Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-18 / 298. szám
7 t A KMP megalakulásának emlékmúzeumában!1' KATONA JUDIT: Két hely üresen maradt a lakókat felsoroló üvegtáblán, egyébként a szűk kapualjat fogadó lépcsőház éppen olyan félhomályos és csendes így délelőtt, mint bármelyik a Visegrádi utcában. A belépő csak később veszi észre kissé oldalt a nyilat, amely világosan mutatja, hogy ez mégsem egy ház a sok közül. Ez a Visegrádi utcai ház, a 15. szám, a Kommunisták Magyarországi Pártjának hajdani székháza. És néhány napja — ezt mutatja a lépcsőházi tábla — a KMP megalakulásának emlékmúzeuma. A hajdani előszobaajtón belépve azt is észreveszi a látogató, hogy véletlenül volt csendes ez a lépcsőház. öt perccel korábban még gyerekzajt hallott volna, kérdéseket és megilletődött megjegyzéseket. S ezt hallja most idebent is, mert seregnyi iskolás alakulása és harcai”. S ahogy haladunk befelé, még izgalmasabb, még különlegesebb a kiállítás, mert ha tanári felvilágosítás is kell még a háborúról dicshimnuszokat zengő újságcikkhez, Bíró Mihály, a nagyszerű forradalmár plakátművész alkotásához már semmiféle magyarázat nem kell: az ágyúcsőbe emberezreket lapátoló halál önmagáért beszél. És a kommunistákért, akik — érzik, tudják ezt a kisiskolások is — először emelték fel szavukat a mészárlás ellen. Ez a plakát önmagában is, a többi röpirat, dokumentum nélkül is hőssé, naggyá teszi a látogató szemében azt a pártot, amely megalakulásától az országért küzdött, s azokat a férfiakat, akik ezt a pártat létrehozták és először vitték győzelemre. Fényképek — régi, elkopott fotók óvaElsárgult újságiapok tanúskodnak a történelmi időkről. (Dozvald János felvételei.) Fényképekkel, fotókópiákkal és az egyik szobában, hol a másik- plakátokkal kezdődik ez az óra. *>an iránt fel, ahol éppen szükség . , . . T, . volt rá. — Kopaszodó fürge baA tananyag címe: „A Kommunis- ^ meséli a gyerekeknek, minden fák Magyarországi Pártjának meg- kérdésre türelmesen és hosszan A párt alapítóinak fényképei előtt. lesz nézőtársa, egymást sűrűn Vál- tosam másolt v&Hozaiiai — ott so- tó csoportok, amelyek — így rakoznak a terem falán, elöl a mondják a múzeum dolgozói — legnagyobba!: Kun Bélával, a nyitás óta özönlenek tanárostól — Kun Bélának — mi csak Ve- az új múzeumba, rendkívüli és zérnek szólítottuk mindnyájan — izgalmas történelemórára. nem volt itt külön íróasztala. Hol Bolyhos a lomb Bolyhos a lomb, puha, sárga. Bolyhos a csend mezők felett. Eltört a nyár leveles ága ülnek az esték kapujában megfáradt parasztemberek. Nyugalmuk megjön a téllel s pihen hű, eres kezük. Hallgatnak, esznek szűk beszéddel hosszabb lesz álmuk egy kevéssel s megfogy egy évvel életük. Bolyhos a lomb puha, sárga eltört a nyár leveles ága. válaszol, pontosan idéz számokat és adatokat, emlékeket és történeteket. — Az írógép eredeti, még él az az elvtársnő, aki a röpiratokat gépelte rajta. — Ezen a fogason akkor nem kabátok, hanem puskák lógtak, ebben a szobában tanyázott az a tengerészalakulat, amelyik a pártközpontot védte. — Látjátok, itt volt az udvari bejárat. Később csak ezt használtuk, ment észrevettük, hogy a lépcsőházi portásfülkében — most is megvan — állandóan ott ül egy detektív fényképezőgéppel, egy másik meg füzettel, s regisztrálja, figyeli a ki- és bemenőket. — Ez a felvétel akkor készült, amikor a központot feldúlták, 1919. márciusában, és Kun Béláé- kat bezárták. Látjátok, éppen ezt a sarkot ábrázolja, ahol állunk, itt a félköríves ablak és ezen a helyen volt az üvegajtó. A tárlatvezető — mennyire tetszik ez a gyerekeknek! — maga is történelmi idők tanúja. Ott is van a képe az egyik tablón. Persze, akkor még sűrű hajá volt Klémens Béla elvtfersnak, a párt vidéki szervezőtitkárának, a forradalmi törvényszék legfiatalabb bírójának, a múzeum mostani lelkes, nagytudású társadalmi munkatársának. — A Vörös 'Újság szerkesztősége néhány szobával odébb volt — mutatja a gyerekéknek, akik éppen ezt nézik. Lapozzák az első kommunista újságot, mert ebben a múzeumban megdőlt a „mindent a szemnek, de semmit a kéznek” ismert kiállítási parancsolata: a múzeális példányokat műanyaglapok közé szorították, s a látogató úgy lapozhat bele a Vörös Újságba, mint a hajdani olvasó. Sok még itt a látnivaló, nem is tudja a kis és felnőtt néző, melyiket nézze. A letartóztatott kommunista vezetők eredeti jegyzőkönyvét vagy az emlékezetes okmányt a két párt egyesüléséről (a szociáldemokraták sorában Landler Jenő az első aláíró, a kommunistákéban Kun Béla), Kun Béla celláját, vagy azt a karszalagot, amelyre fáradt Írással, helyesírási hibával, de annál lelkesebben hímezték valahol vidéken, hogy „Diregtórium”? Legjobban mégis a Kun Béla- emlékszoba ragadja meg a nézőt, ez a kis alapterületű, meghitt kabinéit, ahol szerény, keresetlen névjegy idézi „Kun Béla külügyi népbiztos” emlékét, ahol a Leninhez írt levélének másolatát, ruháját és tárcáját találni, s ahol így vádolja a Vörös Újsággal kapcsolatban Kun Bélát a rendőrségi jegyzőkönyv: „Úgyszólván a lap mindenik számában a fegyverkezésre és a véres proletárforradalomra izgató cikkeket írt.” Itt van az a sárga borostyánszipka, amelyet Frankel Leó hagyatékából őriztek meg, s amely így forradalmár nemzedékek nagy sorát köti már össze, itt vannak könyved és néhány bútordarabja, keresetlen egyszerűséggel. Kun Bélának, Tanácsköztársaságunk nagy vezérének — ezt a kisiskolások nem tudják — eddig nem volt múzeuma. Családok, hívei őrizték emlékét a vöröset -sárral feketére kenő Horthy-kor- szakban, s később is néhány évig. a történelem torzítás idején. S ezért is nagyszerű ez az emlékmúzeum, amely nemcsak a pártnak, — Kun Bélának is emlékhelye. Kim Bélához méltó, egyszerű emlékhely, oszlopcsarnok és márvány nélkül, itt, a bérházban, ahol a másik emeleten most is laknak, biztosan ebédet főznek, a délutános műszakosok lassan készülnek munkába, és a gyerekek jönnek az iskolából. És a lépcsőházbah valóban megvan a portásfülke. A kis látogatók kíváncsi izgalommal nézik, de csalódnak. Kövér házmester néni fegyelmezi unokáját az üvegablak mögött. <R. Gy.) Solohov Stockholmban Mihail Solohov szovjet író, aki a napokban vette át az irodalmi Nobel-díjat, sajtóértekezleten beszélt (Telefoto — MTI Külföldi Képszolgálat.) GALAMBOST LÁSZLÓ: Gyermekkori táj A hattyúk jós-kútnál ülnek, csőrükben pólyányi virágok, ' mesét lehelnek. Tündért fürdet lángos égi árok. kezében labdákkal teli kőkehely, tulipán-cipőjén madárka énekel. • Szitakötő-füzérrel röppensz a rétre, leszel a virágok s pillangók testvére, munkásokat látsz, búzasárga-bőrű parasztokat, hajnalt hajukba fésülő asszonyok szólítanak, melléd lebegnek a jegenyék, zöld-fehér tollak, gyümölcstől piruló fák a szélben feléd lovagolnak. • Hóvirágfehéren nyílnak a felhők, copfos, bő hajadra borított kendők. A jácintból font palota halványkéken fordul a mesék törzsén forduló égen. Boldogság-kagylóban remény a gyöngy, zöldell az idő, lángokat önt, kelyhében pillangót dajkál a csönd. ANDRISZEK FERENC: Bűvölő Könnyűlábú, könnyű szél, könnyű szellő, táncos nyelvű, táncos lábú. ó. bújj hajába, szállj hajára. ha vár szája, várj szavára: szava szellős, szellős szárnyú. szellős szárnyú szó. Szállj szemére, könnyű szél, szeméről a homlokára, homlokára szállj. fújd ki szeméből a könnyet, nehéz könnyet, súlyos könnyet s Örömkönnyet hagyj szemében. szép szemében s szállj! Néma könnyek, könnyek, ó, keljetek fel néma könnyek elbeszélni már: szeme mögött, szava mögött, egymást űző szava között, szava között, néma mélyben engem mi is vári
