Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-14 / 294. szám
4 TOI.fíS ÜEGTÜT NÉPÚJSÁG 1965. december I“. Harmadszor Szekszárdon Beszélgetés Zempléni Kornéllal, a pénteki koncert szólistájával Arcán most kisimultak a vonások, nyugtalan szemében megfáradtak a fények. A keze úgy pihen az asztalterítőn, mintha mozdíthatatlan volna. Az imént még magasan repkedett, lesimított haja szabadon táncolt az arca körül. Negyedszer is kihívták a dobogóra, és ő enyhe fáradtsággal, de teljes szívvel ismételt. A Garay-szálló éttermében vagyunk, a zenekar néhány perc szünetet tart. Zempléni Kornél oldalán finom, törékeny teremtés: a felesége. — Autóval érkeztek? — Személyvonattal. Qétszilas- tól gyorssal. Budapesten már kora reggel zuhogott. — Itt, Szekszárdon csak délután zendített rá az eső. Milyen hangversenyen játszott előttünk? — Szombaton a Zeneakadémián, Beethoven: C-dur zongora- versenyét, Ferencsikkel. Szerdán ugyanott Bartók zongoraversenyt. — A mai műsort játszotta már az idén? — Az első részét a rádióban, november 24-én. — Tartottunk attól, hogy nem jöhet. Azt hallottuk, hogy beteg volt sokáig? — Két hétig feküdtem bokaficammal, gipszben. A három éves kisfiam panaszkodott az újságárusnak: a papa nem keres pénzt. — Sajnos kevés időnk marad a gyermeknevelésre. A kicsi most Debrecenben van a nagyszülőknél, csak karácsonyra lesz együtt a család. Felesége a Zeneakadémián tanítványa volt. — Utánpótlást ad-e a Zempléni család a művészetnek? — Még három fiam van az első házasságomból. A legnagyob- bal együtt játszottam az István gimnázium szimfonikus zenekarának hangversenyén Timpanista úgy érzem tehetséges. — Idei külföldi útjai? — Bécs, Brüsszel. — Előttünk hol járt vidéken? — Miskolcon a város 600 éves fennállásának tiszteletére rendezett hangversenyen szerepeltem. Furcsa élmény volt: előadták az évfordulóra hirdetett zeneszerzői pályázat díjnyertes műveit. A 800 fős közönség figyelemmel hallgatott. — Elmúlt már hat éve, hogy utoljára itt járt Szekszárdon. Bár késő délután érkezett, látott-e változást a városban? — Semmit, az esőtől. Az új szállót, aminek nagyon örülök. Miénk a 13-as szoba és péntek is van, de babonásoknak bátran mondhatom, kiválóan érezzük magunkat. — Még néhány szót a közönségünkről, ha lehet? — A szekszárdiak? Igazán csak jót mondhatok, olyan meleg fo gadtatásban részesítettek. Büszke vagyok, hogy tartom a rekordot és harmadszor járok itt. De igyekeznem kell, hogy ne veszítsem el az elsőségemet, mert lát tam a vendégkönyvben már másodszor bejegyezve Bacher Mihály nevét. — Sokan féltek, hogy a nézőtéri neszek majd zavarják? — Az aggódókat megnyugtatom: a Zeneakadémián jóval erősebben csikorognak a székek és én ilyenkor úgy sem hallok semmit a zenén kívül. MOLDOVÁN IBOLYA Film a nyugodt Napról A Nyugodt Nap Nemzetközi Éve, mint mint ismeretes, 1965. december 31-én fejeződik be. A Nap megfigyelésében számos szovjet és külföldi tudós vesz részt. A nemzetközi év programjának keretében a moszkvai „Mosznaucsfilm” stúdió „Mi és a Nap” címen filmet'készít. A Napjelenségek regisztrálása csillagászati filmfelvevő módszerrel történik, vagyis a filmfelvevő berendezést teleszkópokkal kombinálják; A film létrehozásában heliofi- zikus tudósok vesznek részt. E filmen a nézők megtekinthetik az 1965. május 30-án a csendes-óceáni Manuas szigeten megfigyelt teljes napfogyatkozást. Ezt a jelenséget M. Gnyevisev, a Szovjet Tudományos Akadémia kiszlo- vodszki napmegfigyelő állomásának és a napfogyatkozás megfigyelésére kiküldött expedíciónak a vezetője vette fel színesfilmre. A nézők néhány filmkockán látni fogják a krimi asztrofizikai obszervatórium által felvett nap- fellobbanásokat és az Európa legnagyobb vízszintes napteleszkópjával rögzített napgranulációt. A film beszámol Galileiről, a Nap első kutatójáról és más olyan világhírű tudósakról, akik ezen a területen dolgoztak. A nagy érdeklődésre számot tartó film 1966 elején kerül a közönség elé. D. L. Tégla IV. o. minőségben 111 FtT000 darabonkénti árban nagyobb tételben is kapható az alsómocsoládi, dombóvári, dunaszekcsői, hidasi, mázai, kölesdi, hőgyészi, tamási és szekszárdi téglagyárakban. A megvásárolt tégla elszállítható: folyó év dec. 31-ig. (101) A Tolna megyei Gabonafelvásárló és -Feldolgozó Vállalat gyakorlattal rendelkező gépésztechnikust keres felvételre. Jelentkezés a vállalat központjában. (Szekszárd, Mártírok tere 5.) a személyzeti előadónál. (105) •'•rrvvTTT Rab Ferenc: Júdáépén<z ’iiiimiiiiiiiimiimiiiiiimmmimi’ HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban Mit vacsorázott, főúr? Jön a főúr! Nem is jön, egyenesen libeg és utána úszik a hangerli. Az orrom előtt kikapja a zsebéből és sietve lesöpri az asztalt, miközben hadarja: — Mit teccik parancsolni? — Étlapot — mondom halkan és szerényen, ez az első kívánságom. — .. .genis, hozom az étlapot — és elsiet, mintha tüzet oltani hívnák a konyhába. Közben ismétli többször is: Egy gyomorműsor, egy minőségi gyomorműsort a vendégnek! Aztán gyorsan ott van vele az asztalomnál. Nylonba kötötték az étlapot és nemzetiszínű zsinórral fűzték össze, és olyan sokféle ételt, italt kínál a kedves vendégnek, hogy a hatoldalas helyi lapot hamarabb kiolvassa az ember. Hát én olvasom! Azt mondja, hogy „kész ételek”. Ami annyit jelent, egyszerű vendég-nyelven, hogy nem kell rá sokat várni. Langyosan tálalják és a nokedli nyúlós, öreg. — Kérek, akkor, egy.. .marhapörköltet, sok szafttal és galuskával. Vagy talán valami mást ajánl, főúr? Fölém hajol és belepillant az étlapba, mintha most látná először életében, aztán a mennyezetre vágja a tekintetét és úgy válaszol: — A magam részéről a kedves vendégnek kínálhatom... — Megvan. Maga mit vacsorázott, főúr? Elmosolyodik, negédes és kéjelgő egyszerre: — Én, kérem szépen, disznótorosat. Nézem az étlapot, de ott híre sincs a disznótorosnak. Se kolbász, se hurka. — Ne is tessék keresni — szól a pincér —, az enyém saját vágás volt. Otthonról hoztam egy kis hurkát, meg egy kis kolbászt, jó fűszereset. Én ma azt vacsoráltam, ma este.,. Nagyot nyeltem és rendeltem a marhapörköltet. így ni, szóval marhapörkölt galuskával, disznótoros hurka, kolbász, sok szaft, marhahús. A fene egye meg az egészet. Gondolataimban a főúr zavar. Már itt is van a készétellel. Leteszi elém és figyeli — tisztes távolból, illendően —, miként turkálom a paprikás húst. — Talán valami baj van? — kérdi. — Talán nem ízlik a kedves vendégnek? Ennyi erővel és gúnnyal igazán azt is mondhatná, hogy ,.bizony ez nem házi kolbász és hurka, majoránnával, fokhagymával, kicsit restre sütve”. Hm! Mekkorát kell nyelnie az embernek egy kis marha- pörkölt mellé. A főúr nem tágít az asztaltól. Ott áll tőlem két méterre és sajnálkozva nézi a marhapörköltre kárhoztatott szegény vendéget. Olvasok a tekintetéből: Látom a ruhádról, kedves vendég, hogy jobb sorsra vagy érdemes, dehát nem tálalhatom fel neked az aktatáskámból a kis maradék kolbászt, meg hurkát, amit a bicskámmal aprítottam fel, éppen az imént, hogy a gyomromba tömjem. Igaz, megtöröltem a bicskámat a kockás szalvettámba, de már az sem volt abszolút tiszta. Tegnap is abban hoztam a disznótorosat. Pedig ha tudná, hogy nekem nem számít most semmilyen etikett, a bicska sem számít és a szalvettájára sem volnék finnyás. De hát nekem most marhapörköltet kell fogyasztanom, jénai tálból, alatta pécsi Zsolnay porcelántányér és al-‘ páccá evőeszköz és díszszalvetta, amiért ugyan a gyűjtők nagyon sokat adnának, de én csak nagyokat nyelek és turkálok a marhahús között. A fene egye meg. Végtére is miért kellett nekem kíváncsiskodom. Dani legyen a nevem, ha még egyszer megkérdezem: Mit vacsorázott ma, főúr? galdonyi bela TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT* ?TTf Tf MMf ▼ffV?yvyfTtffywytwww — 55 — Egy ideig néztem őket, aztán — közeledvén az öt óra — a bejárati függönyt figyeltem. Ekkor megjelent egy magas, vállas fickó, jól szabott ruhában, szövetfelöltőben. Körülnézett, láttam, hogy észrevett, tekintete egy szemvillanásnyi időre megpihent bal karomon, majd to- vábbsiklott. Két lépést tett beljebb, ezután már határozottan rámnézett és fölkapva fejét — mint amikor valaki felismeri régi barátját — az asztalomhoz indult és mosolygott: — Szervusz, Miklóskám...! Nohát, ez aztán a meglepetés... ! Fölálltam s miközben helyet mutattam neki mellettem, így válaszoltam: — Végtelenül örülük, hogy találkoztunk .-.-.A Gréti éppen a napokban emlegetett.;. — Kérek két duplát rummal! — szólt oda a felszolgálónőnek. Mondanom sem kell, hogy e kölcsönös üdvözlés ismét a jelszó volt. Amennyiben Koroknay esetleg tévesen más valakit szólított volna meg — bár ez majdnem kizárt dolog — akkor még mindig kivághatta volna magát, elvégre gyakran megesik, hogy az ember valami távoli, vélt ismerősét próbálja teljesen idegen emberben felfedezni. Ez esetben pedig egyszerű bocsánatkéréssel elintézhetjük a tévedést. Koroknay közel van már az ötvenhez. Valamikor a Magyar Királyi Légierőknél szolgált, afféle kis hadnagyocska volt. Jelenleg az Építésügyi Minisztériumban dolgozik évek óta, — hogy milyen beosztásban, — azt nem tudom, mert nem — 56 — közölte velem. Hogy miképpen került a Bureau szolgálatába, szintén nem tudom. Soha, sem tőle, sem később azoktól — akiket ezután megismertem — nem kértem felvilágosítást, erre vonatkozólag. Mindenki önmaga titkának könyvelte el a hírszerző szolgálatba való bejutását. Különben pedig még Marseillé-ben szigorúan a lelkünkre kötötték, hogy soha egyetlen összekötővel, futárral erről a dologról ne beszéljünk. Koroknay nagyon ügyes ember volt. Itt az eszpresszóban átadta nekem — egy ciga- rettás dobozba rejtve, amelyet „véletlenül” ottfelejtett az asztalon a T .. ,-i és a P .; .-i — létesítendő — erőművek rajzainak miniatűr fotókópiáját. — Remélem, nem kell külön figyelmeztetnem téged arra, hogy vigyázz nagyon az anyagra. Hónapokig tartó munkám fekszik benne. Valameny- nyi szelvényről külön-külön tudtam csak a kópiákat elkészíteni. Koroknay ekkor átadta az üvegfiolát is. — Együtt csomagold be az anyaggal. Tartsd állandóan a kezed ügyében. Helyezd el mondjuk egyik külső zsebedben. Ha valami baj érne, akkor a markodban összeroppantod az üvegfiolát és a kiömlő sav azonnal megsemmisíti a kópia felületét. — Szóbeli közlést is várnak tőled — jegyeztem meg ezután. Ugyanis Gréti szerint ez lesz egyik legfontosabb jelzés számunkra, amelyet Koroknay velem küld. — Igen, tudom, most térek rá: Az állás, ame— 57 — lyet egy futár számára keresnem kellett, — kész. Másfél hónap múlva körülbelül elfoglalható. Itt a fővárosban az egyik építési vállalatnál. Szerencsére a geológiai intézet bővítését végzi a vállalat. Azt hiszem úgy is arra megy ki a játék. Tehát az állás megvan! Koroknay elbúcsúzott tőlem; Mint már mondottam, a fotókópiákat egy ciga- rettás dobozban az asztalomon hagyta, amelyet távozásomkor magamhoz vettem. * Két napot töltöttem el Budapesten és csak hétfőn este ültem a Pécs felé induló személyvonatra. Néhány lapot vettem a Keleti pályaudvar egyik újságstandjában, de aztán elálmosodtam. Az esőköpenyem zsebében tenyerembe szorítottam a Koroknay-féle csomagot, minden eshetőségre készen, — végül is elaludtam. Fele úton a kalauz felrázott, lekezelte a jegyemet s ismét elaludtam. Hajnalban — amikor már Pécshez közeledtünk — egyszeriben zajossá vált a kupé. A környékről Pécsre utazó munkások és hivatalnokok szálltak fel a vonatra, s hangos beszélgetésükkel már kiverték szememből az álmot. Nem is bántam, mert így jutott egy kis idő arra, hogy legközelebbi teendőimmel kapcsolatosan összeszedjem gondolataimat.
