Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
6 A mosolygó 1855. november 19-ét írtak ak- színházba járat, kiváltkép e há- kor, amikor száztíz esztendővel rom utolsó, iskolai törvények ál- ezelőtt a magyar romantika és tál tilalmazott tárgyak esze ágá- tendeig, s addig, édes jó barátom. úgy hát csak megmondom, hogy elhúzhatnám én ezt négy-öt esza reformkor kimagasló költője, Vörösmarty Mihály örökre megpihent. A koszorús poéta, elhunyt, s egy egész nemzet állt némán ba se jöhettek... Az úszás mes- gyakran eljönne hozzám, és csak térségét óhajtotta magáévá tenni, egy-két hazugsággal tudnám ví- s úszni tudni, s azért elhatáro- gasztalná. Hanem mikor elveszzott szándéka lett természetes koporsója mellett. A költő még- úszásban magát gyakorolni, s e is él ma is, alakja és művei végre a Dunában való úszás kihalhatatlanná tették: s ma, az emlékezés pillanataiban, krónikánkban történeteinkkel őt idézzük, s ha históriánk derűs pillanatokat mondanak el Vörcs- martyról. tesszük ezt azért, hogy a nagy lírikusról a mosoly varázslatával meséljünk... A POÉTA IFJÜSÄGA Vörösmarty Mihály ifjúkori jóbarátja, Sallay Imre 1865-ben Toldy Ferenc biztatására összegyűjtötte a költőről való emlésérletekben az 1824-ik és 1825-ik évi nyári idényeiben egyedüli társa valék vele . . AZ ÜGYVÉD Fiatal korában ügyvédségre adta magát. A Nemzeti Kalendárium régebbi füzeteiben igen sokáig lehetett látni a költő nevét a jegyzékben, ahol a pesti ügyvédek lakása volt megjelölve. Egyszer egy ismerőse küldött hozzá egy embert, kinek bonyokeit és élményeit. A kiadatlan lult pőre volt; de mindjárt kikéziratból közöljük az alábbiakat: „Szünnapokon a tanoncok társaságában sétákat tettünk s kedvezőbb időkben a szabadba is. Vörösmarty szeretett az ifjakkal körben métát labdázni... Későbbi években már áprilisban is a derült a fél beszédéből, hogy nincsen igaza. — Ebből áll az egész — mondta a fél —, ha Vörösmarty úr méltóztatnék ezt a port elvállalni. — De mikor annyi dolgom van — sopánkodott a fiatal fistanoncokkai együtt élvezte a ked- kális, nem akarva mondani, hogy vés Zugliget kellemit. Deákosan jogtalan dolognak nem kíván a napi eleséget magunkkal ki- ügyvédje lenni, vívén, az úgynevezett „disznófej”- íorrás csurgó vizével szomj unkát enyhítve, a százados bükkök árNem kívánom ingyen az úr fáradságát — jegyezte meg a fél, s egy százas bankjegyet tett a tené a Pórt, akkor már megvallom, mint kezdő fiskális, nem tudom, mit kellene hazudnom, hogy fölérje a száz forintot. Nagyot nézett a pörös fél: — Hát azt gondolja a tekintetes úr, nincsen igazam? Vörösmarty egyetlen szót mondott: — Nincs! Az ügyfél érthetetlenül nézett az ügyvédre: — Hát ilyen fiskális is van. aki az igazat megmondja? — Én már ilyen vagyok! Az ügyfél fölállt székéről: — Ilyen böcsületes emberre még nem akadtam. Hanem a jó tanácsért én is mondok egyet. Vörösmarty megértőén bólintott: — Köszönettel elfogadom. Az ügyfél közelebb hajolt a költőhöz: — Azt mondom: ne maradjon ügyvéd! A SZÍNÉSZ IS VADÄSZIK Színibírálatában egyszer megrótta Megyeri Károlyt, mert a kiváló művész ez alkalommal nem tanulta be kellőképpen szenyaiban költénk el egyszerű ele- kezdő ügyvéd asztalára, mélyen repét és egészen a súgóra bízta delünket. ennyi pénz egyszerre sohasem magát. napon volna Egy megbeszélt Boritalt — tudtomra — 1820. volt. — Most már csak nem vo- azután vadászni kellett évig nem kedvelt; étkezésnél egy nakodik az úr? menniök. meszelyes üvegben tétetett elei- Vörösmarty ránézett a bank- Megyeri Károly haragosan főbe; italánál csak az első pohár- jegyre, s bár szűk anyagi körül- gadta Vörösmartyt, és kijelentet- nál, annak egy negyed részében ményei mellé jólesett volna a te, hogy nem vadászik. pénz, mégis azt válaszolta az ügy— a többi tartalmát vízzel sza porítva — használta a bort, s félnek: tovább mindig tiszta vizet ivott — Sajnálom A kávé italt megtűrte. Mind- tolhatom el! azonáltal kávéházat, vagy akár- mely ilyetén szórakozások vagy elmulatozásoknak helyeit csak annyiban ismerte, amennyiben előttük elmenetelében látta, hogy ez kávé — vagy kocsmaház. de mégsem válhol Az ügyfél hol a pénzre, Vörösmartyra nézett: — Hiát nem ér rá az úr? Vörösmarty félig elvörösödött: — Valóban nem érek rá — mondta, s közben asztalán egyetVörösmarty kedélyesen válaszolta: — Igazad van, minek is jönnél! Hiszen már tegnapelőtt a színpadon lőttél bakot! Megyeri elnevette magát és — együtt vadásztak. Révész Tibor VITTORE FIORE: Töltsétek be szavakkal 1 Itt az én sivár falumban költők, s napszámosok élnek, zajtalan nagy csend ül a mezőkön, természetétől fogva nyílt a nép, s határtalan magas az égbolt. Puglia, mocsarak, és kivándorlók hona, a város hív, — oly lassan múlik itt a hónap, oly keserves a síkság. Egy síkságot talán nem is lehet megénekelni. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről, évre. Ha én szólok a napról, nektek szólok társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben. Napjaink ily egyformák, ily lassan telők. így megviseli a táj a benne élőt. Ó Pugliám, ezt hordozza a szív virágzó kastélyok között vérében ringatván a katedrálisok lelkét s a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled, szegény falum, tele csenddel, fügével. S így maradsz meg, bárhová is vinne sorsom: sík utaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és odúik mélyében hallgatag parasztok. És tudod-e honnan és hová visz, mért remeg szívedben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye? Itt marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, ó, töltsétek be engem tanya illatú szavakkal. íme társak, ez maradt enyém csupán: a bú, a gond. itt az én sivár falumban. Ki hoz végre enyhítő derűt? (Fodor András fordítása.) Vittore Fiore a fiatalabb olasz kőltőgenerációhoz tartozik. Az olasz közéleti líra egyik jeles képviselője. Diáktársai mutotoaásaiban is len percsomó sem feküdt. soha részt nem vett... Egyszóval Látom én, uram — szólt az semmiben sem hajhászott élve- ügyfél — hogy nem ezt akarja zetet, s azért egy-két vidorabb nekem mondani, miért nem szól kedélyű társa zárdás barát néven magyarán? — Az igazat szívesen emlegette őt. Dohányzást sokáig meghallgatom. nem ízlelt Lovaglás, korcsolyázás bálokra, vadászat, de még A poéta-fiskális fölbátorodott: — Ha úgy van — mondta — Thomas Bell: A ki szerencsét csinált ♦✓Amerikában A harmadik országos grafikai biennálé Immár harmadszor rendezték meg az országos grafikai biennáiét. A mostani, a miskolci seregszemlén hetvenkét művész kettőszázhuszonnégy alkotását mutatják be. Képünkön: részlet a kiállításról. (MTI-foto — Kovács László felvétele.) 1910 tavaszán hárman üldögéltek a szürke, kopottas bérház udvarán, s beszélgéttek. Valamennyien szlovák számazásúak, kohómunkások, szőke, keménykötésű férfiak, közel a negyvenhez. A legidősebb, Mike Dobrej- cak, papucsot és hosszú ujjú inget viselt. Talán egy órával azelőtt kelt fel. hogy hamarosan elinduljon éjjeli műszakra, a kohóhoz. A bátyja, Joe és legjobb barátja, Steve Bodnár simára borotválton, villogó fehér ingben ültek mellette. Derült, májusi délután volt. A három férfi érezte, ahogy a füstbeburkolt nap melege behatol a ruháik alá. A szomszédos kocsma szolgálója egy darabig elszórakoztatta őket azzal, hogy kiállt, a fölöttük kanyargó vaslépcsőre és ablakot mosott. Azután vissza- i ment a belső helyiségbe, eltűnt a hajladozó derék, és a vékony boka, s a három férfi jobb híján beszélgetni kezdett arról, amiről mindenki más Braddock városában: Andy Tothról. Sok-sok évvel azelőtt egy zord szilveszter-estén nagy csetepaté támadt a Braddock-i vasgyár kapujánál. A munkások fizetett szabadságot követeltek újév napjára, a társaság megtagadta, mi- j re az emberek összegyülekeztek 1 a kapunál és feltartóztatták éjszakai műszakra érkező társaikat. I A művezetők és a gyári rendőrség beavatkozott, hamarosan szabályos kis csata kezdődött a Tizenharmadik utcában. I Amikor minden elcsendesedett, I betört fejű, törött karú sebesültek nyöszörögtek mindkét oldalon, és egy ember, egy ír származású művezető halott volt. Andy Tóth olvasztárt, — aki nemrégiben jött Amerikába feleségével és két fiával, letartóztatták és gyilkossággal vádolták. Tóth bevallotta, hogy részt vett a csetepatéban, de tagadta, hogy ő ütötte volna le a művezetőt. Mégis bűnösnek találták és kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet csak később változtatták át életfogytiglani fegyházra. Andy Tóth utolsó pillanatig hangoztatta ártatlanságát. Múltak a hónapok, s lassanként a családját — és talán a halott művezető családját — kivéve, senki sem gondolt már Andy Tothra. De most az emberek ismét róla beszéltek, mert húsz év után kiderült: valóban teljesen ártatlan volt. Valahol egy Steve Tóth nevű ember, halála előtt, vallomást tett, hogy ő, és npm névrokona, Andy Tóth ölte meg a művezetőt a sztrájk idején. Andy Tóth kiszabadult. A képe megjelent az újságokban: zömök, fehér hajú, ijedt tekintetű emberke. Kezében rózsafüzért tartott, s állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő mindig tudta: egy szép napon majd kiszabadul, mert minden éjjel imádkozott, és istenben való hite egy percig sem rendült meg. A következő vasárnap az ország sok-sok templomában prédikációjukba iktatták szavait a papok ... Andy Tóth nem sokáig szívta Amerika levegőjét. Amilyen hamar csak tehette, visszatért az óhazába. Felesége, aki az ő fogsága idején kosztosokból tartotta fenn magát, még évekkel azelőtt meghalt. A fiai amerikai állampolgárok lettek, megnősültek, s gyerekeik már ott születtek. Andy Tóth hazatért — meghalni. Ezt a kijelentését mindenki nyugtázta, de senki sem vette komolyan. S ami az egész esetben meghökkentette az embereket, az a vállalat váratlan megnyilvánulása volt; hirtelen támadt nagylelkűséggel, s talán lelkiis- meretfurdalásuk leküzdésére, kifizették neki azt az összeget, amelyet húsz év alatt keresett volna, ha nem kerül börtönbe. Az itteni emberek sosem ún- ják meg, hogy a pénzről beszéljenek. — Mit gondolsz, mennyit kapott? — kérdezte Joe. — Könnyű dolog kiszámítani — felelte Mike. — Óránként 14 cent, 12 óra egy nap, 7 nap egy héten. — Húsz éven át. — Hűha! — Ez komolynak látszik. Könnyű szellő rezegtette meg a száraz leveleket a Tizenkettedik utca fáin. Odakint egy zöldségárus tolta kordéját, énekelve kínálgatta a krumplit, hagymát, káposztát, és utcagyerekek gúnykórusa visszhangozta kántáló szavait. — Te tudsz számolni, Mike. Mond meg, mennyi az? Mike mosolygott, büszke volt a tudományára. — Ha akarjátok! — Behajolt az ajtón, beszólt a konyhába,
