Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
a 1985. november 1,1. TOT N A ATTTTYFl NFPTI.TSAO Nincs többé zárnyitás! Mert ugye milyen is az ember? Csinál egy zárat. Ezt egy másik ember leinyitja. Aztán csinál egy még rafináltabb zárat, amit egy még rafináltabb ember ismét felnyit. Es így megy ez végig áz emberiség történelmén keresztül. De meddig? Véleményem szerint nem sokáig. Buffalo város jogásza ugyanis most csaknem teljesen biztonságosnak mondható zárat talált fel. Abból a gondolatból indult ki. hogy nincs a világon két olyan ember. akinek az ujjlenyomata azonos volna. Az ujjlenyomat tehát az egyedül nem hamisítható kulcs. Most már csak a tárat kell hozzá megszerkeszteni. És, ha elkészül a zár, akkor. .. Igen. az emberen nem lehet kifogni. A betörők a zárakhoz igazíttatják majd az ujjúkat. És lesznek orvosok, akik majd hozzáigazítják. És, akkor kiderül... Mi is derül ki? Minden. Lám, Hollandiában is kiderült, hogy mire készült a kémelhárító szolgálat. Pedig titokban akarták tartani a dolgot. És mégis kiderült. Ugyanis a szeméttel együtt kidobtak egy szigorúan bizalmas ügyiratot. A papír egy szatócshoz került és kész volt a baj. A szatócs ugye jobbnak látta, hogy ne ebbe csomagolja a te pertőt, mert az ilyen papírt ilyen célra kár felhasználni. Jó pénzért eladta a sajtónak. A sajtó meg kapott rajta. Ki- kiirtölte, hogy a holland itkosszolgálat engedélyt szeretne kicsikarni rejtett mikrofonok felszerelésére és a telefon- beszélgetések lehallgatására. Lett ebből nagy botrány Ügy kell nekik, miért nem vigyáztak jobban a papír- htkra. Mi vigyázunk a papírjainkra, csak a szánkra nem. Nálttnk gyakran előbb tudják az utcán a döntést, mint bent azok, akik majd döntenek. Viszont ez nincs írásban. És ugye a szó elrepül, az írás megmarad. Mi költészetkedvelő nép vagyunk. Betéve tudunk verssorokat. Például: „Száll a madár ágról ágra, Száll az ének szájról szájra”. Sőt. mi több. Mi nemcsak a verset ismerjük, hanem azt teljes mértékben át is ültetjük a gyakorlatba. Hogy milyen nehéz egy elméleti tételt a gyakorlatba átültetni, azt bizonyítják a szemináriumok is, ahol a felelet után felteszik a kérdést: mondjon egy gyakorlati példát az elmélet alátámasztására, akkor bizony úgy hallgat az istenadta kérdezett, mintha arra kellene választ adnia: miért van egyes hivatalokban annyi íróasztal, amennyi van? Alert mondhatná azt is: „Azért, hogy a drága papírt minél többen fogyasszák feleslegesen”. De nem mondja, mert ezt bizonyítani kellene. És a bizonyításhoz papírra lenne szükség, és akkor ő is a telesleges papízfaggasztók közé lenne sorolva. Szóval nehéz dolog az ilyen kérdésre megfelelni. És képzelje el, milyen nehéz dolga van nálunk egy személyzetisnek. Az amerikaiaknak könnyű. Mert mit csinál egy amerikai személyzetis? Ha nő, akkor betesz egy rúzst o retiküljébe és bemegy a dolgozók közé, vagy csak a retikül- jét teszi le. A rúzsban rádió van. Namármost, ha az emberei: beszélnek erről, arról, akkor a személyzetis mindent megtud mindenről. Vagy még ennél is jobb trükköt alkalmazhat, ha éppen erre szottyan kedve. Beszélget azzal az illetővel, akiről meg akar tudni valamit. Esetleg meghívja egy kávéra. Megrendeli a kávét és felkínál egy szem kockacukrot a kiszemeltnek. Azt mondja: „Én nem szeretem édesen a káliét” — és belepottyantja az illető kávéjába a kockacukrot. Az illető szépen elkeveri a kockacukrot és sejtelme sincs arról, hogy a kockacukorban rádióadó volt. A rádióadót szépen lenyelte és ettől a pillanattól kezdve a személyzetis mindent tud róla. Ha otthon panaszkodik, a személyzetis tudja, ha megcsalja a feleségét az illető, felesége ugyan nem tudja, de a személyzetis tudja, ha szidja a személyzetist, a személyzetis tudja. Szóval nem irigylésre méltó helyzetbe kerül az illető. Ezzel szemben mi van nálunk? 20 év bűnügyi krónikájából A pénz nem számít A parádsasvári üveggyár csiszolókorongjai mellett díszítette mesteri kézzel a hatalmas ólom- I kristály vázákat nem is olyan ré- ' gén. Most a Duna-parton bandu- I költ, a parancsnoktól kapott eligazítás szerint. Tizenöt kilomé- | tér volt már mögötte, de nem | érezte a fáradtságot. A megszo- ! kott tempóban emelgette lábait, rótta egymás után a kilométereket. A csiszolókorong székhez kötötte ott a gyárban. Itt a határőrségnél portyázni kellett, húsz kilométernél is többet naponta. Nehéz volt megszokni. Szorította a csizma, ólomként húzta lábait. Most frissen lépdelt, megerősödött, megszokta a járást. Figyelte a tájat, a folyóparti bokrokat. Itt a határ mentén a legkisebb zaj, mozgás is gyanús lehet. Igen, most is, ott a bokorban, mintha lenne valaki. Megállt, majd lefeküdt, és közelebb kúszott. Négy férfit vett észre. Beszélgettek, de szavukat nem értette, nagy volt a távolság. Székvölgyi Miklós határőr nem tétovázott. Közelebb kúszott, majd hirtelen felegyenesedett. — Jónapot! — köszönt hangosan. Azok meglepődtek. Morogtak valamit az orruk alatt, de láthatóan nem volt kedvük beszédbe elegyedni a határőrrel. Az egyik fel is állt, hóna alá fogta aktatáskáját, biccentett a fejével, s menni készült. — Egy pillanat — tartóztatta a határőr. — Kérem az igazolványokat. Elővette. A többiek is megmutatták. Ketten külföldi hajósok voltak, a másik kettő magyar. Papp György és Nadabán Demeter. — Mi van a táskában? — hangzott a következő kérdés. — Egy kis elemózsia. — Megnézhetem? Mondták volna, hogy nem, de nem merték. Székvölgyi határőr egyáltalán nem csodálkozott, amikor a felnyitott aktatáskából orkánkabát, női fehérnemű, nylonharisnya, és más, vámolatlan, külföldi áru került elő. önök most velem jönnek — s már mutatta is az utat. Visszafelé hárman bandukoltak. Elöl a két csempész, mögöttük Székvölgyi. Azok lógó orral, a földet bámulva, a katona jókedvűen, frissen. Az alacsonyabb, a borostás arcú aprózta lépteit. Közelebb akart kerülni a katonához. Néhány perc múlva megszólalt. — Katona bácsi... Székvölgyi elmosolyodott. Bácsi... Ha jól meggondolom, az apám lehetne... — Ne bácsizzon, és menjen előre! — Ne legyen már ilyen szigorú. ...Ne vigyen minket sehova... Magának is csak van szíve. A határőr nem válaszolt. Néhány perc múlva ismét megszólalt a csempész. — Drága vitéz úr!... szívesen adok pénzt magának, ha elenged. Székvölgyi mosolygott az ajánlaton. A csempész félreértette. — Minden pénzemet odaadom. Nálam a pénz nem számít, magának meg jól jön... Ne féljen, nem tudja meg senki, hogy elengedett minket. Úgy eltűnünk a környékről, hogy nyomunk sem marad... A határőr megelégelte az alkudozást. — Velem jönnek minden körülmények között! Engem nem lehet megvesztegetni. Az őrsön előbb tagadni próbáltak. De amikor a motozásnál előkerült a csempészáru listája és a nadrágba rejtett több ezer forint, nem sok értelmét látták a köntörfalazásnak. Aláírták a jegyzőkönyvet. A vesztegetésről is... HALÁSZ KÁLMÁN Fulton első utasa Kétszáz esztendővel ezelőtt, 1765. november 14-én született Robert Fulton amerikai mérnök, az első használható lapátkereke-, gőzhajó feltalálója. Amikor először haladt felfelé a hatalmas Hudson folyón, kis Clermont nevű hajójával, sok izgalom után érte el útjának végső célját, Catskill falut. Úttörő jelentőségű vállalkozását — 240 kilométeres útját — 1807-ben 32 óra alatt tette meg. Sikeres megérkezése után megpihent, majd előkészületeket tett, hogy visszainduljon New Yorkba. A környék egész lakossága a gyerekektől kezdve a szakállas öregekig és fogatlan öregasszonyokig, a gőzös csodálatára gyűlt össze, melynek hossza 45 méter volt és gőzgépének teljesítménye húsz lóerő. Nézték az emberek a partról a csodálatos alkotmányt, de senkinek sem volt bátorsága, hogy rálépjen az ördöngős szerkezetre. Végül nekirugaszkodott egy idősebb ember, csónakba ült, és a Clermontra vitette magát. A fedélzeten a feltaláló kapitányt: Fultont kereste. Bevezették a kis kabinba, ahol a mérnök éppen a hajó gépeinek rajzait tanulmányozta. — Fulton úrhoz van szerencsém? — kérdezte a belépő öregember, tisztelettudóan meghajtva magát a kapitány előtt. — Igen. — Uram, ön visszatér ezzel a hajóval New Yorkba? Fulton elnevette magát és mosolyogva válaszolta: — Megkísérlem. Az ismeretlen közelebb lépett a kis kapitányi asztalhoz, mely mögött Fulton ült: — Nem volna kifogása az ellen, ha ezt az utat én is megtenném önnel? A feltaláló megadva magát, széttárta karjait: — Ha önnek van hozzá bátorsága, nekem nincs ellenvetésem. — És mennyi viteldíjat fizetnék? Fulton rövid gondolkodás után megszólalt: — Hat dollárt, uram, ha nem sokallja. Az öregember szó nélkül elővette pénztárcáját és a csodálkozó Fulton kezébe leolvasta a kért összeget. A feltaláló hosszasan nézte a pénzt, majd könnycsepp jelent meg a szemében: — Bocsásson meg, uram, hogy ennyire ellágyultam, de ez az első jutalmam tengernyi fáradságomért, -melyet a gőznek a hajózás igájába hajtásáért eddig kifejtettem. Szívesen adnék legelső anyagi sikerem megünneplésére bankettet, de ehhez még nagyon szegény vagyok. Ha legközelebb találkozunk, remélem, anyagi helyzetem is jobb lesz. A Clermont visszatérése New Yorkba szerencsésen megtörtént. Négy esztendővel később — 1811-ben —, Fulton újból gőzösének kapitányi kabinjában ült. Ennek az újabb gőzhajónak North River volt a neve, s az előzőnél jóval terjedelmesebb volt. A kabin ajtaján egyszerre kopogás hallatszott. Alig nyílt meg az ajtó, Fulton nagy örömmel ugrott fel székéről és barátságosan rázta meg látogatója kezét. Az első fizető utas volt! Fulton azonnal bőséges ebédre téríttetett, s a pohárköszöntőben hálás szívvel emlékezett meg legelső, hat dolláros jövedelméről. Végezetül hadd említsük meg, mikor Európában járva I. Napóleonnak bemutatta a gőzhajóról szóló terveit és modelljét, a nagy hódító teljesen figyelmen kívül hagyta azt és nem tartotta hasznosnak és jelentősnek a később világraszóló találmányt. RÉVÉSZ TIBOR Ha szidja a vállalatvezetőt az illető, a személyzetis tudja. Ha megcsalja az illető a feleségét, a személyzetis tudja. Ha elégedetlen az illető, a személyzetis tudja. Pedig nincs kockacukorba, rúzsba rejtett adónk. Viszont mi költészetet kedvelő nemzet vagyunk. Különösen szeretjük ezt a verset: ..Száll a madár ágról ágra, Száll az ének szájról szájra”. És ezt a verset átültetjük a gyakorlatba. E vers alapján dolgozik a személyzetis is, aki annak alapján dönt gyakran egy-egy ügyben, mekkora az illető madár, és mit énekel. Mindebből én azt a következtetést vonom le: lírai nép vagyunk és ebből kifolyólag rengeteg technikai eszközt meg takarítunk. Takarékosabban élünk, mint az amerikaiak. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Felvételünkön egy kozmodrom — űr- repülötér — egyik indítóegységét látjuk, mégpedig a rakéta indításra kész állapotában. Balra a szerelőtornyot látjuk félrehúzva, jobbra pedig a kábeltornyot, amely az indítási parancsot és a gyújtási utasítást a rakétába továbbító kábeleket tartja, középen a rakéta. A háttérben az indító bunker, ahol az indító, irányító személyzet tartóz ko- < dlk. A bunker ! olyan biztonsággal | van méretezve. 1 hogy a felemelke- | iő és üzemzavar miatt esetleg rács' és felrobbanó rakéta ellen is tökéletes védelmet ad.
