Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
/ I GALAMBOSI LÁSZLÓ: A Lant eljegyzése Könnyű selyemben, fehér koronával, teknőchéj-bárkán siklottunk. Kék lánggal repült a Lant, menyasszonyfátyol fényét hattyúk kísérték. Vörös hullám-kévék mögött apám palástja, nehéz sátor, fölszikrázott a cápák fogsorától, Égő ormokkal dühöngött a tenger, leszállt a Lant, virágölemben fegyver Tersánszky J. Jenő: Lezár Ha naplót írnék róla, körülbelül így festene. Az első nap. Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza aznap, mikor áthelyeztek. Még nem ismerem a kisvárosi utcát. Hát egy rácskapunál, egy bor- júnyi szentbernáthegyi rohan a kapunak. És ordít, vonít kínjában és dühében, hogy nem marELMENNÉK KARAHIN1ÁBA (Ifj. Kertész László illusztrációja Juhász László verséhez) ahol Mary készítette a vacsorát, és csomagolta az uzsonnás tarisznyáját. — Marcha! Keressél egy dr ab papírt és ceruzát! Az asszony az ajtóhoz lépett. Alacsony, fáradt nő volt, foltos ruhában, egyéves forma kisbabáját cipelve a karján. A csecsemő szakadatlanul rágcsálta a darabka szalonnát, mely sprágán csüngött alá a nyakából. — Minek neked papír és ceruza? — kérdezte. Szlovákul beszélt éppúgy, mint a férfiak. — Kiszámítjuk, mennyi pénzt adott a Társaság Andy Tothnak. — Áh, ti jóemberek! Jobb lenne, ha inkább készülődnél munkába. De azért hozta, amit a férje kért, egy darab barna csomagoló papírt és egy ceruzacsonkot. Mike kisimította a papírt a térdén, és megnyálazta a ceruza hegyét. — Óránként 14 cent, napi 12 óra. — Leírta a számokat és gondosan elvégezte a szorzást. — Egy dollár 68 cent. — Ezt fejből is megmondhattam volna neked — szólt közbe Bodnár. — Heti hét nap — újabb szünet. — Az annyi, mint 11 dollár és 76 cent. — Na és a nyújtott műszak? — kérdezte Joe. Az még 12 órát jelent minden héten. — Igaz, de honnan tudod, hogy a Társaság beszámította a nyújtott műszakot is? — Ha dolgozott volna, rá is esett volna nyújtott műszak. Márpedig a Társaság most úgy fizet, mintha dolgozott volna. Te nem így gondolod Stefan? Bodnár azt felelte, ez elég józanul hangzik. De aztán hozzátette, a Társaság talán másképpen vélekedik. — Ha ennyire aprólékosan akarjátok kiszámítani, akkor nagyobb szakembert hívjatok — szólt Mike. — No és mi van a bércsökkentésekkel ? — Egyszerűsítsük a dolgokat. — javasolta Joe. — Vegyük az átlagos 12 órás munkanapot, hét napos hetet, bércsökkentések és átmeneti elbocsátások nélkül. Bodnár mérgesen kérdezte: — Szeretnék én egy olyan gyárban dolgozni. Ti talán tudjátok, hol van ilyen? — Biztos az égben! — felelte Joe. Bodnár elfordította az arcát és köpött. — Vagy a pokolban. — Maradj már nyugton — szólt rá Mike — vagy itt ülhetünk egész nap. ötvenkétszer tizenegy dollár hetvenhat cent, az annyi, mint... — leírta a számokat, szorzott és összeadott. — Annyi mint hatszáztizenegy dollár és ötvenkét cent egy évre — jelentette be. — Ilyen sok? — Húsz év alatt ebből csinos kis összeg lehet — jegyezte meg Joe elgondolkodva. — Most már tudom, miért élvezik a munkájukat a bankosok, — szólt Mike a papírra bámulva. — Az ember leír néhány számot, összeadja őket és egyszeriben gazdag lesz. — Mennyi az? — kérdezte Bodnár. — Egy pillanat! Húsz év alatt az ... — Mike ceruzája szántotta a papírt s közben a többiek el- merülten figyelték. — Bozse moj! — No? No? Mondd már! — Tizenkétezer-kétszázharminc dollár és negyven cent, hajszálpontosan. Meghökkenve bámultak rá. — Mennyit mondtál? Mike megismételte a számot. — 12 ezer dollár — bólintott. — És méghozzá egy összegben, készpénzben. — 12 ezer dollár! — Nem is hiszem el. — Ott van a számítás. Az összeg nagysága lenyűgözte őket. Elállt a szavuk, úgy meredtek a Mike térdén fekvő papírlapra. — Szentséges ég! — kiáltott fel Bodnár. — Amikor meghallottam, hogy adnak neki valami pénzt, azt kívántam magamban, legyen minél több öröme belőle. Nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog. Azt hittem néhány száz dollárról lesz szó, s az épp elég kevés ahhoz, amennyit szenvedett. De 12 ezer dollár! — Sok pénz — ismerte el Mike. — Valóságos vagyon. És mindez miért? — Irigyled tőle? Bodnár ismét a Mike ölében fekvő papírra tekintett, aztán gyufát sercintett. meggyújtotta pipáját, a fel-feltóluló érzelem hatására csettintgetve, hangosan szívta. — Azon gondolkodom, hogy én már akkor is itt dolgoztam a gyárban, amikor őt a börtönbe vitték és te is. s mi még most is dolgozunk..'. És van akármelyikünknek 12 ezer dollárja, amit felmutathatna? 12 ezer dollár? 12 ezer kutyagumi! — De mi nem is ültünk börtönben húsz évig. — ördög vigyen el engem, ha nem ülnék szívesen a legszigorúbb börtönben ennyi pénzért! — Húsz év börtönben — az hosszú idő Stefan! — Húsz év ebben az istenverte gyárban — az is hosszú idő, ba- rátocskám. — Igaz. Ez igaz. — S nekünk mi jut belőle? Ki áll jobban e pillanatban? Csak és a szerelem hat le. Ezer szerencse, hogy a kapu zárva. így is, úgy ugrok félre, mint a lövésre az a nyúl, amelynek szülei nem voltak párducok Nubiában. Ez semmi volna. De az ablakban, ahol el kell haladnom, egy bájos leányfej s egy idősebb hölgyé, nyilván az anyjáé. A rémülettől a lépteim elvesztik a ritmusukat, s úgy megyek, mint mikor járni tanultam. Pont az ablak alatt pedig megbotlom. Be kínos! Ilyen gyáva fráter! De mit tegyek? Ez az idegek gyávasága, nem a lelkületé. Azazhogy hagyjuk ezt. Másnap. Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kint látom feküdni a járda szélén. De már nem vonulhatok vissza, mert az ablakban ott van a bájos ismeretlen, anyjával, s röstellném. Kacagtatóan undorító, ami bennem végbemegy, amikor közvetlen közelről, a kutya, ahogy meglát, főikéi és jön elém. Nem ellenséges ezúttal. Ügy látszik, csak a nadrágomat akarja megszagolni. De a nadrágomban a lábaim már reszketnek és szemeim előtt dűlnek össze az utca házai, mint egy berúgott bál és az ég rogy alá, és a föld hullámzik talpam alatt, mint a tenger. A kutya orra három ujjnyira a lábikrámtól. így haladnánk el édes-kettesben az ablak alatt. Rohanj neki! Iramodj! Míg beléd nem mar ez a fenevad! — sistergi minden idegem. Kivált, amikor a kutya, pont az ablak alatt, egyszerre elém kerül. Csak pacsit akar adni? Dehát nem fogadom el. Hallatlan büszke vagyok. A levegőbe tartom az orromat. De a kutya nem enged. Szök- dösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat végigsimítja mancsánézz meg minket. — Hevesen gesztikulálva körülmutatott a mocskos udvaron. — Kérdezem tőled, ki áll jobban? Tóth visz- szatért az óhazába, vagyonnal a zsebében, s az élete hátralévő részében azt csinál, amit akar. Mi pedig itt görnyedünk továbbra is a kohó mellett, a száraz kenyérért. Mike nem válaszolt. Joe köny- nyedén megvonta a vállát, egyik kezével a pipáját tartva, másikkal pedig megtámasztva a könyökét. Mary kiszólt a lakásból. — Mihal, elkésel! Mike lassan, kelletlenül felkászálódott. — Tóth csinos kis beszédet vághat ki, amikor hazaér a falujába. Bodnár felmordult, még mindig fortyogva a dühtől. Joe felpillantott a bátyjára. — Beszédet? Mike bólintott és a pillantása messzire tévedt. A hangja szó- nokias színezetet öltött. — Gondolom, hogy valami ilyesmit mondhat azoknak, akijí összegyűlnek az üdvözlésére: „Barátaim, fiatal koromban elmentem Amerikába, hogy szerencsét csináljak. Arról álmodoztam, hogy egy napon visszatérek gazdagon és híresen. A zsebemben pénz és talán még a képem is szerepel az újságokban. És íme, most itt vagyok. Gazdagon, és híresen". Mike megállt egy pillanatig, és alig észrevehető, fanyar mosolyra húzta az ajkát. „Gazdagon és híresen” — ismételte meg halkan. Aztán megrázta a fejét, mintha látott volna valamit, ami túlontúl sok ahhoz, hogy elviselje, és bement a lakásba, hogy összekészülődjön a munkához. Fordította: ZILAHI JUDIT val, s lába bele is akad a kabátzsebembe. Az ablakból hallom a mamát: — Cézár! Nem jössz vissza mindjárt! — majd nekem címezve a szavakat: — Ne féljen, kérem, nem bánt, csak játszik. Cézár! Te engedetlen! Erre illenék, hogy visszanézzek. De ezt sem teszem. Nem mosolyogtak ugyan rajtam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak. A veszélyen túl düh csap fel bennem. Na, ilyesmi nincs többé! Szerzek valahol egy fegyvert. És ha megint hozzám közeledik az a dög, egyszerűen lelövöm. Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töprenkedem, hogy kellene a másik utcán kerülni ezentúl, feltűnés nélkül, mivel negyedórányi út. Néhány nap múlva. Estefelé tartok haza. Messzebbről láttam már, hogy egy vézna fiú, csomaggal a hóna alatt, benyitott a ház kapuján. Nyilván nem tudott a kutyáról. Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet. A kutya ráugrott a fiúra, úgy, hogy az szegény hanyatt esett az ijedtségtől, sőt el is ájult. A háziak éppen most rohannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe van esve. Elriogatja a kutyát és feltápásztaná a fiút. Erre én segítek. Ügy viszem be a tornácra — karomban. Persze semmi baja. Egy pohár víz és már csak reszket éppen, egy kissé. Én a háziakkal ismerkedem és csillapítom zavarukat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a félelem természetrajzát. De nagyobb előszeretettel a lánynak. Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze, amint az eb ott ólálkodik körülöttem és szagolgat. Tizednapra. Ahogy jövök, és látom a kutyát az utcán, dehogy átkozom már! ..Drága, jó kis kutyuskám!” — így becézem magamban. Neki köszönhetem, hogy mindennapos vagyok a háznál, s az ifjabbik, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasszonyomé Ez lenne ennek a históriának rövid naplója. Ha másutt olvasnám, kevesebb hitelt adnék neki. GELLÉRT OSZKÄR: Mondd ki már Mondd ki már: mért riaszt a csupa fenség, kemény szigor, zord komorság, mért hajszol csipetnyi morzsát, s üdvözölsz mint vakszerencsét versek közt is, mint a báj gyöngyöz közben és nem azt. ami nem tud csak panaszt, sötét tűzüt, ami fáj, s óda hangon orgonái — mondd ki már. Mondd ki már: mért inkább a csillagokba nézel békén mosolyogva, ha sötétül a határ? S mért nem tetszik neked az a csak balsorsra váró haza, s madarak közt szívesebben nem az ölyv, ha fellegekben szemed elől ragadozva száll. Mért kedvesebb a dalos madár? mondd ki már. Mondd ki már: ha a tüdőd beleheli, mért kedvesebb a mezei andalító vadvirágos illatár. mint parfőmös budoár? S veszélyt jelző szirénánál méltóbb hangot hol találnál annál, mint ha felbúg a mélyszavú gyár? S mondd ki már: hideg fény a holdsugár. Idelenn, a földön fújják Ember, a te hallelújád, s odafenn a lét sivár: nem az isten, aki vár.
