Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-04 / 286. szám
6 Reflektorfényben: jH idlágiátó MQMtvédb Van annak már vagy harminc éve, hogy a kis Kővágó Maris, a kalocsai „külvárosban”, Negyvenszálláson, először kezdett rajzolni, festegetni. Szülei nem nagyon örültek ennek, hiszen mindent összefirkált, — ami a kezeügyé- be került — tulipánokkal, tarkabarka virágokkal. — Mögvertem a körmit? — te ezért a hajlamaimért. így aztán a szomszédba, Tóth Ignácné- hoz mentem rajzolgatni, festegetni. Egy kemence festése volt az első munkám. Képzelheti, milyen lehetett, merev szárai voltak a virágoknak, a kopott ecset sem a legalkalmasabb, de azért nagyon büszkén néztem rá. Áthívtuk a szüléimét. Attól kezdve ők is megA nagy út után. Molnár Gáborné anyásával és édesanyjával. mondja enyhe restellkedéssel hangjában Kővágó néni s mosolyogva, anyai büszkeséggel néz lányára, Molnár Gábornéra, akit nem a legalkalmasabb időben leptünk meg Kalocsa környéki otthonában. Az éjjel érkezett haza Svájcból, pontosabban Géniből, ahol három hétig tartózkodott az OK1SZ megbízásából, hogy többedmagával együtt egy kiállításon képviselje a magyar népművészetet. Miközben a bőröndök tartalmával bíbelődött, hol magáról, hol enyhültek. Sőt, apám hozzájárult, hogy kipingáljam a kiskonyhát, de csak délben, amikor a többiek pihentek. Egy hónap alatt készültem el vele. Egyszer rámnyitott a helybeli népművészeti ház vezetője, Gábor Lajos. Hallott valamit rólam és most eljött megnézni, mit csinálok. Tetszett a munkám. Le is fényképezett. Levelezőlap lett belőle, bejárta az országot ez a lap. így figyeltek fel rám. De akkor még nem gondoltam, hogy valaha ez lesz a hivatásom. Itt, Negyvenszálláson marosan megkedvelték a pingált falakat. Hívtak sokfelé. Jól is jött a segítség a családnak, hiszen szegényebb lány voltam. Ekkor már apám is örült a tudományomnak. — Hogy miféle motívumokat festek? A magamét. A másét nem tudom utánozni. Próbáltam, de nem megy, csak amit magam „érzek” a kezemben. így van ezzel mindegyik népművész. Király Ilus néni, András Lajosné, Vén Lajosné, meg a leánya, Szvé- tek Antalné is, akik érdemes művészek valamennyien és a szövetkezetünk tagjai. — Mert —, hogy el ne felejtsem —, 1952-ben beléptem a szövetkezetbe. Akkor alakult meg Kalocsán a népművészeti és háziipari szövetkezet. Irósasszonv voltam két évig, aztán meghívtak művészeti vezetőnek. Akkor talán ötvenen-hatvanan voltunk. Most ezerkétszázan. Akkor százezer forintot termeltünk egy évben, most húszmilliót. Ebből 15 milliót külföldnek, exportra. Es mesél a genfi Magyar Hetekről, a Grand Passage-ban — ottani nagy áruház — megrendezett kiállításukról, ahol a népművészet volt a fő látványosság. Egy külön szobát kapott és azt — illetve a falat beborító kartonokat — tele festette szebbnél- szebb kalocsai motívumokkal. Úgy kapkodták ki a kezéből a látogatók. De így volt ez Bulgáriában, Csehszlovákiában, Moszkvában, Párizsban, Helsinkiben, ahol az utóbbi hét-nyolc esztendőben megfordult és tavaly Brazíliában, a Sao Paolóban megrendezett magyar kiállításon is, ahol sok-sok elismerést és barátot szerzett hazájának, a kalocsai népművészetnek. Amikor felkerestük a Kálocsa- vidéki Népművészeti Szövetkezet stílszerűen berendezett, — múzeumnak is beillő — központját, már Molnárnét is ott találtuk. Éppen Orbán Gyulánéval, az elnökasszonnyal tárgyalt. Az új negyedévi kollekció terveit állították össze, amelyek még több munkát adnak majd a környékbeli, öregcsertői, homokmégyi, drágszéti asszonyoknak, lányoknak. Mert hiszen ma már nemcsak szenvedély és szórakozás a kalocsai népművészet, de tisztes jövedelmi forrás is ezen a vidéken, s jelentős devizaforrása a népgazdaságnak. S ebben a hajdani kis Kővágó-lánynak, a világjáró népművész Molnár Gábornénak nem kis része van. F. TÓTH PÁL ALBERTO ALBERTI: Szicíliai asszonyok panasza Augusztus szép egét fellobbantja a nyár — lágy felhők arany pókhálója rajta — betakarítottuk már a sovány termést s hosszú tétlenség mindegyik napunk a tárgyak rövid árnyékot vetnek ránk s az ódon kapuk üres ásítása, fehérre meszelt falaink magánya közt egyedül vagyunk, dermedjen, elnyúlva. és szívünket cseppenként vájja ki az oly sokáig visszatartott sírás, egymást nézzük, mindenki maga van, egymásra nézünk hosszan, hangtalan. A tárgyak árnyékába állva szó nélkül is magasba csap panaszszavunk (egész testünkből hangzik a kiáltás) panasz testvérért és a férjekért a fiúért, nem tudja senki, hol van. Csak azt tudjuk, hogy elmentek mindnyájan, kemény kenyérért mentek messze földre, Csak azt tudjuk és nem kiálthatunk Az üres földön elhal a kiáltás. Csak azt tudjuk, hogy nincsenek velünk. Egymást nézzük magányosan, némán, egymás arcát a sovány árnyékban s az árnyék is lassan szertefoszlik... augusztus csupasz eg e marad itt csak, sárga álomba zuhan az aszott rét. ...S egy álmos kutya legyek után kapdos. Önarckép Ma reggel is megláttam mosdóm tükrében arcom sima volt és szétfolyt mint egy elképzelt isten arca. S egyszerre meggyűlöltem longobard kövérségét s arabosan hajlott orromat. s a vízbe csapva széttörte kezem. S az isten így bütetett érte: eltűnt az arcom. CSÄNYI LÁSZLÓ fordításai. Alberto Alberti a fiatal olasz köl tőnemzedék sokat ígérő tehetsége, aki A boldog árnyék (L’ombre felice) című verseskönyvéért 1963-ban megkapta a Cesareo-díjat. Harcos kommunista. Szicíliában él, Casalvecchio Siculo alpolgármestere. Készül a negyedévi kollekció. Molnámé és a szövetkezet elnöke, Orbán Gyuláné megbeszélik a külföldre küldendő ajánlatokat (Pásztor Zoltán felvételei.) Molnár Zoltán: GOMBA UTCA pedig a nagy útról, s utazásáról nem volt szokás a festés, kézimesélt kedves közvetlenséggel. munkázás, nem úgy, mint a kör- — Édesapám is neheztelt elein- nyékbeli falvakban. De aztán haJURE KASTELAN: Győzelmi jelül E verset neked szánom. Csak neked. Két véres ütközet közt bontva zászlón: Hogy büszke légy, s én méltó is legye Karom eléd a Virradatba tárom. Zúgok, örvények sodrán visz feléd Álmaink kormányosa, a szabadság. Hé, napsugár, süsd füveink tövét! Kedvemet nyerges fellegek ragadják! Nemcsak a madár, a föld is repül. Szárnya a bízvást teljesülő álom. Neked e verset. Győzelmi jelül. Karom eléd a Virradatba tárom. DUDÁS KÁLMÁN Lidítása. Először csak véletlenül jártam arra. Addig a rövidebb utat választottam, de egy napon, ahogy munka után megmosakodtam, magamra kaptam a ruhát, fütyö- részve, hetykén, valahogy bódultán iramodtam neki a világnak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen vidéken járok. Na, sebaj, Felnyúltam a fák lombja közé és hűvös leveleket téptem a tenyerembe, aztán szerteszórtam. Begörbített ujjakkal végigkopogtattam a kerítéseket, mint a gyerekek, s kíváncsian nézegettem közben a házacskákat. S akkor egy ablakban megpillantottam egy leányt, önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta bolondos világba-bakta- tásomat, ahogy játszottam a levelekkel és megkopogtattam a Jure Kastelan neves dalmát költő. Mint prózaivá, műfordító és esz- széista is jelentős alkotó. kerítéseket, az övékét is. Különös megértő mosoly volt a még szinte gyermeki arcon. Semmi nyoma a lányos magakelletésnek, de a szeméremnek sem; olyan természetes, hogy csodálkozni kellett rajta. Magam is a szemébe néztem és mosolyogtam; de én sem úgy, ahogy lányokra szoktam, hanem ártatlanul, mint ő, és kinevetve gyerekességemet. De amint túlhaladtam, valami szép és kitalálhatatlan szomorúságra emlékezhetett az arc, s ezért másnap délután is erre kellett hazamennem. Mentem komolyan végig a Gomba utcán, ahogy illik. S a kis fehér ház ablakában ott ült a lány, s amint észrevett, megint elmosolyodott. Én meg abban a pillanatban kitaláltam: azon derül, hogy nem úgy viselkedek, mint tegnap, hanem most erővel komolynak és felnőttnek mutatom magam. Nem állhattam meg. nekem is mosolyognom kellett. A következő napon erősen elhatároztam, hogy egyáltalán nem engedek; nem vagyok már holmi vigyori inasgyerek, hanem valóságos iparossegéd, akinek adnia kell magára. Ám ahogy a ház elé érek, s kész vagyok a leány orcájával szemben komolynak maradni, látom, hogy őneki esze ágában sincs nevetni, hanem ugyanolyan okos képet vág mint én, de a szemén látszik, csak azért csinálja, hogy kedvesen kigúnyoljon. Ahogy tegnap a mosolygásától, most ettől a komolyságától nem bírtam ki, hogy hangosan és igazán el ne nevessem magam. Mintha erre várt volna, ő is nevetett, de csak picikét, csilingelve. Megcsóváltam a fejem e kicsi vereség miatt, s visszanéztem, hogy meggyőződjek, van-e igazán a valóságban ilyen kedvesség, szépség. Nem is értein be aranyival*
