Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-22 / 301. szám

4 TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. december 22. Iparművészeti kiállítás Hat év után ismét országos seregszemlét tartanak a magyai iparművészek. A Műcsarnokban rendezett kiállítás jól szemlél­teti, hogyan bővült az iparművészet hatóköre, s hogy ma már szerephez jut az élet minden területén. Valamikor jórészt csak a tárgyak díszítését jelentette az iparművész munkája, — ma mar egyre inkább a tárgy nemes formáját, célszerűségét, szí­neinek harmóniáját alakítja a művész, s nem a dísz, hanem ez a nemes hasznosság teszi széppé munkáját. A mintegy ötszáz kiállító művész nemcsak kerámiát, gobe­lint, üveg- és fémtárgyakat, textilt, ruhát, valamint bútort és más lakberendezési cikket vonultat föl, hanem sok új ipari formamodellt is. A modern embert szolgálják, hozzá illenek, őt gyönyörködtetik ezek a tárgyak, öröm a szemlélődés ezen a ki­állításon. Jó volna, ha ez az öröm megkétszereződne, mégpe­dig úgy, hogy iparunk és kereskedelmünk összefogása nyomán a kiállításon látott darabokat viszontlátnánk — mégpedig nem évek múltán — az üzletekben. f. f. A lakásdíszítés modern, mutatós darabjai (Foto: Wormser) A kiállítás egy részlete »»^»•▼T^í^TTTTTTTTyTTTTTTTTTTTTTTTTT'fTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT Rab Ferenc: Jáddópéwz A karácsonyi angyal 1 944 decemberét írtuk akkor. A háború, tőlünk nyugatra még javában dúlt. Igaz, mindig távolabbról hallottuk éj­szakánként a lövéseket. Nálunk már csend volt. A hábo­rú elvonult felettünk és mi él­tünk. De ki mert örülni ennek az életnek. Tele voltunk aggodalom­mal távollevő hozzátartozóinkért. Az eső pedig szakadatlanul esett, unalmas, sűrű csöppekben. Biz­tosan még a Nap se kívánta látni ezt a tönkretett öreg Földet. Mit is látott volna szegény, ha lete­kint ragyogó arcával az ólomszür­ke felhők mögül. Mély lövészár­kok rútították a szántóföldeket. Kilőtt tankok roncsai éktelen­kedtek. És sírhalmok mindenfelé. A mi kertünkben is két sírhalom domborodott. Az egyikben Hans Böhler húszéves német tizedes aludta örök álmát. A másikon vö­rös fejfa hirdette, hogy az alatta pihenő valaha Iván Maximov név­re hallgatott, s huszonnégy évvel ezelőtt, valahol Szibériában rin­gatták bölcsőjét. Most jól megfér­nek egymás mellett. Egy hónap­pal ezelőtt még fegyver dörrent a kezükben, s nem is tudták, hogy talán egymás életét oltják ki. Mindenütt szomorú csend volt, csak az idő járt nyugalmasan és rendíthetetlenül a maga útján. Közeledett a karácsony. De kinek volt kedve ilyenkor örülni, ajándé­kot várni? Szomorúan ültünk a vacsoránál, s könnyel sózva ettük a sült krumplit. — Anya, sokára jön még az an­gyal? — hallottam húgocskám édesen csengő hangját. — Ezen a karácsonyon nem jön az angyal. Lelőtték a katonák. Az angyalt is és apukát is... — ful­ladt zokogásba édesanyám hangja, majd vacsoráját félbehagyva be­menekült a hálóba. Mindhárman könnyes szemmel néztünk utána. Zsuzsika siratta a lelőtt angyalt, aki már nem hozhat ajándékot. — Ne sírj kicsim, — vigasztalta könnyeivel küzdve öcsém. — Ta­lán arra, — mutatott kelet felé, — ahol már nem lőnek, talán még maradt egy angyal, aki még tud ajándékot hozni. — Aki apukát is hazahozza, ugye Kálmánka. — ragyogott fel a mosoly Zsuzsika sápadt kis ar­cán. Három napunk volt még kará­csonyig. De a szeretet hatalmasabb mindennél. Hatalmasabb a féle­lemnél, a háborúnál, de még a le­hetetlenségnél is. K imerészkedtünk a szántóföl­dekre, s összeszedtük az otthagyott cukorrépát. ! Egész nap főztük a melaszt, ami ■* sehogy sem akart megkeményed­ni. De a keletről jövő angyal, — akiben most már mindhárman lelkesen bíztunk, — segítségünk­re sietett a szomszéd Mari néni személyében. Egy szakajtó diót ho­zott. A darált dió összefogta a me­laszt, s volt már szaloncukor a karácsonyfára. Igen, a karácsonyfára, ami még nem volt. A hegyoldalon volt ugyan fenyőfa elég, de odamenni istenkísértés. A megvert németek, aknáikat hátrahagyva menekültek. A szovjet csapatoknak sietni kel­lett. Nem volt idő azok felszedé­sével foglalkozni. „Életveszélyes terület!” — hirdette a táblán a sok esőtől elmosódott felirat. Nagyon féltünk, de Zsuzsikának karácsonyfa kellett. S a Hold olyan nyugodt fénnyel ragyogott. Cipőnk már nem süppedt a sárba. A biz­tatóan fütyülő szél, keménnyé for­rasztotta a Föld sebes hátát. Kis­babánk éle megcsillant a hold­fényben, s egy sudár ezüstfenyő­vel gazdagabban indultunk haza­felé. Már a kertkaput zártuk, mi­kor robbanás és kutyavonítás egyszerre reszkettette meg a leve­gőt. Aztán elhallgatott mindkettő, s csak a szél susogta csendesen a keleti angyal üzenetét. Karácsony éjszakája volt. Az angyalnak reggelre kellett meg­érkeznie. Kálmán az utolsó si­mításokat végezte a karácsony­fán. Tisztára mosott fehér rongy­ból szálakat húzott ki, azzal he­lyettesítette a hiányzó angyal­hajat. — Majd azt mondjuk Zsuzsi­kának, hogy ősz volt az angyal, — nézett rám mosolyogva öcsém. — Nem baj, — tettem le ölem­be, a fából faragott Panni baba szoknyáját, — a kicsinek úgyis furcsa fogalmai vannak az an­gyalról. Apa bajuszos arcképe, összekeveredett benne az angyal fogalmával, — mosolyogtam visz- sza. — Akkor én beviszem a fát a hálóba. Ha kész a Panni baba, tedd alá. S most, ha nem harag­szol, lefekszem. Nagyon fáradt vagyok — sóhajtott, s aggodal­mas tekintettel nézett rám Kál­mán. — Feküdj csak, miért virrasz- tanál itt mellettem. Én is mind­járt kész leszek, — válaszoltam, új cérnát fűzve a tűbe. Kicsit könnyezett a szemem, mert gyengén égett a tűz, s pet­róleumunk már régen nem volt. A z öreg óra kattogva mérte az időt. A kedvesen mo­solygó Panni baba, gyö­nyörű pöttyös ruhájában, boldog­ságot lopott a szívembe. Halkan léptem a hálóba. Az ágyakból egyenletes szuszogás hallatszott. Az öreg holdvilág beezüstözte a cérna angyalhajakat a karácsony­fán. Az ajándékba faragott rámá­ból, — melyet Kálmán néhány seb árán anyának készített, — bíztatóan mosolygott rám apa bajuszos képe. Panni babát ráül­tettem az anyunak kötött sálra, majd kinéztem az ablakon. Minden hófehér. Észre se vet­tük a nagy munkában, hogy esett a hó. Fehérbe öltöztette az öreg diófát és betakarta a két sírt. Olyan békés és nyugalmas volt minden. Meleg szobában kará­csonyfa, alatta ajándék és künn frissen esett hó. S a hó alatt két ember, akik sohasem ismerték, sohasem gyű­lölték egymást. Mindketten ál­dozatai annak a rettenetes szó­nak, hogy: HÁBORÚ! Szegénykéim! Legyen nektek is karácsonyotok. Biztos titeket is vár otthon anya, vagy feleség. S talán a ti fényképeteket is el­nézegeti otthon egy Zsuzsika, aki nem is emlékszik rátok, s aki már nem is fog látni benneteket. Visszamentem a konyhába. A fenyőfa levágott gallyait össze­szedtem. Egyformán terítettem a két sírra. Feldíszítettem a ka­rácsonykaktusz piros virágaival. Mintha égő szívecskék dobogná­nak rajta, úgy csillogtak a vörös szirmok a holdfényben. „Azok helyett, akik szerettek titeket”, — suttogtam magam elé. — Hé, ki az ott? — hallottam egy hangot. — Apa! Drága Édesapám! — tört ki belőlem az üjjongás, s rohantam a kapu felé. ö állt ott. Jobb karját felém tárta, s bal karjával egy szovjet tisztre tá­maszkodott. M ár benn ültünk mindany- nyian a meleg szobában, mikor Zsuzsika még min­dig mondogatta: — Látod Anya, Kálmánkának igaza volt. Nem lőttek le minden angyalt a katonák. Az én angya­lom megmaradt. Hazahozta apu­kámat és karácsonyfát is hozott. És azóta, hozzánk mindig ke­letről jön a bajuszos karácsonyi angyal. TÓTH MARIANNA 'MiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimimiiiF HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban TTTTTTTTTTTTTÍ — 76 — — Még nem volt szerencsém... — feleltem. — Ha szentel még néhány percet rám, akkor megkínálom... Ez a váratlan fordulat meglepett, hozzáteszem — kellemesen. Reménykedtem abban, hogy Hella többet nyújt nekem egy pohár italnál, amennyiben ő maga kezdeményezi ezt az együtt- létet, saját szobájában. Kinyitotta az ajtót, s már beléptem volna, de a küszöbön tiltakozóan tárta szét karját: — Nem... nem! Ebben a szobában nem. Vár­jon meg itt, hozom az üveget és ha nincs ki­fogása ellene, ön hívjon meg vendégül a szo­bájába. .. Ezzel el is tűnt az ajtóból, én pedig lassan el­indultam a szobám felé. Hella nem sokkal ké­sőbb megérkezett, egy whiskyvel, karján pedig nagy krokodilbőrtáskáját hozta... Csodálatosan szép este volt. Az erkélyhez húztuk a kis dohányzóasztalt, ültünk egymás mellett, szótlanul, s néztük az alattunk elterülő — fénypompában úszó — várost... Később már nehéz lett a fejem, valóban erős volt az ame­rikai ital. Nem tudom, milyen összefüggéstelen szavakat mondhattam Hellának, de arra emlé­keztem, hogy kipirult arccal nevet rajtam, ké­sőbb a fürdőköpenyemet öltötte magára... meg- lebbent az erkélyajtó függönye is, felpúposodott a széltől, mint egy nagy fehér szappanbuborék, és... már semmire sem emlékeztem. Délelőtt tompa fejfájással ébredtem. Először nem tudtam, mi van velem. Hella is feküdt — 77 — mellettem, azaz, hogy ébren volt már, amikor a szemem felnyitottam... A következő napokat teljesen együtt töltöttük. Csak arra a néhány órára hagyott magamra, amíg színpadon szerepelt, utána ismét velem töltötte minden idejét. Másfél-kéthetes tartóz­kodásom után egyik reggel táviratot kaptam- „Azonnal utazz Bécsbe, délben várlak a pálya­udvaron. .. Gréti”. Mintha fejbe kólintották vol­na, úgy ért ez a néhány szavas távirat. Hella és a vele töltött szép napok emlékei után szinte hideg zuhanyként ért Gréti üzenetev Mindegy. Mennem kell, azzal már rég számolnom kellett, hogy a Bureau rendelkezik minden percemmel, erőmmel, időmmel, életemmel. Néhány sorban megírtam Hellának, hogy hir­telen elutazom, de rövidesen visszatérek, ameny- nyiben módon lesz rá és akkor ismét együtt le­hetünk. A levelet átadtam a portásnak és még a kora délelőtti vonattal Bécsbe indultam. A pályaudvaron Gréti várt rám kocsijával. Üdvözlésképpen csak az arcát tartotta oda egy csókra, különben kedvetlen volt. — Hazamegyünk? Megrázta fejét: — Nem. Máshova viszlek... Nem kell meg­lepődnöd. A jövőt illetően pedig most már ve­gyél mindent komolyan... Ennyit mondott csak, s többet nem is szólt hozzám egész úton. Elgondolkozva kerülgette az utunkba eső kocsikat... — 78 — — Miért hajtasz ilyen vadul? — kérdeztem, de nem válaszolt, csak megvonta a vállát. A Roosewelt tér 2. számú, többemeletes ház előtt megálltunk. Lifttel felmentünk a legfelső emeletre, ott jobbra fordultunk, és az egyik ajtó csengőgombját Gréti megnyomta. Kis idő múlva egy nő nyitott ajtót, majd Gréti be­lépett és intett a fejével, hogy kövessem. A fo­lyosó végén lévő ajtón belépve egy tágas, ízlé­sesen berendezett irodában találtam magam. A férfi — aki a hatalmas íróasztal mögött ült —, felállt és elénk jött. Gréti bemutatott, de ennek semmi értelme sem volt. — Már mi ismerjük egymást — mondotta Mr. Carry. — Igen — feleltem, s kissé csodálkoztam ma­gamban, hogy ezt az embert viszontlátom. Elő­ször akkor találkoztam vele, amikor G rétivel együtt ültek az Európa Hotel bárjában, másod­szor pedig viszontláttam, mint Hella floridai is­merősét, mint amerikai kereskedőt. Carry hellyel kínált, Gréti nem ült le, hanem az ajtófélfának támaszkodva rágyújtott egy cigarettára. Az amerikai visszalépett az íróasztala mögé, tenyerével rátámaszkodott az asztal üveglapjára és így szólt: — Szükségünk van önre, Mr.' Rodyn!... Miután nem válaszoltam, Carry megkérdezte: — Nem érti, ugye? — Nem — feleltem egykedvűen —, azt nem értem, hogy kiknek van szükségük rám? — mondottam jól megnyomva a szót.

Next

/
Thumbnails
Contents