Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
7 Proust és a megtalált idő Az újraol vasás is művészet. Egyaránt próbája írónak és olvasónak: mit őrzött meg az emlékezet, milyen kontúrokkal merül fel egy-egy halványuló név, s évek múltán is van-e még vonzásköre? Gide ezért kérte, hogy ne olvasói legyenek, hanem újra- olvasói. De a szorgalmas olvasó is bírja-e az iramot, s amikor az új könyvek is eláradással fenyegetik, jut-e ideje és ereje az újraolva- sásra? S itt kezdődik az író próbája; tíz vagy húsz esztendő távolából is tud-e vonzerőt gyakorolni, felkelti-e a képzeletet, hat-e, a szónak abban a gyakorlati értelmében, amit az új ráolvasás jelent? De a hatás is új meg új meglepetéseket tartogat: az ifjúkori élmény néha unalommá, közönnyé válik, máskor egy könyv, egy regényhős új színt kap, s midőn képzeletünkben másodszor kél életre, léte biztonságosabb lesz, erőteljesebb, igazabb. Itt van például Proust. A huszas években indult meg a Proust- vita, hívei és ellenfelei támadtak, s a halott hagyatéka egyszerre az irodalom középpontjába került, s hatása alól azok sem tudták kivonni magukat, akik szembeszálltak az eltűnt idő roppant re- gémyfolyamával. Magyar fordításának megjelenése (Gyergyai Albert mesterműve) ifjúságunk idejére esett, s az érettségire készülő kopott gimnazisták váratlanul Swannék, Odette, Verdurinék társaságában találták magukat. Combray temploma, vagy a Chamss-Élysées, a Bois de Bou- logne fasorai szinte valóságosabban jelentek meg szemünk előtt, mint a közvetlenül érzékelhető világ, is tulajdonképpen ez is volt Proust titka, az ábrázolásnak ez a hallatlan pontossága, amely a szavakkal szinte kitapintható valóságot tudott teremteni. Kétségtelen, a hatáshoz hozzá- j árúit a Proust körül kialakult legenda is, az asztmatikus világfiról, aki parafával bélelt lakásából a világ legkisebb zaját is kizárta, hogy egész életét újraélje az emlékezésben. „Megtervezte s előkészítette, mint egy támadást, tűrte, mint egy roppant fáradságot elfogadta, mint egy regulát, megépítette, mint egy templomot, követte, mint egy receptet, legyőzte, mint egy akadályt, meghódította, mint egy baráteágot, túltáplálta, mint egy gyermeket, s megalkotta, mint egy kis világot.” Proust szavai ezek, s aki csak megízlelte ennek a roppant műnek egyetlen részletét is, semmi túlzást nem érez e szavakban. Ha rápillantunk erre a hatalmas műre, gótikus katedrálisok jutnak eszünkbe, melyeket nemzedékek szorgalma és hite épített, ehhez azonban elég volt egyetlen ember csodálatos erőfeszítése, erejének hiánytalan koncentrálása. Igaz, elégett, fölemésztődött ebben az évtizedekig folytatott harcban, amit az emlékkel és a művel folytatott, s amikor a toll a szó valódi értelmében kiesett kezéből, valójában még nem is végzett: a mű, amely írás közben terebélyesedett, szinte kilépett saját medréből, még javításra szorult volna, az utolsó részben érződik is, hogy harcát maga is egyre reménytelenebbnek érezhette, mert már nemcsak a roppant mű nehezedett életére, hanem az elhatalmasodó betegség is. Mi hát a varázsa, mi a titka, ami a második, harmadik olvasásnál egyre jobban rabul ejti az olvasót? Ma már könyvtárakra megy a Proust-irodalom, a kommentárok ezrei magyarázzák, hogy Az eltűnt idő hogyan kapcsolódik a korhoz, Proust életéhez, milyen ösztönzést kapott Bergson filozófiájától. De mindezen túl Proust végső titka abban a csodálatos megjelenítő erőben van, ami alakjait olyan valóságosakká teszi. A világ, amiről ír, régen letűnt, a nagypolgári sznobok eltűntek, de Proust nélkül semmiképp sem lenne ilyen hiteles képünk minderről, 0 maga figyelmeztet arra az ellentmondásra, hogy „az emlék képeit a valóságban keressük, mikor ott mindig hiányzik belőlük az emlékekből áradó varázs, s amikor tudjuk, hogy sohasem érzékeinkkel foghatjuk fel őket”. Az emlék mindig mást mutat, az egyszeri valóság vonalait felbontja, hogy új és új formákban vetítse élénk. S az emlékezés eme sok apró mozaikja rakódik egységes képpé Proustnál, szinte saját élményünkjké teszi a prousti emléket, részeltetve minket is a bélőKik áradó varázsból. Ehhez azonban olyan tiszta és gáncsta- lan művészet kell, mint Prousté. amelyből nem hiányozhat az ő bátorsága sem, amely szakítva minden megszokottal és hagyományossal, új aspektust, új formát tudott adni a regénynek. Az idő, amely korábban csak a folyamatot érzékeltette, így válik alkatelemmé a regény szerkezeti részévé, ahogy Minkowski fizikájában a negyedik dimenziót jelenti: „Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket, — olvassuk Az eltűnt időben. — összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata, s a házak, a sorok, az utak épp oly mulan- dők, Sajnos, mint az évek.” De ebből a „vékonyka rétegből” nőtt ki, formálódott teljes világgá a prousti mű, mely mindig új és új titkokat tár fel a valóságból. Ama ritka és kivételes könyvek közé tartozik, amely minden újA néptömegek A szovjet filumapok elé művészété ..Ha a film a néptömegeké lesz és ha a szocialista kultúra igazi művészeinek a kezébe kerül, a nép szellemi fölemelkedésének egyik leghatalmasabb eszközévé válik”. Lenin mondta ezt, emigrációja idején, egy baráti beszélgetés közben. Följegyezték, hogy szeretett moziba járni, s hogy — akárcsak Gorkij — rendkívül korán észrevette, micsoda kulturális lehetőségek rejlenek az akkor még meglehetősen kezdetleges filmben. Nyilván nem véletlen, hogy a film történetének első, igazán átfogó művészi korszaka, a klasszikusok között mindmáig az első, éppen a szovjet filmművészet virágkora volt. Nem túlzás azt állítani, hogy a fiatal szovjet országot körülbilincselő blokád áttörésében a filmművészetnek ez a klasszikus korszaka különösen nagy és értékes szerepet játszott. Amikor a néphatalomról ellenségesen és gyűlölködve szóltak, a szovjet film hallatlan eredményeit — kénytelen-kelletlen, vagy örömmel — világszerte elismerték és irányadónak tartották. Eizen- stein, Pudovkin és Dovzsenko — de különösen az első — olyan világhírnevet szerzett a szovjet művészetnek, amely évtizedeken át megőrizte ragyogását és mindmáig sok művészt ihletett meg. őszinteség és lelkesültség, a mondanivaló és a kifejezés teljes biztonsága jellemezte ezt a korszakot, a Potyemkin páncélos, az Október, a Régi és az új, Az anya, a Föld filmtörténeti korszakát. A szovjet filmművészet hosszabb ideig tartó megtorpanás és útkeresés után az elmúlt években visszatért az első nagy virágkor eredményeihez és azoknak a nagy filmeknek értékeiből merített erőt, szerzett tanulságokat, amelyek azóta is a világ legjobb filmjei közé tartoznak. Az idei szovjet filmnapokon fölújítják azt az újabbkori szovjet filmet, amellyel az új virágzás kezdetét számítani szokás. Ez a film Kalatozov műve, a Szállnak a darvak. Határkő volt a helyes még akkor is, ha az új virágzás egyik-m'ásik — neldául A negyvenegyedik, Csuhraj remeke — keletkezését tekintve megelőzte is. A Szállnak a darvak népmeséi hangja, őszintesége, igazságszeretete, egyszerűsége és kifejezéseinek drámai ereje mintegy összefoglalása az akkoriban már megkezdődött, s napjainkig tartó fejlődés irányának. Az új virágbaborulás időszakára talán leginkább mégis a népballadai hang jellemző (gondoljunk akár az Emberi sorsa, akár a Tiszta égboltra, akár a Szomjúságra, a Hurrá nyaralunk, az Elmentem a Nap után, vagy áz Iván gyermekkora stilárisan különösen modern törekvéseire.) Ez az irányzat eddigi csúcsát Csuhraj legszebb filmjében, Ballada a katonáról című felejthetetlen remekművében érte el. Az idei szovjet filmnapok műsorán látható Csuhraj legújabb Volt egyszer egy öregember . .., amely bizonyos tekintetben továbblépés ezen az úton Csuhraj mind ez ideig múltbeli témá- t föl, habár kétségkívül nagyon is a mához szólva. Csuhraj útján halad az idei szovjet filmnapok első filmje is. A katona apja. Rendezője, a grúz Rezo Csheidze már a meseszövésben is leplezetlenül balladai formákat alkalmaz; nem tudjuk, tanítványa-e Csheidze Csuhrajnak, de nyilvánvalóan-tanult Csuhraj- tól. A Ballada a katonáról rokonságát mutatja az is, hogy a film történetével egyértékű, talán olykor még fontosabb is. az a történelmi körkép, amely a cselekmény fővonalának hátterében föltárul. A részletek hűséges, sokatmondó ábrázolása, egy-egy költői vonás — mint például a szőlőtőkére taposó tank jelenete — értékessé te;zi ezt a valóban szép filmet, amely különben az idei moszkvai fesztiválon a legjobb színészi munka díját szerezte meg a főszereplő Szergo Zakariadzenak. Az ő játéka is népi hangvételű s innét ereje. ágyúja mellett és fülelt. Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. Ahogy így morfondírozok magamban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam: lehet, hogy erre vártam! Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet ennek az ágyúnak a kar- tácstüze elé! De vagy nem volt annyi eszük, vagy elhamarkoöl- ták magukat. Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a kis fogantyúkat. Szinte a füle is kihegyesedett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrább a csövet. A negyedik, vagy az ötödik dördülésnél aztán megállapodott. — Most megvan — kacsintott rám —, odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen ez ellentmond minden tüzértudománynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlen egyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték a többit. Már kiértek az erdő szélére, mikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarról. Lefeküdtek nem mentek tovább. Aztán látták, hogy a mi ágyúnk telibetalál. Tisztára seperte az ágyú környékét. Nem is volt kit rohamozni. Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögte1: A lovak közül is egynek ők adták meg a kegyelemlövést. Ló híján aztán önmagukat fogták az ágyúba, és rögtön elkezdték vonszolni, vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút. Sajnos nem véglegesen. A petljuristák rövidesen magukhoz tértek, és ellentámadást indítottak. Erre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ágyút magát otthagyták az erdő és a tanya között félúton. Jól van, tegyük el, hasznát vehetjük még! — Mi van most azon a tanyán? — kérdeztem. — Úgy látszik, megerősítették, hogy minket onnan kikergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —, mi lenne, ha még egyet odapörkölnénk? — Lehet, parancsnok elvtárs. Es odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az imént az ellenséges ágyúzásra. Várta a becsapódást. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan táblán megjelent volna előtte az erdőn túli vidék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön. — Na, elég ez nekik — mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. Megállt, mint az oszlop, az ágyúja mellett, rágyújtott egy cigarettára, karba font kézzel füstölt. Mi meg csudálattal néztük, mint a jó mesterembert, aki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába rny mutatkozott be nekem tegnap, hogy „Taliga vagyok, tü- j zér", mert valóban tüzér, ráolvasásnál újabb meglepetést és örömet tartogat a türelmes és tisztesz ívű olvasónak. Csányi László Ezek a filmek mind egy-egy nagy lépést jelentenek azon az úton. amelyen Lenin a filmművészet önmagára-találását, a nép szellemi fölemelkedésében vitt nagy szerepét megjósolta: a szocialista kultúra avatott, tehetséges művészeinek kezében a film így lesz valóban a néptömegek művészetévé. ZAY LÁSZLÓ Vörös O Gyár, amely joggal viseli a büszke nevet Czett József ma 59 éves. Arcára rovátkákat vésett az idő. Gyötörte életét a múlt, de lelkesedését, bizakodását, munkakedvét nem tudta szegni soha. Beszélgetünk. Egyszerűen berendezett irodájában feltárulkozik a régmúlt, és a felszabadulást követő évek eseménysora. Az egykori kis szabómester, a párt régi harcosa, ma vezető beosztású ember, vezér- igazgatója a Vörös Október Férfiruhagyárnak. * 1948-ban létrejött egy alig 20 munkást foglalkoztató üzem. Az ország lakossága súlyos veszteségeket szenvedett a háborútól. Millióknak ruhájuk is alig maradt. Igaz, elsődleges feladatok voltak a kenyér, a vasút, a víz, a szén, de az embereket fel is kellett öltöztetni. Kispesten találtak egy :' Ibebagyott építkezés h Nekivágtak. Ahogy elkészült egy részleg, meg kezdték benne a termelést, a bevételt azonnal beruházták. Egyre több ruha került ki a gyárból. S jelentkeztek a szabók, akik hamar megértették — ruhát kér tőlük az ország. És elérkezett a nagy nap. Tizenöt esztendeje. Ez a forradalmi kollektíva kiérdemelte a Vörös Október címet. Azóta díszeleg minden náluk készült férfizakó bélésén a címke: Vörös Október. A törzsgárda tagjai még emlékeznek a nehézségekre. Konfekcióipart teremteni a semmiből. Csupán ennyi volt a feladat. Ebben az iparágban minden új. Nem volt honnan megtanulnia csínját- bínját. Az egyedi kézi munkán nevelkedett szabóknak nagy gondot okozott az átállás a modern gépmunkára. S hogy ez mennyire sikerült, azt legjobban bizonyítja egy szám: 1 200 000. igen. Pontosan ennyi típusöltönyt adtak a lakosságnak 1951-ben. Ekkor már 2 és félezer munkásnak adott kenyeret a gyár. És az építkezés tovább folytatódott. * Czett József vezérigazgató nem elégedett. Pedig az általa vezetett gyár többszörös élüzem. Termékei itthon is, külhonban is keresett cikkek. És ha valahol szembeszökően lemérhető a változás, akkor ez a konfekcióipar. A készruha- üzletek választéka gazdag. A ruhák minőségileg szinte kifogástalanok és csinosak is. A gyár tervezőkollektívája igyek szik lépést tartani a divat változásával. — Persze, hogy nem vagyok elégedett — mondja a vezérigazgató. — De nemcsak én, hanem a gyár egész kollektívája még jobbra vágyik. Nagyobb választékot szeretnénk biztosítani a lakosságnak. Pillanatnyilag mintegy 35 méretben készülnek a férfiöltönyök, de 57 különböző méretet is tudnánk gyártani. Csak a Kereskedelem rendelje meg! * 4500 munkása van már a Vörös Október Férfiruhagyárnak. Szinte valamennyien pályáznak a Szocialista brigád .címre. Másodpercek alatt szabnak ki férfizakókat, egyszerre 30—40-et. A körfűrészgéppel, mint asztalosműhelyben a fát, úgy hasítják a szövetet. A választék egyre bővül. Több mint 130 féle színű anyag áll a feldolgozók rendelkezésére. Ha egy külföldi megrendelő végigmegy a mennyezetig érő szövetbálautcák között, nyugodt lelkiismerettel rendel jelentős tételeket, hisz látja a nagy- ’ üzem biztosítékát. Látja a teljes erővel termelő gyár kiváló eredményeit. A Vörös Október büszke címet viselő üzemben napról napra te—kszenek az újra, a -,?.A>. Regős István
