Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-18 / 298. szám

Műteremlátogatáson Szabó Dezsőnél

Ferenczy Károly, majd Franz von Stuck növendéke volt Nagybányáé és Münchené, s a két hatás szerencsésen ötvöződött gazdag pályáján. S a lakásban, amely műterem és kiállítóhelyiség is egyben, több mint fél évszázad termésének emlékeit látjuk, az első olajfestménytől az elmúlt nyár balatoni képeiig. Az életmű, így egybefogva, beszédes bizonysága, hogy Szabó Dezső hű maradt az ifjúkori mesterekhez: Nagybánya,

mely a század elején a modernséget jelentette, s hatását ma sem veszítette el, az impresszionista látásra, a színekre, a festőiségre tanította, München pedig a rajzi elem fontosságára, arra a hiánytalan művészi felkészülésre, ami Münchennek elvitathatatlan érdeme.

Több mint fél évszázad, a magyar művészet történetének jelentős fejezete, melyben izgalmas kísérletek és futó divatok váltották egymást. Szabó Dezső azonban hűséges maradt ifjúkori eszményéhez. Hitt abban, hogy a becsületes művészi törekvés mindig eléri célját, pályáját ezért nem tarkítják kitérők, nem hódolt múló divatoknak, ma is olyan realista, amilyenné Nagybánya és München nevelte. Még eszközeihez is hű maradt: rövid pasztell- korszaka után visz- szatért az olajhoz, a legnemesebb technikához.

A képek, amelyek itt sorakoznak lakásában, csak egy töredékét jelentik hatalmas életművének, hisz amint maga mondja, eddig legalább 2—3000 képet festett. De ami itt van előttünk, végeredményben a teljességet adja, minden korszakából megmutat valamit. S ahogy végigkísérjük ezt a csaknem hat évtizedet, amely portrékban, tájképekben, csendéletekben jelenik meg előttünk, azonnal feltűnik, hogy sehol nincs visszaesés, félmegoldás, melléktermék. Amikor ecsetet vett kezébe, mindig ugyanaz a hit élt benne, mindig a valóságot és a művészetet akarta szolgálni.

Szabó Dezső ezekben a napokban töltötte be 77. évét. Barátai, tisztelői köszöntötték az idős művészt, akinek festményei hosszú pályája során jószerivel a világ minden részébe eljutottak. Az idős mester ma is kitűnő erőben van, s ma is a régi munkakedvvel dolgozik. S ha az évek el is szálltak felette, munkakedve, teremtő lendülete nem apadt el, vásznain töretlen szépségben jelenik meg a tolnai táj, a szekszárdi utca, a szű- kebb haza képe, s egy nyári kirándulás emlékeként a Balaton is, amelyre az elmúlt évtizedekben nem volt ideje.

Mi a titka? Talán csak az, hogy mindig hitt a szépséget teremtő munkában, amelyért érdemes dolgoznunk.

CSÄNY1 LÁSZLÓ

Ténagy Sándor:

M é

I

Nyugodt ember vagyok, talán elégedett is. Fél hatkor kelek, mosdás, reggeli, aztán indulás a gyárba. Tíz perc séta a buszig, öt perc várakozás, a kanyarból előbújik az Ikarus. Annyira ismerősek, beidegzettek a mozdulatok, nem is gondol arra az ember, hogy másként is lehetne, így van ezzel talán mindenki. Este ugyanígy haza, persze kicsit fáradtabban: de szinte jólesik ez a fáradtság is. Le sem vetkőzöm, megyek bevásárolni, s mire jön haza az asszony, már minden készen várja. Aztán olvasok, de legszívesebben a televíziót nézem. Néha kártyázunk a sógorékkal, persze nem pénzre, csak úgy, szórakozásból... Hát ilyen az én életem, egyszerű, szokványos; talán soha nem történt velem rendkívüli dolog. Van két fiam, az egyik tizenegy, a másik tizenhárom éves, van egy szépen berendezett lakásom, kétszobás, összkomfortos, igényeimhez méretezve mindenem megvan, szóval... elégedett vagyok...

De az elégedettség olyan, mint a jámboran legelésző állat; megmozdul a bokor alján egy nyúl, s a jámbor legelésző felriad, megbokrosodik, alig bír vele az ember. Később megnyugszik ugyan, de azután minden rezzenésre fölemeli a fejét...

így van ez, higgye el... Egyszer én is megvadultam egy kicsit, persze csak úgy magamban keveredtek össze a dolgok ...

Borisz Laszkin:

Moszkvaiak

Afrikában történt, a dakari repülőtéren. A műszerészek és mechanikusok a rekkenő, déli meleg- v ben távoli útra készítették elő az A.ir France négymotoros, személy- szállító repülőgépét. Nekem is ezzel kellett utaznom, át az Atlanti óceánon.

A repülőtér épülete előtti kis kertben üldögéltem egy alacsony pálma árnyékában, és szorgalmasan tanulmányoztam Zorkij fényképezőgépem használati utasítását.

Amint felpillantottam, szemembe tűnt egy középkorú férfi. Világos szürke ruha volt rajta, szál- makalap a fején. Észrevettem, hogy érdeklődéssel legelteti rajtam a szemét. Mosolygott. A fényképezőgépem felé bólintott.

— Zorkij, extra klassz!

— Yes — helyeseltem angolul. — Oúi. ismételtem meg franciául,, és hogy hitelesítsem, hozzátettem oroszul: — Da. Nagyon jó készülék!

Perc sem telt bele, összeismerkedtünk. Alekszejevics az egyik afrikai ország szovjet nagykövetségének munkatársa, - repült haza Moszkvába, szabadságra.

— Ugye, hol találkoznak olykor a moszkvaiak — mondta vidáman.

— Hát igen. Kicsiny a világ.

— Maga Moszkvából jön, én oda utazom. Úgy találkoztunk, mintha Kurszkban lennénk a vasúti peronon. — V. Alekszejevics az órájára nézett. Kérem, tegye félre azt a technikai irodalmat. Amíg átrepül az óceánon, megtanulhatja a fotográfus bölcsességeket. Gyerünk a teraszra, lehörpintünk egy pohár jeges italt, maga pedig mesél nekem Moszkváról.

A teraszon tömérdek ember volt.

— Azt hiszem, az ott szabad hely.

Fiatal afrikai ült a kerek asztal mellett. Kávézott és szórakozottan lapozgatott egy francia képes folyóiratban,

— Bocsánat, szabad ez a két hely? — kérdezte V. Alekszejevics franciául.

Az afrikai udvariasan bólintott és elmélyült az újságban.

Jégbehűtött gyümölcsszörpöt hoztak.

— A követségen megkapunk minden újságot és folyóiratot — magyarázta Alekszejevics. — De más a sajtó és más az élőszó.

Kérdezett, minden érdekelte: milyen az Uj Arbat, és mi a címe annak a színdarabnak, amit legutóbb a Vahtangov színházban bemutattak, és hogyan játszott a Szpartak futballcsapata a roszto- viakkal?.

Alig győztem válaszolni.

— Micsoda hőség van itt! — folytatta. Tréfás szemrehányással kacsintott az afrikai szomszédunkra, mintha tőle függne a-higanyoszlop emelkedése a hőmérőn. — Lehúnyom a szemem és elképzelem: megyek a Krasznaja Presz- nen, majd beülök a földalattiba, kiszállok a Kultúra Parkja állomáson, pontosan szemben velem a Moszkva uszoda.

— A Csajka — javítom ki. — Ennek az uszodának a neve Csajka.

— Moszkva!

— Téved — mondom.

— Nem, ebben maga téved — erősítgette. — Én is moszkvai vagyok. Igaz, már régen eljöttem Moszkvából, maga pedig még tegnap ott volt, de azért nekem van igazam.

— Nem! A Kultúra Parkjával szemben levő uszoda neve.. i

— Fogadjunk! — V. Alekszejevics felém nyújtotta a kezét. — Fogadjunk. Megkérjük a szomszédunkat, hogy üsse szét a kezünket ..:

Asztaltársunk félretolta a csészét, és nyájasan, szinte gyengéden tekintett V. Alekszejevicsre. Oroszul szólalt meg:

— Bocsánatot kérek, de az elvtársnak igaza van. A Moszkva nevű uszoda ott van, ahol a Kro- pot-kinszkaja állomás.

Alekszejevicsnek tátva maradt a szája. Rámnézett. Én is ugyan olyan ütődött arckifejezéssel bámulhattam rá. Ha a szomszédunk elvált volna az asztaltól, hogy a levegőbe emelkedjék, talán kevésbé csodálkozunk.

A fiatal afrikai szavai annyira váratlanok voltak, hogy mi tovább is csak némán néztük egymást, mukkanni sem tudtunk.

— Bocsásson meg — törte meg a csendet Alekszejevics — ön ezt honnan tudja?

— Én is moszkvainak érzem magam — mondta a néger és mosolyogva csillogtatta meg a fogait. — Fürödtem ebben az uszodában. A Patrice Lumumba egyetem hallgatója vagyok. Most utazom visz- sza Moszkvába.

— Hogy mik vannak — nevetett Alekszejevics. — Kiderül, hogy körülöttünk csupa moszkvaiak vannak !;. *

V. Alekszejevics és az afrikai elrepült Moszkva felé. Eltelt egy negyedóra. A mi gépünk is indult.

Kényelmesen helyet foglaltam. Eszembe jutott a találkozás és elmosolyoghattam magam.

— Valami kellemes dologra gondolt, monsieur? — kérdezte a Stewardess kicsit pajkos mosoly- lyal.

— Oui, madamoiselle — mondtam. — Da !;.; Igen ..

Kinéztem az ablakon és néztem az alattunk hullámzó végtelen óceánt;

Oroszból fordította: Pogonyi Antal

Reggelenként, a buszmegállóban mindig találkoztam egy lánynyal. Tudja, hogy van az; akaratlanul is ismerősökké lesznek az emberek később már valami köszönésfélét is motyognak, s szinte csodálkozik az ember, ha a félig ismert arcok közül hiányzik valaki. Nem tudom, volt-e már maga is így? Nem tartozunk egymáshoz, semmi közünk egymáshoz, de a körülmények, a napi utazgatások szinte cinkossá kovácsolják az embereket.

A lány? ... No, ne gondoljon valami romantikus szerelmi történetre. Ilyesmiről szó sincs. Egy kedves, fiatal, üde teremtésről van szó, egy utastársamról a sok közül. Valahol a környéken lakik. Minden reggel pontos időben megjelenik. Hétfőn mindig egy gondosan összehajtott fehér köpenyt hozott a karján.

— Hétfő van... — mondtam egyszer mosolyogva. Csodálkozva nézett rám.

— Igen ... hétfő van — válaszolt erőltetett mosolygással. — Nincs ebben semmi különös.

— A köpeny — mondtam —, a köpeny juttatja mindig eszembe, hogy hétfő van ...

Nevetett. Aztán minden reggel váltottunk néhány szót. Beszédes, kedves lány volt, tizenkilenc éves. Minden tizenkilenc éves lány kedves. Tudtam, hogy udvarol neki egy fiú. Úgy repült reggelente a megállóhoz, mint egy madár. Jó volt ránézni, látszott rajta, hogy boldog. A vizsgák előtt együtt drukkoltam vele. Türelmetlenül vártam a másnapokat: vajon hányast kapott technológiából vagy matematikából. Nem gondoltam semmire, higgye el. Egyszerűen hozzátartozott reggeli hangulatomhoz.

Egyszer késve jött. Két buszt is elengedtem.

— Valami baj van? — kérdeztem. /

Szomorú volt, ilyennek még sohasem láttam.

— Vége, mindennek vége... Meg is mondtam neki. ..

Mindent elmondott, láttam rajta, örül, hogy kibeszélheti szíve keserűségét.

— Fáj?

— Fáj. .. Kicsit.

— Segíthetek?

— Köszönöm. Már elintéztem. Egyszerre, nem tudom miért, eltávolodtunk egymástól. Mondtam neki, hogy én azt szeretem, ha az életem egyensúlyban áll a világgal. Erre ő azt, hogy szeret. Mondja, igaz ez?

— Nem tudom ... nem hiszem... — mondtam bizonytalanul.

A lány felragyogott.

— Ugye? Ez az én véleményem is. Az élet egy mérleg. A világ és én vagyunk a két serpenyő. Ha valami nincs rendjén, a mérleg mutatója kibillen. Vagy el kell venni az egyik serpenyőből,

vagy hozzá kell tenni a másikhoz ... Én az előbbit választottam ...

Felszálltunk a buszra. Szorosan egymás mellett álltunk. Zavarban voltam. A lány csak beszélt, csi- csergett.

— Tudja, hosszú ideig egyensúlyban van a mérleg, s egyszerre csak kibillen. Ki kell dobni egy súlyt. Ki kell dobni, hogy rend legyen. Nem igaz?

A gyár előtt leszálltam, a lányi: röpítette tovább a busz. Intett s és visszaintettem. Egész délelőtt rá gondoltam. Még hogy mérleg?! Honnan szedte ez ezt a mérleget? Biztosan olvasta valahol. De igaza van. Akárhogy is nézzük, igaza van... És az én mérlegem? Próbáltam megszerkeszteni a magam mérlegét. Napokig olyan voltam, mint az alvajáró.

De nem, az én életemet nem lehet mérlegre tenni. Gyár. Tizennyolc éve ugyanaz a műhely, kopár, füstös falak, ugyanaz a munka. A megszokás, amelyben eddig olyan kellemesen éreztem magam, szinte fojtani kezdett. Pedig jó , lenne lemérni mindent. Ahogy az a lány.

...Kunkorodott a forgács, mint a kígyó. Szinte jajgatott a gép. Dolgoztam, hogy ne gondoljak semmire. Forgács... forgács... szívós, kemény anyagból... Az anyag nem tud ellenállni a vídiának...

Az ember mindennek ellent tud állni?... A feleségem elégedetlenkedik, a gyerekek is. Kevés a pénz. Feri órát szeretne, meg fényképezőgépet. Majdnem minden osztálytársának van órája és fényképezőgépe. Laci zongorát. Meg vari őrülve a zongoráért. Zenét akar tanulni. Vagy ha nem tanulhat tovább, idejön a gyárba, pénzt keresni. Pedig neki iskolában a helye, hogy... hogy ne legyen baj a mérlegével...

Dolgoztam, mint egy megszállott. Mérleg?... Gyűlöltem a lányt.

A vídia hasította a vasat, a forgácsok megszínesedtek. A csoportvezető odajött, megnézett, nem szólt semmit. A meós méricskélt, rámmosolygott, bólintott és elment. Jó volt dolgozni, nagyon jó. Kicseréltem a kést, á kész darabot megmértem a kaliberrel. Jó. Most már neve is van;

PX valahányas. Komoly kis alkatrész... Akárki nem tudja megcsinálni... Talán ezért is adták nekem... Akárki nem tudja megcsinálni. Fütyörészni kezdtem. A vídia megkopott, vittem köszörülni... Már nem is haragudtam a lányra. Kedves lány, okos. De nem szabad ilyen sokat vacakolni azzal a mérleggel... Meg is mondtam neki másnap...

JEVGENYIJ DOLMATOVSZKIJ:

Igazság

Igazság hány van? Egy vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az, amely nem elnéző-felejtő, hanem könyörtelen-igaz?

Nos azt, hogy két igazság volna, én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem.

Lenintől kaptuk ezt az egyet, s az ínség iskoláin át októberszabta sorsunk ez lett: fekete liszt, de tisztaság.

tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely egy. Egyetlen.

RADÓ GYÖRGY fordítása.

/