, néhány évvel ezelőtt, valahol a Tiszahá- ton sokaknak, legényeknek, lányoknak, apának, anyának: Juli, Juliska, meg Julika... a rendőr noszogató csizmájába kapaszkodva, feltápászkodott.

S elment szó nélkül. Köszönet és köszönés nélkül. El rendőrtől, uraktól és hölgyektől. Mondta is a rendőr méltatlankodva a gavallér úriembernek:

— Nem érdemes jót tenni az ilyen népséggel...

ínségé Juliánná hamarosan eltűnt, még mielőtt a gyülekezet oszlani kezdett. S amikor már nem maradt a tetthelyen csak a tejes- meg a kenyereskocsis, csattanás hallatszott. A kenyereskocsis a bakról lehajolva verte képen a tejkihordót, aztán lovai közé csapott és tovarobo- gott.

FAYAD JAMÍS.

Mind együtt

megállt. A világoskék blúzáról megismertem.

Hallottam, hogy az anyja kiált neki: „Jössz már kislányom?” „Megyek, megyek már.” De megvárta, míg odaérek.

Egyetlen önkéntelen pillantással mértem fel egész alakját, törékeny kis vállát, kék blúzát emelő kerek mellecskéit, ferde csípőjét és lábait, melyek közül az egyik rövidebb volt, mint a másik és félarasznyira emelt talpú cipő pótolta.

Felemeltem a két ujjam, de hiába igyekeztem úgy, mint az előző napokban. Nem köszönt vissza, csak nézett egyenesen a szemembe belémlátó okos tekintetével. Éreztem, hogy továbbra is ott áll a kapuban mozdulatlanul, mégsem voltam képes visszanézni.

Rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szemem, s csak néha nyitottam ki.

Úgy éreztem magam, mint egv elhagyatott szerető.

Máig fáj, álmodni is szoktam róla. Másnap s harmadnap, s később már nem a Gomba utcán jártam haza. hanem a régi, a rövidebb úton.

A költeményt mind együtt írjuk.

Az utcán minden most ültetett fából, minden falból, mely védelmezni épül (a nyomorultak álma) a paraszt minden izz adtság-cseppjéből (sötét könnyekkel szemében nézi a földet, mely annyi kínját látta) költemény születik termékeny tűzvész t erjed szelek, begyek és ten ger hangján a fölhasadó földek hangján földet hasító eke hangján s az emberén, ki dallal szánt a napsütésben.

Vers, költemény, amit mind együtt írunk műhelyre, folyópartr a a házra és a hegytetőre a nádvágókés pengé jére olvasni tanuló gyerek szemre írni tanuló kezeimre

s szívébe mindazokn ak, akik csak most tanulják hogy szenvedés nélkül is lehet élni.

Esik

a hajnal neszei rebbentgetik az utcát Föld, virág, friss kenyér szaga érzik

A forradalom nem alszik sem nappal sem éjjé 1.

ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása,

Fayad Jamis fiatal kubai költő és festőművész. 1930-ban született, a kubai írószövetség folyóiratának főszerkesztőjey nemrégen járt hazánkban. József Attilát és Radnótit fordít spanyolra. Első hat József Attila fordítása kis kötetben jelent meg Havannában, 1963-ban.