Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

AKI NEM HIVATÁSOS gépkocsivezető, az úrvezető. Tehát itt most női úrvezetőkről lesz szó. Tulajdonképpen minden nő úrvezető, hiszen az urakat (férfiakat) szinte kivétel nélkül vezetik, de maradjunk csak a volánnál.

Egyre több nő szerez jogosítványt és kocsikázik. Régen elmúltak azok az idők, amikor a nők kezébe csak fakanalat adtak, illetve szántak. Az átmenet, a fejlődés ugyan nem volt éppen fokozatos, gondoljunk csak arra, hogy egy időben traktorra akarták ültetni falusi lányainkat.

Hamarosan kiderült: az íróasztal jobban illik a kezükbe, bocsánat, szóval a hivatali munkára alkalmasabbak, mint az őszi mélyszántásra. Természetesen a hivatal nemcsak admi- nisztrálgatást jelent, hanem sok esetben komoly vezetői beosztást. és ez nagyon helyes. Feltétlenül jó dolog, hogy a nők egyenrangú felek a közéletben. De vajon, hogyan állunk a kocsivezetéssel? Hallgassunk meg néhány véleményt.

Egyik ismerősöm azt mondja:

— Nem ülnék be a kocsijukba! Én nem tudom, de,.. Olvastam annak idején egy tudományos cikkben, tudod amikor még taxisofőrnek kerestek nőket, hogy általában nem eléggé alkalmasak, szóval..; Nézd! Nem az, hogy nem bízik az ember a nőkben, de hamarabb zavarba jönnek, elvesztik a fejüket, ha baj van. Nem olyan biztos a kezük, nem értenek úgy a technikai dolgokhoz. Viszont akadhat olyan, aki már évek óta vezet. az mondjuk megfelel.

Szekszárd központjában, a benzinkútnál egy budapesti teherautó kocsikísérője így nyilatkozott a kérdésről:

— Nők kezébe nem adnék kocsit!

— Miért?

— Nem! Nincs meg hozzá az az idegük. A kocsihoz ideg kell.

— Maga különben nem haragszik a nőkre?

— Nem én! De kocsit nem adnék a kezükbe!

A vasútállomás mellett rakodó teherkocsik két vezetője már másként vélekedik. Általában alkalmasnak tartják a nőket a kocsivezetésre és sohasem történt meg velük, hogy baleset- veszélyt okozott volna nekik női vezető. Mindegyik azt mondja, óvatosabbak a nők és ez mindenképpen jó. Az egyik azért hozzáteszi:

— Na, persze a teherkocsihoz nem valók. Tudjuk, hogy a gyengébb nem.

Lőrincz József, a Szekszárdi Vasipari Vállalat autójavító üzemének vezetője határozottan állítja, nincs különbség férfi és nő között, ha a nem hivatásos gépkocsivezetőket nézzük. Persze kivétel erősíti a szabályt, teszi hozzá, de általában „egy színvonalon mozognak”.

— Van olyan kocsitulajdonos, akinek a kocsija rengeteg időt tölt javítóműhelyekben, ha nem nálunk, akkor máshol, a legpisz- licsárébb hibákkal, szóval fogalma sincs a javításról. Viszont ismerünk orvost, aki kiváló szerelő.

Menjünk el még illetékesebb helyre, ahol a kocsivezetőket képezik. Az MHS Tolna megyei Gápjárművezető-képző Iskolájában Tárnok Géza iskolavezető, Polecsák Lajosné KRESZ-szak- oktató és Halmai János oktató teljesen egyértelműen a legjobbakat mondják a nőkről.

Tárnok Géza:

— A nők között többnek van éraéke a gépkocsivezetéshez.

a volánnál

százalékos arányban. Talán azzal magyarázható, hogy suta kezű férfi sokkal több akad, mint nő. Másrészt a nők könnyebben tanulnak, vagy szorgalmasabbak és mozgékonyabbak is, tehát a készség nagyobb náluk. Talán hiúsági kérdés is jelentkezik, mindenáron bizonyítani akarják rátermettségüket.

Halmai János:

— Szívesebben tanítom a nőket. mert könnyebb őket a kocsivezetésben már a kezdet kezdetén oktatni. Nagvobb akarattal tanulnak. A pálfai tanfolyamon 4 nő közül hárman ötösre vizsgáztak.

Polecsák Lajosné:

— Nemcsak a KRESZ megtanulásában, de a műszaki ismereteknél is jobbak a nők, úgy megtanulják az anyagot, mint egy Petőfi-verset. A gyakorlati vezetésben viszont a férfiak bátrabbak, mert ők feketén is vezetnek, nagyobb a gyakorlatuk.

MINDHÁRMAN ÁLLÍTJÁK,

mint általános tapasztalatot: a nők megfontoltabbak, lassabban vezetnek és a tanulmányi eredményük jobb a férfiakénál. Az elmúlt tanévben, tehát tavaly október 1-től 1965. október 1-ig az átlagos tanulmányi eredmény az iskolában nőknél 3,6, férfiaknál 3,3. Ebben a tanévben 68 nő szerzett náluk jogosítványt. Az utóbbi időben egyre több a háztartásbeli, tehát olyan asszony, aki kimondottan kedvtelésből akar kocsit vezetni.

A sok nő közül kettő: Egy orvosnő és egy tanárnő. Az orvosnak elengedhetetlenül szüksége van a ko^sivezetésre a munkájához, a tanárnak szórakozást

Dr. Csitári Lászlóné körzeti orvos Tengelicen a férjével. Nem nagy a körzetük, mindössze 30 kilométeres, de tíz major, illetve puszta tartozik hozzá, amiket állandóan járni kell. A körzet fele az asszonyé. Egyedül járja a pusztákat kis Trabantjukkal, amikor rajta a sor. Eleinte fárasztó volt számára a vezetés és kétszer hátborzongató hely- , zetbe került, vad motorosok miatt, de szerencsére nem történt baj és félelem sem támadt benne. Megállt a kocsival és várt» amíg elmúlik a szívdobogás. Most már gyakorlott vezető, egy kicsit ért a javításhoz, a karbantartáshoz is. Egyszer a novemberi hóban leállt a kocsija az országúton, két falu között. Megnézte a motorházat, rájött, hogy nem kell mást tennie, csak elöl a gázkart meghúzgálni. Az orvosnőt a férje kezdte tanítani a kocsivezetésre. A technikai rész elsajátítása volt legnehezebb, mert — őszintén bevallja — nincs érzéke a technikához.

Nincs érzéke a technikához, de a technika egyik nagy eredményének a birtokosa, ura, kezelője, ért hozzá, járja a rossz utakat, rohan a betegekhez, mert naponta a külterületen összesen 100, sőt még több beteg várja őket. A szekszárdi gépkocsivezető-képző iskolában emlékeznek rá, a vizsgájára, az arcára, számon tartják a sok száz között, aki eddig megfordult náluk. Talán azért, mert orvos és fiatalasszony, nyilván kulturáltabb az előadásmódja is, mint

A diplomácia egyre jobban terjed. Ma már nemcsak a kiváltságosok művészete, hanem betör az egyszerűbb rétegekbe is, még Nyugat-Németországban is. Éppen a napokban jártam Bonnban. Ott hallottam a következő esetet. Egy bonni diplomata felesége új háztartási alkalmazottat vett fel. Az új alkalmazott egykettőre elsajátította a diplomáciai szokásokat, sőt a diplomaták nyelvezetét is. Amikor például eltörte a legdrágább evőkészlet egyik darabját, a következő szavakkal közölte a balesetet a ház úrnőjével:

— Bátorkodom nagyságos asszonyt tájékoztatni arról, hogy a porcelánszerviz már nem 172, hanem 205 darabból áll.

Mennyivel másként hangzik ez, mintha azt mondta volna: — Űrnőm, a szerviz összetört.

Szó,' ami szó, nekem erről a történetről az jutott az eszembe: a kapitalizmusban a diplomáciai nyelvezet egyre jobban terjed az egyszerű emberek között. Persze ez a terjedés egyelőre még igen kismértékű a miénkhez képest. Ez érthető is. Hisz nálunk minden, ami azelőtt a kiváltságosoké volt, az ma a népé lett. Még a diplomáciai nyelvezet is. Persze itt is vannak még hibák. Néhány üzemben, intézményben, vállalatnál nem engednek teret e nyelvezet térhódításának. Ragaszkodnak a hibák nyers, kíméletlen kimondásához. És aztán intézkednek. Felelősségre vonják azt, aki azt mondta: „Elvtársak, az exportterv nem teljesítéséért felelősség terheli az üzem vezetőit, mert nem tartották be a gyártási technológiát.." És ekkor a bíráló megtanul diplomatául. Legközelebb már így fejezi ki magát. „Bátorkodom tudomásukra hozni, hogy az exportterv teljesítésében bizonyos bonyodalmak keletkeztek és emiatt az üzem nagyra- becsült vezetői elestek a prémiumtól. Pedig az üzem vezetői erejükhöz, tudásukhoz mérten mindent megtettek a prémium érdekében, azonban nem tudni, mi okból kifolyólag, a felsőbb szervek ebbeli tevékenységüket nem akceptálták kellőképpen. Éppen ezért bátorkodom javasolni a társadalmi szervezeteknek, vizsgálják meg abbéli kétségeimet, hogy az exportterv nem teljesítése körül valami hibák keletkeztek. Hangsúlyozni kívánom, hogy továbbra is nagyra értékelem nagyrabecsült üzemünk nagybecsű vezetőit és e kis megjegyzésem is csak azért hangzott el, hogy az ő érdeküket szolgáljam”,

Hát így hódít nálunk tért a diplomáciai nyelvezet. Igaz, hogy nem sok haszna van. De annyi mégis: több a hallgatásnál és a felszólalónak nem árt. Igaz, az üzem vezetőinek sem. így aztán egyes üzemekben, hivatalokban, intézményekben megvalósul a belpolitikai békés egymás mellett élés. És ez tart egészen addig, amíg véletlenül valami nagy disznöság ki nem derül. És akkor? Akkor megint minden kezdődik elölről. Felelősök lesznek azok is> akik nem merték bátran felhívni a figyelmet a hibákra.

Mert ugye a kör az egy olyan önmagába visszatérő egyenes... ,

E tényt látszik bizonyítani az a plakát is, amelyet Párizsban, a Palais Royal közelében láttam. A sok falragasz között volt egy plakát, amely egy színdarabot hirdetett. A színdarab címe: „A feleségem párduc”.

Az emberek megnézték a plakátot, véleményt alkottak. Volt aki kimondta, volt, aki nem. Volt egy, aki le is írta a véleményét. Vastag hegyű ceruzával a cím alá írta a következő két szót: „Az enyém is”.

Ha ezt a véleményéi megtudja a felesége, bizonyisten nem tudom, mit fog tenni az illető. Talán sikerül majd megmagyaráznia valahogy eképpen a véleményét: „Bátorkodom tudomásodra hozni, hogy a leírt véleményem csupán a gondolat tömörítése volt. Megértheted, hogy nem volt lehetőségem és módom ott, az utcán, a plakát előtt teljes egészében kifejteni nézeteimet arról, hogyan is képzelem el az én nagyrabecsült, szeretett, drága feleségemet párducként. Véleményem igaz és ezt bizonyítandó, bontsuk fel ezt a csomagot, amelynek tartalmát még a véleményem kinyilvánítása előtt vásároltam a nagyáruházban, és amikor megláttam a címet, ellenállhatatlan vágyat éreztem annak kifejezésére, hogy nemcsak más felesége, de az enyém is párduc. A csomagban ugyanis párducbunda, párduckucsma és párducbőr szárú csizma van. Hát nem párduc, hát nem egy édes, drága párduc az én feleségem?”.

őszintén remélem, hogy e rövid diplomáciai magyarázkodás után ismét helyreáll a békés egymás mellett élés. Pedig a lényeg nem változott. A feleség továbbra is párduc maradt. Csakhogy valódi párduc.

Mindebből én azt a következtetést vontam le: ma már nem igaz a közmondás, amely azt mondja: „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. Ma már így módosult egyes helyeken a közmondás: „Szólj szám, de tudd, hogy hogyan, és akkor nem fáj a fejem”.

Egy dolgot azért nem értek. Azt, hogy miért fogy mégis annyi fejfájás-csillapító, idegnyugtató a megyében, az országban. Az angyalát! Hát mégis bonyolult dolog ez a diplomácia.

a háztartásbelieké. De nemcsak ezért. Érthető módon úgy vélekednek az oktatók — ha nem is mondják —, hogy az orvosnak tudnia kell kocsit vezetni, egészen természetes, hogy vezet.

A tanárnő, dr. Wallacher Lajosné él-hal a motorokért gyerekkora óta. Szekszárdon, a Ga- ray téri iskolában tanít. Temperamentumosnak tartja magát és bizonyosan az is, bár törékeny termetű. Másodikos gimnazista korában 250-es DKW motorkerékpáron tanult vezetni. Az apja megfenyegette, de titokban tovább motorozott. Sőt már előbb is száguldozott, amennyire tudott kerékpáron, különböző bravúrokat végzett. A jogosítványt előbb szerezte meg mint a férje, aki orvos. Sőt, ő beszélte rá a férjét, hogy tanulja meg a kocsivezetést.

Régen eltökélte, megtanul kocsit vezetni, ha kocsija soha nem lesz, akkor is. Külön kérte, írjam meg, hogyan vették 601-es Trabantjukat. Nem azért, mert orvos a férje, hanem úgy vették, hogy a tanárnő eladta „a szent cél érdekében” a zongorát és apja csónakmotorját, aztán kértek kölcsön a férje nagynéniétől. Két év kell még, mire letörlesztik az adósságot. Tízezer kilométert futott eddig a Trabant, 6000-ig ő vezette. Azzal kezdődött, hogy mihelyt megkapta a jogosítványát, beült a kocsiba, megszökött otthonról, bár úgy tervezték. együtt indulnak próbaútra. Tolnára ment a régi úton, amelyik nem forgalmas. Az út felénél döbbent rá, hogy egyedül van, hogy mindenért ő felelős. Megállt, kiszállt a kocsiból, körülsétálgatta. Azóta soha nem fél, soha nem ideges, sőt akkor nyugszik meg, amikor beül a volán mellé. Furcsának tűnt ez a vallomása, de újabb kérdésre is csak azt mondta: a kocsiban megnyugszik, nem érez mást csak a kocsi hangját, ami igen kellemes a fülének. Nagyon szeret vezetni és szerelni is.

— KÜLÖN ÖRÖM a szombat délutáni ápolás, szerelgetés. Persze közösen tartjuk rendben a kocsit. Útközben állandó a vita, ki, mit hall a kocsiban. Te nem hallod? Mintha zörögne valami?

— Nagy utakat tettek már eddig?

— Nem, csak Pécs környékén jártunk. Majd később. Télen sajnálom a kocsit, annyira, hogy az iskolához sem azzal jövök, inkább gyalog. Egyébként, ha meglátnák a „gyerekeim” valahol az utcán, például a fodrászüzlet előtt áll a kocsi, bejönnek hozzám a lányok a fodrászhoz. Volt egy mulatságos esetem. Intőt adtam az egyik fiúnak, csi- bészkedett. Nagy gyerekek, nyolcadikosok. Másnap reggel három gumi le volt engedve, képzelje a rendőr-főkapitánysággal szemben. Ott lakunk. Kiderült, ez a fiú a tettes, nem is titkolta. Nem szidtam meg, magánügynek tartottam, de megkérdeztem tőle, igazságosnak érzi-e az intőt? Igen, mondta. Akkor nincs helye bosszúállásnak. Hozott virágot.

Gemenczi József