Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-29 / 255. szám
1965. október 29. TŐI,NA MEGYEI NEPÖJSAG s Nagyüzem a Televízió Robosztus épület. Hatalmas, szürke, várvastagságú falai uralják a Szabadd ság teret. Mi minden volt már ez a házóriás? Tőzsdepalota, egyetem, tornaterem. És ma any- nyi vihar után, 'ha toldozva-fol- dozva is, de otthona a Magyar Televíziónak. A rekonstrukció a vége félé jár. Lassan levetkőzi állványruháját és kívülről is megszépülve, belülről modernizálva a „műsor gyártó nagyüzem” rendelkezésére áll. □ Fiatal ember, (Kedves, mosoly- En vagyok a Manóka, ismer engem ország-vi- gós arcát már is- lág. Kőberl Tibor „bácsi” megigazítja a ruhámerik a művész- mát, hogy este így találkozzam Mazsolával. világban. Barom eve végezte el a Színművészeti Főiskolát, oparetőr szakon. Első nagysikerű filmjével — Utcán. — amelyet Kenyeres Gábor kollégájával készített, azonnal betört az élvonalba. Egymás után következtek ezután önálló tv- filmjei. Sajátságos kamera-mozgást használ, s a közönség egyre többet olvashatta nevét, így: vezetőoperatőr Zsombolyai János. Csak egy pillanatra lehet elkapni a büfében, máris siet tovább, hisz operatőri munkája mellett tanársegéd a főiskolán. □ Csendet kérünk. Duda, Felvétel indít. Kigyullad a piros lámpa az ajtó fölött. A stúdióban égnek a „tablók”, az ötszázasok, s az ötezres reflektorok. A színész egyet igazít a jelmezén. Valami megfoghatatlan érzés lesz úrrá mindenkin. A kábelesek éppúgy stúdió olyan, mint a szülőszoba. Műsorok bölcsője. Mennyi küzdelem, a néző számára ismeretlen nehézség előzi meg a legegyszerűbbnek tűnő programot is. A rendező munkatársai, az asszisztensek, az ügyelők, a műsorral kapcsolatos minden apró mozzanatról tudnak. A kellékesek, a díszlet- és jelmeztervezők, a kivitelezők, a sminkesek a statisztéria munkáját hivatottak összehangolni. A rendező vállárá nem nehezedhetnek ezek a gondok. A, műsorban a hango$ítpk. és a világosítók, a vezérlőtérém technikusai, a szabók, mind egy emberként dolgoznák, hogy a monitorokról kimenő kép techni. kailag és művészileg a lehetőséghez képest kifogástalan legyen. Duda. Csendet kérünk. Kigyulladnak a lámpák. A megvilágított térben Feleki Kamill éppen a tv Vidám illemtan című műélik a műsort, mint a színészek, sorának taniára. Int az ügyelő. Mindennap újból és újbóli A és a művész, mintha világéletéA monitorokon megjelennek a kamerák adta kepek, s a rendező dönti el, melyik lesz a kimenő-kép, amelyet a tv képernyő jen élvezhet a közönség. ben illemtantanár lett volna, beszélni kezd, és a fénykörön kívül eső lámpák arzenálja, vezetékek sokasága most mind elhalványul, jelentéktelenné válik, most csak egy a fontos: az adás sikere. □ Uj műfaj. Eddig sehol sem tanulhatták meg a csínját-binját. Ezt az évek hozták és hozzáik meg. Nem film, nem is színház. Hát akkor mi? — Televízió, egyszerű a válasz — mondja Nemere László rendező. — Uj műfaj, új „szakma”. Elődeink nem voltak. De mi né- hányam a főiskolán már televíziórendező szakon végeztünk. Nemere László igaz már több mint 12 esztendeje áldozott először a film, majd a tv oltárán, de a főiskola csak alig egy éve bocsájtotta szárnyra. A legjobbaktól tanult. Elérkezett az ideje, hogy önmaga, egyedül bizonyítson. — Erre most lehetőséget kap íam — mondja. — Páger Antal főszereplésével most forgatom diplomafilmemet. Még az eleién vagyok, nem egy nehézséget kell majd megoldanom. Szeretném megnyerni vele a közönséget. Televízió. Már nem luxus, részletre is kapható a kisebb keresetűek számára is elérhető. Végérvényesen bekapcsolódott minMintha azt kérdezné a riportertől Szegedi Erika: Mondja, jó a hajam? A fodrász még igazít egyet a tincseken és indulhat a kamerák elé. dennapi életünkbe. Dicsérjük, szidjuk, — mert szeretjük. Foglalkozunk vele, állandó témánk. Talán lassan-lassan azt is megértjük, milyen jelentős erőfeszítéseiket tesz a nagy tv-s család, hogy esti szórakozásunkat minél magasabb szinten biztosítsa, Regős István (iBozsán Endre felvételed.) Megkezdődött a VII. magyar onkológus kongresszus Csütörtökön a __ Semmelweis- teremben megkzedődött a magyar onkológusok VII. kongresszusa. Az ünnepélyes megnyitáson részt vett. M. J. Shear professzor, a nemzetközi rákellenes unió főtitkára is. A háromnapos tanácskozási Kellner Béla akadémiai levelező tag nyitotta meg. Ezután dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter üdvözölte a kongresszust. Rámutatott a magyar elméleti és klinikai rák-r kutatás nagy hagyományaira és eredményeire, majd megállapította, hogy a szocialista egészségügy lehetővé tette hazánkban a szervezett rákellenes küzdelem megindulását. Ezután dr. Babics Antal akadémikus, az orvosegészségügyi dolgozók szakszervezetének elnöke köszöntötte a kongresszust, majd megkezdődtek a tudományos előadások. A kongresszus fő témája a daganatok áttételeivel kapcsolatos elméleti és klinikai kutatás. Lent a fenéken A folyam legmélyén él, ott, ahová lerakodik a hordalék Neve nincs. Bádogos János, amolyan ráragasztott név, mert valahogyan mégiscsak meg kell különböztetni az egyik embert a másiktól. Időnként toldozást és foldozást is vállal, megjavítja a lyukas fazekakat és lábasokat és lett belőle Bádogos János. Személyi igazolványa már rég érvénytelen, elázott fecni az egész. Bádogos Jánost sehol nem tartja számon semmilyen hivatal, ötvenhét esztendős, élt harminchét évet, van és mégsincs. Azt mondják, c#*«tőr volt. Tagadja. Esetleg nem akar, vagy nem tűd rá visszaemlékezni. Előttem tehát valaki, aki még él, de már rég meghalt. Feneketlen mélység ez az ember, s jó lenne tudni, mit érez akkor, amikor ebben a feneketlen mélységben én most mégis találni szeretnék valamit. Körüláll bennünket a bámész gyerekhad és szájtátva hallgatják az érthetetlent. — Mióta él Medinán, János? — Pontosan nem tudom. — Tíz év, húsz év? — Annyi. — Tíz? — Inkább több. — Család van? — Kettő. Nem tudok róluk semmit. Amikor elkerültem, tizenhat éves volt az egyik, tizenkettő a másik. A Béni, nem, a Kati a fiatalabb. Ügy van, a Kati. — Jelenleg hol lakik? — Itt, ebben a házban. — Melyik a maga szobája és hol az ágya? — Nem tudom megmutatni, Bokor utca 4 — és nevet.. Egy asszony hátul, a ház végében megmutatta a féltetős pelyvafészert. Rozsdás ekén kellett átlépni, hogy bejussak Bádogos János „lakásába”. Izikszár a vánkos, szalma a derékalj és néhány rongydarab a takaró. Ez minden, más nincs. — Télen hideg van, János. — Itt-ott megmelegszem. — Amikor otthagyta a családot, a gyerekektől elköszönt? — Nem. Az otthoniak nem keresik? Hallgat. A mélység üres. Mintha az emlékezés is kikihagyna. Az ésszel nem lehet baj, teljesen normálisnak látszik ez az ember. A tanácsházán az elnök elmondta róla, hogy szelíd és ártalmatlan. Jól, valamint sokat dolgozik. Eljár a háztáji szőlőkbe kapálni, permetezni, és bort meg ennivalót kap. Neki a bor ér legtöbbet. Borért adta el tavasz- szal egy házaló rongyszedőnek a takaróit. Néha egy-egy ruhadarabot kap, mert Medinát, ezt a Tolna megyei kis községet jó szívű emberek lakják: magyarok és délszlávok. Bádogos János egy délszláv család házában húzódott meg, ott kapott helyet a pelyvás fészerben. Az asszony néha vizet forral és Bádogos János megmosakszik a dézsában. Nyáron a kútnál, kint az udvar közepén. De nyáron leginkább ä szőlőhegyen tölti minden idejét, ott hál a pince tövében. Nyáron hetekig nem látni bent a faluban. Volt már úgy is, hogy a háziak azt hitték, végleg elment, vagy meghalt és valahol eltemették. Aztán gyűrötten, fáradtan ismét megjött, vér- eres szemei elárulták, hogy sokat, rengeteget ivott. A falu nem törődik vele, bántani nem bántják, de mást sem tesznek vele, se jót, se rosszat. Ősszel, szüret idején, néha találgatják, főleg vacsora után, hogy vajon ki lehet mégis, s mi szakadhatott meg benne, hogy úgy él, mint a kivert kutya. Titok. De én még mindig próbálkozom vele, hátha találok benne valamit. A medinai öregasszonyok azt mondják, neki ilyen a vére, benne van az a csavargó vér. Ez is lehet. — Miről szokott álmodni, János? — Nagyritkán a családról — mondja, de arcára van irva, hogy nem mond igazat. — Lelkiismerete nyugodt? — Nem bántok, soha nem bántottam senkit. — Este, amikor lefekszik, miről szokott gondolkodni? — őszintén megmondom, nemigen gondolok semmire. — Azt beszélik az emberek, hogy szeret dalolászni? Arca kifényesedik, de hangja tartózkodó. — Ki beszéli? — Akik ismerik. — Édesanyám kössön kendőt... — ez a nótám — Kit szeret a világon legjobban? — Édesanyámat. — Él még? — Nem, nem hiszem. — Miért hagyta ott a családot? — Az asszony miatt... — elhallgat. — Maga szerint milyen a rendes ember? — Aki rendes? Én is az vagyok. A Kudrics Dusán, az is egy rendes ember. — János, olvas újságot? Most büszke. — Mindennap. Ebben igazat mond, mert vizsgázik is, s közben először veszem észre rajta az emberi tartást. Büszkén, kérkedve adja elő, hogy miről szokott olvasni. — Miért nem megy haza, János? — így, s magára mutat. Egy nyári trikó van rajta, nadrág és szandál. — János, megmondaná, hogy mi az igazi neve? — Kustár. Kustár János, Szabadszállásról. Nincs tovább. Az egyik bámészkodó kislányt borért zargatja, szemei felfénylenek. Litert, nem legalább fél litert, mert vendége van. A kislány a szeme közé nevet. SZEKULITY PÉTER !
